Harangszó, 1941
1941-01-19 / 3. szám
1941, január 19. HARANGSZÓ 19 És mi nem tanácskoztunk testtel és vérrel és semmiféle beígért előnyök nem vezettek elhatározásunkban, hanem hűségesen vallást tettünk hazaszeretetünkről..." Azután így folytatta: „Nekünk csak egy szívünk van s ezzel az egy szívvel csak egy hazát tudunk igazán szeretni, hűséggel szeretni! — Ezeket az elénk fényesedő szavakat szeretnénk aláhúzni és szerte az országban továbbadni. Hadd ragyogjanak elő belőlük és égjenek bele a szívekbe a rajtuk áttüzesedő örök nagy igazságok s legyenek sötétben botorkálóknak világosság, nagy éjszakában könnyen eltéve- dőknek irányvonal, förgeteges viharban falevélként sodródóknak a tápláló törzshöz kötő szál, nagy magyar összefogások idején egységbevonó kapocs s ne adj’ Isten, ha bárhol sor kerülne rá. döntések idején az, ami 1921-ben a hűség városa számára volt: napiparancs! Szórványból kaptunk csaknem egyidőben egy- egy lapot. Mindig jólesik az ilyen szórványsors küzdelmei közt hányódó testvérlelkek megnyilatkozásait olvasni. Mérhetetlen ragaszkodás, testvérkezet kereső szeretet árad ki belőlük. Egyiket egy szegény cselédember írja, aki a karácsonyi ünnepekben egy Harangszót kapott a lelkészétől s most elő akar rá fizetni. „Mint szegény cselédember egész évre nem tudok fizetni, — írja — de félévre megrendelem, mert itt a mi községünkben csak az én családom evangélikus. Legalább vasárnaponként tudjunk evangélikus lapot olvasni, — mert bizony a templomunkhoz is nagyon messze lakunk.“ — A másik lapot egy földmunkás küldi s a Harangszó eddigi küldését köszöni. „Kedves lapom cikkei olyanok nekem , mint az üdítő forrás — buggyan ki leikéből a vallomás —. Kérem önöket, tegyék lehetővé nekem e lap olvasását a jövőben is.“ — .Jólesnek az ilyen szavak. Nem azért, mert köszönetről szólnak. Inkább azért, mert lapunk szolgálatának megbecsülésére és igazolására mutatnak. Belőlük is látjuk, hogy nem hiába mennek szét óriási szórványterületen is a lappéldányaink, melyekből közel ezer ingyen megy hétről-hétre. Fontos missziót végeznek: szomjúságot oltanak, éhséget csillapítanak, templomot pótolnak, hittestvérek nagy láthatatlan közösségébe vonnak, Istenhez vezetnek. S jólesnek az ilyen szavak különösen, mert lélekkapukat nyitnak, új feladatokat láttatnak, azoknak elvégzésére, szórványmissziónk még nagyobb kiépítésére buzdítanak. A szívből jövő szavakra szívből jövő választ adunk: Szórványten- srerben szétszórtan élő testvérek! Törődünk veletek, felelősséget érzünk, imádkozunk értetek! Kétféle arany . . . íróasztalomon a temérdek könyv és irat között, amelyek szerényen és szürkén húzódnak meg az asztal lapján, néhány nap óta szinte bántó fényt sugároz egy kődarab ... Valamelyik aranybányából hozta egyik kedves hívem és emlékül nékem adta. A csillogó aranyszemek — úgy tűnik fel nékem,— fölényesen és szánakozóan néznek a kopott könyvekre és a megsárgult iratokra ... Véletlenül épen a Bibliám került a szomszédságukba és szinte látom, hogy a kényes aranyszemek dölyfösen hátat fordítanak a feketetáblás, megkopott könyv fakó betűinek ... Én meg ahogyan nézem az egyiket is, meg a másikat is... egyszerre — csodamódra — elkezdenek színtelenedé a dölyfös kődarab aranyszemei... és íme mind ragyogóbbá válnak az Élet Könyvének fekete betűi... egyszerre világosan és tisztán látom, hogy melyik az igazi arany ... A világban ma az Első uralkodik, a gyilkos arany. Ezt őrzik földalatti páncéltermekben, ezen vásárolnak tankokat, bombavető repülőket, ezekből készítenek drágaművű ékszereket, amelyek csillogása már olyan sok fiatal lelket szédített meg ... Ebből vernek csengő pénzeket, amelyeken meg lehet venni az örömet, el lehet altatni a lelkismeretet, áruba lehet bocsátani a becsületet... Hiszen akkor ez a legnagyobb Ür?! — kiálthat fel valaki. Igen, ez a legnagyobb úr, csupán az a kis hiba van a dologban, hogy ezt az urat terheli a legtöbb bűn, a legnagyobb átok, a legtöbb gyilkosság. Ma épen azért állnak népek és nemzetek egymással szemben, mert ez az első arany bujtogatja őket... A gazdagoknak azt súgja a fülükbe: ne féljetek, baj nem történhetik addig, amíg én veletek vagyok... Szegényeknek lázítóan, messziről kiabálja: mit bámészkodtok reám? Ti is szerezzetek meg magatoknak! Ne bitón üde hegyi legelőkön széles lapos utat simítva szél szán- kázott alá, hátán legelésző gulyák kolompszavát hozta. — Gyönyörű! — lelkesedett Palkó. Kis faluhoz értek. A fiúk ániulva látták, hogy akár Pozsonyban, a házak itt is emeletesek. És szürke kő helyett nevetően derűs, tarka deszkákkal díszesek. A falu közepe táján vendégfogadó állott. Dülöngő, kacskaringós betűk ragyogtak homlokán: „Zum Blauen Fuchs is, Schottwien ...“ — Ejnye de sok a Kékróka! — tréfálkozott Ákos a feliraton. — Egyet mi már ismernénk is, vagy mi. — Megnézzük már ezt is! — ajánlotta Palkó. Ajtajából gazdasszony mosolygott elébtik. Gyurka azon a másik Kékrókán okulva tejet rendelt. Vígan szürcsölték az egészséges hideg italt. A háziasszony közben szintén közibük került. Elmondta, hogy Lizának hívják. És a fiúk kérdésére még a rabokról is tudott újat. A kapitány állt meg nála egy ital sörre. Váltig panaszkodott, hogy gyengék az elítéltek. — A rabok közt van édesapám is — hajtotta le fejét Gyurka. Erre Liza asszonynak voltak résztvevő, biztató szavai is. 0 maga is erősen helytelenítette a kegyetlen bánásmódot. — Ügy kínozták őket, mint rablógyilkosokat sem! A fiúk hálás szívvel köszöntek el. Lovacskáik vígan kaptattak fölfelé. Gyurkának nagyon fájt, hogy atyját még most is úgy bántalmazzák. Kétségbeesése, akár az út, folyton emelkedett. Észre sem vette, hogy kissé hátra maradt. A többi három elébe került. Józsi járt az élen. Egyszerre csak látja, hogy nyeregből szökik és az út árkához térdel. Döbbenten ugrik fel. Integet társainak. — Nem megyünk tovább — mutatott szomorúan az út- szélre. Gyurka rosszat sejtve ugrat előre. Fej nélkül száll, szinte bukik a nyeregből s már ott térdel az ároknál. Rongyos, vércsíkos, aszott ember fekszik ottan. Orcái beesettek. Szemei bezárva. — Édesapám! — sikoltotta szivettépően. — Hát itt hagytál! — keserűség, halálraszánt rémület szállta meg. — Elhagytál Uram! — suttogja s magábaroskadtan görbén kuporog térdein. — Mit jajgatsz Gyurka! — kiált rá Ákos. — A halott embernek nincs zárva a szeme! — Él! — lelkendezik Palkó. Józsi nekivág a hegyoldalnak. Sasszemével forrást vett észre. Csakhamar friss vizet hoz a süvegében. A hűs, üdítő ital és a szerető dédelgetés megteszi magáét. Bálint úr felnyitja szemét. — Mi történt? — néz körül értelmetlenül. — Mi van velem? — Szabad vagy atyám! — öleli át Gyurka. 35. A Kísértet-hegy kincse. Mintha diadaléneket fújnának az erdő madárkái, oly vígan, derűsen csiripelnek. A nap nyári azúrkék, áttetsző égboltról simogatja a gömöri hegyeket. Hangtalan, önfeledt, boldog suttogásban integetnek a hatalmas tölgyek. Mint régi örvendező barát ragyog a Csevegő. — Itthon vagyunk! — emeli fel szemét Bálint úr. — Istennek legyen hála! (Folytatjuk.) ___
