Harangszó, 1940
1940-03-17 / 11. szám
1Ő40. március 17. HARANGSZÓ 75 A hangulatkeresztyénség virágokat szór Jézus elé, hozsánnát kiált, ámulva tekint Jézus felé, de ellankad az úton, helyet ad a kétségeknek, sőt megbotrán- kozik és ellenséggé is változhat. Az igazi keresztyénség azonban nyugodt, egyenletes léptekkel megy Jézussal a Golgota felé és hordja a maga keresztjét az Ö lába nyomán, mert élete és halála a Krisztus. Marcsek János. A templomban. Virágvasárnap szamárháton, szelíden vonul be az Úr Jeruzsálembe. Mindnyájunk előtt magától értetődő ez a szelíd, szenvedésre kész Krisztus oda- áldozása. Mint egy villámlás hasít ebbe a szelíd képbe Krisztusnak a templomban való megjelenése. Az ostort forgató harag vó Isten képe. Már régen elfelejtettük és mindig újból hitünkbe kell vésni, hogy az Úr nemcsak szelíd, töviskoronás Király. A templomba való jelenet hitünk számára más Krisztus- arcot is mutat. Nagyon is hamis képet alkothatunk magunknak az Úrról, ha csak a megbocsátó szelíd, vérét odaáldozó Krisztust látjuk magunk előtt. Ki tudja a bűnöket megbocsátani? A gyönge, emberi erővel és munkával élő egyén? Vagy talán a hitében erős és vallásosságában fedhetetlen? A farizeusok és írástudók erre gondoltak. Azonban bűnöket meg- bocsájtani, így szenvedni csak a felséges Ür Isten tud, akinek minden kezébe adatott. A templomban megjelenő Krisztus a felséges Ür Isten harcát mutatja meg nékünk. Nehogy elfelejtAz építendő Győr-nádorvárosi templom. sük, ö a Felséges, aki hatalmát védi és kinyilatkoztatja az emberek előtt. Hogyan hihetnénk bűneink bocsánatában, ha nem tudnánk azt, hogy Isten a felséges Ür, akinek minden hatalom kezébe adatott mennyen és földön egyaránt. A templomban való jelenet az Úrnak ítélő arcát is megmutatja. Mivel hatalmába adatott minden, így az övé az ítélet is. Ítéletében megsemmisíti az ördögöt és seregét, a hitetleneket. Ez a rémület napja, amikor ezerszeresen nagyobb lesz a rémület, mint volt a pénzváltók és galambárusok rémület napja, amikor ezerszeresen nagyobb lesz a rémület, mint volt a pénzváltók és galambárusok rémülete a templomban. Talán hetenként vallást teszünk a mi hitvallásunkban: ..hiszek a Jézus Krisztusban ... üle az Atya Isten jobbjára, ahonnan eljő ítélni eleveneket és holtakat“. Elfelejtettük, hogy nemcsak akkor ítél még, ha átlépünk a halál kapuján az Ő trónusa elé, hanem megítél itt elevenen is. Ez a mi örömünk és reménységünk is, mert ha megítél, maga számára ítél meg bennünket, megtisztítva bűneinktől. Hadd üssön végig az Ür bűnt elítélő ostora bűneimen, hogy megtisztulva övé lehessek. Ez a felséges ítélő Úr a mi királyunk, még pedig dicsőséges királyunk. Ilyenkor böjtben különösen világos előttünk a töviskoronás Király arca. Mégis egy valamit elfelejtünk, ö nem dett Gyurkának, ahogy az istállóba kötötte. Azonban a nyergéhez nyúlni nem hagyta. Mihelyt fiatal barátja csak megérintette a szíjat, félreugrott és felnyihentett. Gyurka hát engedte s visszament anyjához. Júlia asz- szony közben másik két gyermekét lefektette. —- Csak tudnám, mi van mind e dolog mögött? — nézett a fiú édesanyjára, aki szeretettel vonta magához, mint kisfiú korában tette. — De mi ez? — kérdezte. Csillag nyugtalanul, fájdalmasan felnyerített. — Sokat kínozzák — mondta Kerekes néni. — Érti ezt, édesanyám? Mihály délben elmegy Csillagon. Éjszakára visszajön lova gazdája nélkül. Valaki közben összekorbácsolta. Most itt járt Erzsók s oly könnyen belement, hogy bátyja szemefénye itt maradjon. — Édes fiam, valószínűleg Mihály korbácsolta meg Csillagot. A csikó levetette. Idefutott hozzád. Az állat megérzi i jóbarátot. Ami pedig Erzsókot illeti, biztosnak veszem, hogy már nincs is itthon. Elment bátyja után. — Azt mondta, hazatér. Miért csalt volna meg? — Nem ismered te még, fiam, az embereket! Azért tűnt '1 olyan könnyen, hogy annál észrevétlenebből mehessen fivére után. — Hirtelen felkapta fejét, — hogy nyerített ez a ó! Pedig le kell már feküdnünk Éjfél jóval elmúlt. —- Csak megnézem, mi bántja Csillagot? Kiment az istállóba. A ló erre elhallgatott s halk, zsör- ölődő hangon, mintha csak beszélni tudna, értette meg magát, lobb mellső lábát kérőén emelgette, mintha mondani akarná: — Köss el engem, kis gazdám! — Gyurka megtette, ö iedig óvatosan megfordult. Kilépegetett az udvarra. Két nagy íllkapcsa közé fogta a fiú köntöse ujját s mintha vezetni ikarná, az erdő felé ráncigálta. Gyurka megértette. — Csillag meg akar mutatni valamit az erdőben, — fu- ott be lelkendezve az édesanyjához. — Édesapád elment, most még téged is elveszítselek! — szerető anyai szíve megérezte, hogy fiát baj környékezi. — Maradj inkább itthon! — Anyukám, Csillag a barátom, benne megbízhatom! Ne aggódj miattam. Az Isten velem van! Kést dugott övébe. Felvette köpenyét, süvegét. — Széttép valami vadállat most késő éjszaka! — Júlia asszony már szinte látta, amint fenevad ront fiára. — Ne tartson semmitől, édesanyám. Én Jézusom nevében megyek. — Isten őrizzen, fiam! — rebegte a tisztelendő asszony. Gyurka gyorsan került ki az udvarra. Mielőtt azonban elindult volna, elnézett a Deterék portájára. Sötét volt minden. Az ajtó kívülről zárva. Jól mondta az édesanyja. Erzsók elment bátyja után. Csillag, mint a hű eb, szemléjére is követte. Most megint cibálni kezdte az erdei útra. Gyurka hát nem sokat latolgatott, felült a nyeregbe, a kantárt nekieresztette, a lóra bízta magát. Csillag vidám ügetéssel vágott neki a hegyi szerpentinnek. A hold már nyugvófélben, nagy vörös tojásként lapult az ég alján. Gyurka most ült először az elefántcsont nyeregben. Kétszeresen jól érezte magát benne. Kényelmes, finom volt az ülés rajta. Két combjával érezte a virágos, faragott díszek enyhe domborulását. Nagyatyjára gondolt, a hős kuruc kapitányra. Keveset tudtak róla. Negyvennégy éve, hogy orozva meggyilkolták. Édesapja még akkor fiatal gyerek volt. Sokat mondani felőle ő sem tudott. Így alakja legendás lett, hősi tetteivel. A mai felfedezések óta, melyeket a haldokló Teréz néne tett (Él-e még a jó asszony? — gondolta a fiú. — Krisztus legyen neki irgalmas halálában!), a felfedezések óta még nagyobb örömmel ült a nyergen: sajátján ült. — Isten gondviselő keze, hogy visszaadja mindenkinek a magáét — sóhajtott fel —, egy oktalan állat tesz igazságot az emberek között! (Folytatjuk.)
