Harangszó, 1940
1940-12-29 / 52. szám
1940. december 29 HARANGSZÓ 409 Cslpkay—Révész: Menekülés Egyiptomba. Ajánljuk a Harangszó új levelezőlapjait. kellett összejönniük s nem dicsérhették még hatalmas bazilikákban az Urat. ö azonban bárhol jelen van, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ö nevében. Ha ketten, vagy hárman összejönnek... De összejönnek-e? Szoktak egyes műkedvelő és dilettáns szórványkutatók szépen hangzó cikkeket írni arról, hogy „feketélik a nép a tanyai iskola felé, amikor a havas tájon közeledik a szórványlelkész, hogy istentiszteletet tartson. Szemük boldogan csillog... stb.“ Adja Isten, hogy legyenek ilyen szórványgyülekezeteink. Én még nem láttam. Ellenben annál többet láttam, hogy népes szórványhelyeken 3—4 ember jön csak el. Amikor két éve karácsony után a fenti sorokat olvastam, ugyanakkor csontig átfázva 40 km-t motoroztam egy tanyai szórványközpontunk felé, ahol egy körzetben 60 evangélikus él — és a gondosan meghirdetett istentiszteletre egyetlen lélek sem jött el! Szomorúan néztem végig az iskolapadokon, térképeken és oktatótáblákon. A tanterem nem válhatott templommá, Az evangélium hatalom. Vannak, akiknek boldog tapasztalatuk van arról, hogy az evangélium Isten hatalma. Viszont vannak, akik fejüket csóválják s ezt kétségbevonják. Ez utóbbiak okulására Forgács Gyula skót misz- sziói lelkésznek előadásából hadd idézzük az alábbi megrázó történetet: Az egyház gondnoka áldott, jó szívű ember volt. A sátán azonban kivetette rá a hálót. Terhelt volt s könnyű volt italra csábítani. Egy-két pohár bor elvette az eszét. A családja panaszkodott. Az én emberem többször megbánta a tettét, de hamarosan visszaesett. Egyszer azután dűlőre jutott a dolog. Amint ittasan hazament, feleségére rárontott vasvillával s kis híjjá, hogy a seb nem volt halálos. Amikor kijózanodott s nagy bűnbánattal állt meg előttem, kijelentettem, hogy így nem lehet kúrátor, le kell mondania. Különben jelentést teszek az esperesnek. Lecsüg- gesztett fejjel búsult. „De én szeretnék megszabadulni ettől a bűntől, ha az Isten megsegítene.“ Az Isten bizonyosan megsegíti, de vájjon maga elfogadja-e a segítséget? Elfogadom! No lássuk! Isten azt akarja, hogy maga mondjon le az italról. Hajlandó-e lemondani? Igen, igen, de félek, hogy ... hisz tetszik tudni,... lakodalom ..., jóbarátság... csak egy pohár... félek. De elfelejtette, hogy az Isten megsegíti és a Megváltó ott lesz mindig maga mellett, hogy bátorítsa. Igen, igen, de... félek, mert gyenge vagyok! Jó, mit szólna hozzá, ha én is megfogadnám magával együtt, hogy egy évig semmiféle szeszes italt nem iszom. Igazán? Az már más. Ez nagy segítség lesz, mert ha ezt megmondom akár egy lakodalomban is, nem szólhat senki ellene. Imádkoztunk. Megfogadtuk. De még egyet meg kell tenni. Az egész falu hallott a botrányról. A lemondást alá kell írnia Ha a presbitérium elfogadja, bele kell nyugodnia. Aláírta. A presbitériumban elmagyaráztam a dolgot. Megértették. A lemondást nem fogadták el. Hittek az evangélium erejében. A fogadást megtartottuk. Közben erősítettük egy— Ez a híres Lipótvár! — csodálkozott el Szőreghy, mikor odaértek. Égbeszökő szirtre rakott sasfészket várt. Csalódottan csóválta meg fejét. A lapályos sík tájon inkább rejtőzni, bujkálni látszik az épület. A környező kert dús fa óriásai és lombfüggönyén keresztül csak a tetőzete csillan elő. A falak mögött azonban annál tágasabb a tér és élén- kebb a mozgás. Itt még sokan vannak a hitvallók. Munka és kínzás itt is akad, akár Komáromban. De még valami más is. Másnap ismerték meg a komáromi foglyok. Kollonics elé kerültek. Szabadon, bilincseik nélkül. — Isten hozott testvérek — állt fel a püspök. Kissé telt arcáról jóakarat sugárzott. Dús barna hajából fejtetőn tenyérnyi folt hiányzott. A szabadon hagyott bőrön nevetve botlott meg egy betévedt sugár. Szegény rabok, a kiállott kínszenvedés után bámulva néztek rá. — Kedves testvérek — sajnálkozott — megviselt a börtön! — Nem is tudom, — folytatta — miért bántjuk egymást? Hiszen mindnyájan egyformák vagyunk. Egy Istent imádunk. A három hitvalló nem tudott mit válaszolni. Kollonics, aki vádjukat olvasta és halált kért fejükre, egyszerre szere- tetről beszél. Bálint úr kezdte érteni a dolgot. Amin Kelio állati kegyetlen féktelensége hajótörést szenvedett, azt most jó szóval akarják puhítani és megadássá olvasztani. — Barátaim —- intette társait, — vigyázzatok, most még nagyobb a veszedelem. A püspök testünket békén hagyja. Agyongyötört lelkünk mélyébe nyúlt be, ott akarja magát megvetni. Igaza volt. A Következő napokon egy-egy új kijelentéssel, kérdéssel adott Kollonics nekik egész időre gondolkodni valót. — Mi szükség van arra — vetette fel, — hogy különféleképpen imádjuk az Istent? Voltaképpen ti is katolikusok vagytok, csakhogy latin helyett magyarul miséztek! — Egy az Isten — folytatta délután — miért válunk annyi felé? Bálint úrnak már nyelvén volt az ellenvetés, hogy ha egy az Isten, akkor miért parancsolja az egyiknek kínozni, gyilkolni testvérét? S miért a másiknak szelíden, béketűréssel, zokszó nélkül szenvedni Krisztusa nevében? De hát inkább hallgatott. — Legyünk újra igaz testvérek — fejezte be lelki intéseit a püspök. — Térjetek vissza. — Soha! — röppent ki a szó Bálint úr ajkán, melyet egyszer már tői vényszék előtt hallatott. — Hitünket nem tagadjuk meg! Te jó módot, életet kínálsz, de cserébe azt kívánod, hogy Urunkat megtagadjuk. Azt akarod, hogy az igaz Isten helyett emberi nagyságot imádjunk, hogy élő hitünket felszínes képmutatásra silányítsuk! Nem! — Soha! — ismételték Zsedényi és Szőreghy is. — Mi tudjuk, hogy boldogság és üdvösség egyedül Krisztusban van! Kollonics megvonta a vállát. Mintha azt mondta volna: „Előre tudtam én ezt!“ — Kelio! — szólt ki az udvarra. — Hát a püspök úr sem ment többre velük! — volt diadalmasan az arcára írva. — Megint a tieid! — mutatott a foglyokra. — Amíg elindulnak! — tette hozzá. (Folytatjuk.)
