Harangszó, 1940
1940-11-24 / 47. szám
1940. november 24. HARANGSZÓ 367. nak szürke leple borul a természetre. | önkéntelenül a természet elmúlt viruiá- sára gondolunk, végig mosolyog lelkűnkön: a tavasz, a nyár és az ősz minden szépségével. Nem maradt egyéb belőlük, mint minden boldogságból — csak az emlékük. Tört szívvel, földre hor- gasztott fejjel, szomorúságlepelbe öltözve zarándokolunk a természet nagy ravatalához. Az elmúlás bizonyossága mered reánk a késő ősz szomorúságából, amely az ember minden törtetését, múló földi dicsőségét vagy vereségeit a sír felé tereli. Szóval, itt a kései ősz komor arculatával, hulló leveleivel és süvítő szelével. A megritkult, kopaszon álló gallyak a tél közeledtét jelzik. Nagyon komoly, lehangoló gondolatokat ébreszt bennünk a természet haldoklása, — komoly, lehangoló gondolatokat, mint a válás utolsó órája kedveseinktől. Egyszer csak azt vesszük észre magunk is, hogy az élet sorompójához értünk. Észre sem vesszük majd, amikor egyedül maradunk. És itt, a remények temetőjének titokzatos kapujában, a novemberi ködben, önkéntelen tóiul ajkunkra a kérdés, hogy: tetemünkre egykor terít-e jótékony, ismerős kéz szemfedelet?!... Ha eljön az elmúlás ideje, szürke szemét válik a legdúsabb lomb leveleiből is, ahogy por és hamu válik a legdaliásabb ember testéből is. De a jóságos Teremtő felrakta nemcsak a bánat, a szomorúság, hanem az enyhülés foltjait is a hulló levelekre. A hívő embert már nem szo- morítják el a hulló falevelek. Az őszi halódáson túl mindig csak a készülő tavaszt látja. A fű, a levél azt beszélik, hogy: az életben nincs és nem lesz halál, nem lesz elmúlás. Elárvult helyükön, csirájában már életnek indult tavaszi lombot szemlélünk. Fedheti halotti takaró a kiszáradt gyepet, — érezzük, hogy ez így van nagyon jól. Hiszen ez a halál is az élet szolgálatában állott. Sirassuk meg tehát az ágaiktól búcsúzó levelet, de béküljunk is meg az elmúlás örök törvényével, mert az elmúlás tanítja meg az embert, hogy útja csak vándorút az igazi, az örök tavasz felé! Lelkűnkben kell, hogy a bizakodás tavaszának rügyeit hordozzuk, mert annak hitet adó ereje van. Fődolog, hogy földi életünk legdrágább értékét, gyorsan tűnő napjainkat féltő számlálással megbecsülni tudjuk, hogy esztelenül, dőrén, vakon ne engedjük elvonulni fölöttünk a drága időt! Mint egy cseppet az óceán, mint egy sóhajtást az orkán, — eltemethet az enyészet. Visszaadunk mindent és elszámolunk mindenről. A lényeg az, hogy el- időt! „Ügy éltem, hogy éltemet, Visszaélni nem bánnám, Ügy éltem, hogy éltemet Végezni nem fájlalnám.“ B-k V-e. Életmentés. (Egy diakonissza írja.) Szegény gondozó Hivatalunk ajtaján bekopog egy férfi és elmondja a következőket: — Erdélyből jött egy asszony gyermekével a karján s szállást kért éjszakára. Ők nagyon szegények, de megsajnálták és hajlékukba befogadták. Hétfőtől csütörtök reggelig ott élt az anya gyermekével s ekkor se szó, se beszéd, a gyermeket otthagyta, ő pedig eltűnt. A szegény hetven éves néni nem tudja, mit csináljon a gyermekkel. Táplálni nem tudja, megeteti keksszel a háromhetes csecsemőt. Az elmondottakból látjuk, hogy valamit tenni kell, mert a gyermek az amúgy is tehetetlen néninél nem maradhat. Hárman vagyunk az irodában, az igazgatónő, egy apáca és én. Igazgatónőnk kérdően néz ránk, hogy mit csináljunk. Az apáca többféle tanácsot ad, közben megemlíti, hogy ők nem vállalhatják, mert nincsen megfelelő helyük. Én mindezekre nem gondolva, örömtől csillogó szemmel vállalom a gondozását, amíg további sorsa elintéződik. Azonnal intézkedtünk, s a kocsi rövid idő múlva megérkezett és mi nagy örömmel készülődtünk. Készülődés közben mindenről elfelejtkeztünk, egyikünk kabátját, másik nővértársam, aki szintén velem jött, ernyőjét és kesztyűjét hagyta itthon. Minden gondunk az volt, hogy a gyermeket mivel takarjuk be. Rövid idő múlva takarókkal felszerelve elindultunk szakadó esőben. Hosszú utat kellett megtennünk, amíg elérkeztünk egy szegényes házhoz. Én rögtön szétnézek, de nem látok mást, mint a legnagyobb nyomorúságot. A lakás sötét és füstszagú, szemem a gyermeket keresi, de nem találja. Kérdezem, hogy hol a gyermek. A néni megmutatja s mi gyorsan betakargattuk és vittük a menházba. Itt nagy volt a sürgés-forgás. A konyha-nővér a táplálékot készítette, a Marcsa ruhát mosott, a másik nővér párnát készített, én meg rögtön megfürösz- töttem. így azután gyorsan elkészült minden. A Krisztus és emberbaráti szeretet összehozta mindazt, amire a kicsinek szüksége volt. Most itt alszik édesen a nővérszobában. így jutott meleg otthonhoz az anyja | által elhagyott árva. — Ha Isten is úgy akarja -— nézett rá Ágnes asszony. Szavait elnyomta a többiek lármája. Megoszlottak a nézetek, össze vissza kiabáltak. — Szavazzunk! — szakította félbe Franci bácsi a hiábavaló vitát. — Nyújtsa fel a kezét, aki Csillagot akarja. — Ákos és Józsi jelentkeztek. — Régeczet ki akarja? — folytatta a bácsi. A többiek lelkesen kapták fel jobbjukat. — Tehát Régecz! — döntött Franci bácsi. — Éljen, éljen! A kérdést így nagynehezen eldöntötték. Az ebéddel sokkal könnyebben végeztek. Élvezet az ilyesféle a fiatal gyomornak. Különösen az Ágnes néni főzt.je. A finom idei zöldbab a tokánylével felőlivé és a pompás cseresznyés rétes. Sietve köszönték meg az ízletes ebédet. Fejszéket kotortak elő a fészerből, lóra ültek és felkerekedtek felfelé a Duna partján, ahol Gyurka a szálfákat látta. Életerős munkakedvvel kezdték döngetni a fákat. Előbb léket vágtak rajtuk a döntési oldalon, azután túlról átfűrészelték és amikor már csak keskeny sávon ingott, hangos biztatással lódították meg, míg recsegve, ropogva nagyot puffanva hullott a fövényre. Ágaitól fejszével fosztották meg. Egymás után zúdúltak le a büszke, magas sudárok. Erős vaskampók és kötelékek is akadtak a Franci bácsiék fészerében s ami hiányzott, kovács kalapálta össze. Nem volt boszorkányság, hogy alig egy hét alatt már ott rengett, himbálódzott a „Régecz“ a folyam tarajos, játszi hullámain. Négy oldalán rudat emeltek és köröskörül korlátot húztak. Hátsó felén egyenesre falevéllel almosítva állt a nyitott lombernyövel fedett állás. Elől deszkából összeróva kis kunyhó emelkedett. — A régeczi vár — tréfálkozott Franci bácsi, amint a kész tutajt megnézte. Szeme mosolygott, tetszett neki alkotásuk. De lelke sajgott. — Hogy lesz minálunk, ha megint elmentek? — A fiúk jelenléte elűzte kínzó gyászát, fájdalmas atyai bánatát. — Megint üres lesz a ház! — kesergett Ágnes néni is. Az indulás hajnalán meleg, szívből jövő, őszinte hálával csókolták meg a vendégek a jóságos néni kezét. Franci bácsi megölelte őket és lement velük egészen a „Régeczig“. Tutajra ugrottak a lovak. A fiúk is felszálltak. Elkötötték a tartókötelet és a habok szárnyán tovasuhantak. Kalaplengetve vettek búcsút a vendégszerető pártól, a házaktól, a vártól, a felmeredő négy sötét toronytól és emlékeiktől. A tutaj farán lapát irányította és őrizte a „Régecz“ égyenes járását. Szilárdak, erősek voltak a szálfák, alig billentek meg utasaik súlyától. Minden tekintetben megfelelt a jármű. Építői két oldalt evezőlapátról sem feledkeztek meg. Lassan veszett ködbe s párába a város. Mint égfelé törő vágy a négy fiú szívében meredtek a bástyák felfelé. Ezzel az utolsó benyomással fordultak előre. Kétoldalt lapá- lyos, zsombékos, nádas partok húzódtak. A hegyek teljesen eltűntek. Olyan volt ez az út, mint valami tündérálom. Ragyogó, meleg napsütötte tájak váltakoztak kétfelől. Egy-egy tanya, halászfalu, legelésző gulya, integető falusi népek ötlöttek elébük. — Akár örökké utaznám így — lelkesedett Ákos. (Folytatás.)
