Harangszó, 1940

1940-11-10 / 45. szám

350.

HAftANGSÍÓ

1940. fióVéttiber lő.

takarója akar lenni. Nagyon tudatlan vagy a templomos élet terén, ha nem hagyod magadat imádkozó lélekkel az egyházi zene szárnyaira.

7. A templomban az igét és annak hirdetését, a prédikációt úgy hallgasd, mint Isten beszédét. Feszült figyelemmel hallgasd a bibliából felolvasott igét, mert az a veleje a prédikációnak. A prédikáció értékét nem te szabod meg, hanem az ige, mely mindig a megfeszített, de feltámadott Krisztusra mutat. Erre figyelj és ezt ragadd meg.

8. A templomban gyütsd össze Istennek neked, személy szerint szóló üzenetét. Isten mindig ajándékot és táplálékot ad a templomban a te lelkednek. Ha bánatod van, megvigasztal, ha örömöd van, megáld, ha erőtelen vagy, megerősít, ha fenn hordod fejedet, megaláz. Ige, imádság, ének min,í ezért van.

9. A templomba hívjál és vezess el mindenkit, akit rád bízott az Isten. Nagyon visszás dolog, hogy gyermekeid, vagy testvéreid, amint kikerültek az iskola fegyelme alól, elkerülik a templomot. Ha meg éppen gyülekezeti vezető, presbiter vagy, akkor meg éppen szent kötelességed a jó példaadás és a hívogatás.

10. A templomot ne tekintsd öncélnak, mert az szolgálat. Neked

szolgál a legtöbbet, de rajtad keresztül a családodnak, a munkádnak, a községednek és a nemzetednek. Az egyház Urának az lesz a legnagyobb öröme, ha elfogadod, amit ő ad és ha tovább adod mint Isten tanítványa, hogy te is áldás lehess!

(Olvasd a Kis Kátéból a harmadik parancsolat magyarázatát!)

Ittzés Mihály.

Gusztáv Adolf legszebb képe.

(Részlet Ziermann Lajos az Egyetemes Gnsztáv Adóit Gyáminlézet e. elnökének évi jelentéséből.)

A dunántúli egyházkerület Gusztáv Adolf Gyámintézete ezidén Pápán, boldogemlékű Gyurátz Ferenc püspök gyülekezetében tartotta jól látogatott évi közgyűlését. A gyűlésterem falait a gyülekezet jóltevőinek képe díszítette. A jóltevők sorát az egyik oldalon Dr. Luther Márton arcképe, a másik oldalon Gusztáv Adolf képe nyitotta meg. A képek ugyan nem a legsikerültebbek, de azért örültem, hogy a pápai gyülekezet a jóltevők legelejére Luther Márton és Gusztáv Adolf képét helyezte. Különösen örültem, hogy ott láttam Gusztáv Adolf képét is. Hiszen csak kevés gyülekezetünkben látható annak az izig- vérig evangélikus-lutheránus hősnek arcképe, aki sohasem tette a vallást a politika szolgájává s aki életét áldozta fel az ő barátaiért. Pedig Luther képe mellé mindenütt oda kellene helyezni Gusztáv Adolf képét is. Gusztáv Adolf

képe alá meg oda kellene írni azt a jeligét, mely a Gusztáv Adolf emléktalléron olvasható: „Fidei verae et sin- cerae religionis Lutheranae defensor.“ „Az igazi hitnek s a tiszta lutheri vallásnak védelmezője.“

A harminc éves háború első felében leverték a pfalzi választó fejedelmet: V. Frigyest, a „téli királyt“ s az unió vezérét Mansfeld Ernőt, s IV. Keresztély dán királyt. Az egyet nem értő német fejedelmek tehetetlenek voltak. Az angol király cserben hagyta az evangélikusokat, akiknek ügye már teljesen elveszettnek látszott. S ime ekkor a szegény s a hosszú háborúkban teljesen kimerült, alig 2 millió lelket számláló svéd nép királya, Gusztáv Adolf kijelenti a birodalmi gyűlésen, hogy Isten és ember előtti felelőssége tudatában nem hagyhatja cserben szövetségeseit s hittestvéreit. „Nemcsak minden jószágunk, nemcsak Svédország nemzeti önállósága forog kockán, hanem a múló javaknál felettébb drága kincs, mindnyájunk evangélikus hite. Hitünket védjük meg akkor, amikor az ellenséggel felvesszük a harcot. Ennek előtte a vallási üldözések csak részlegesek voltak. Most odáig jutottunk, hogy az üldözés általános lett. Németországban minden le van igázva, Dániában sok minden elveszett, Lengyelországban alig beszélhetünk már evangélikusokról és nem sokkal különben áll az evangélium ügye másutt sem. Egyszóval: ellenfeleink virágoznak, barátaink nagy része meg nyomorúságosán tönkrement. Vallásgyakorlatuk szabadságlevelét széttépték. Kiűzték őket házukból, hazájukból, elvették szabadságukat, jogaikat. Akik a fegyver elől elmenekültek, a legnagyobb nyomorúságba kerültek. A nagy világban bolyongnak s szenvednek. Feleségüket, gyermekeiket más hitre és isten- tiszteletre kényszerítik. Súlyos gondok és kétségbeesések közt fejezik be éleKerekes Gyurka.

Történeti Ifjúsági regény. 48

Irta: Mohr Gedeon, Kassa.

Egy verőfényes májusi délben, éppen harangoztak a káptalan templomban, Ákos rontott be Gyurkához.

— Láttad mi épül a Haltéren?

Gyurka kérdően nézett rá.

— Gyere, nézd meg magad.

Köszönés nélkül rohantak a városháza előtt nyíló térre. Négyoldalról emeletes házakkal kerítve, nagy kockakövekkel rakott sivárságában inkább tágas udvarnak látszott. Most a szokásos sátrak eltakarodtak a falak mellé. Középütt izzadó homlokkal ácsok szorgoskodtak. Nagy széles emelvény nőtt fel egy-kettőre kezük alatt. Oldalain félelmetes alakú póznákat húztak.

— Akasztófák! — ijedt meg a két fiú.

— Minek ácsolják ezt a nagy alkotmányt? — fordult Ákos az egyik emberhez.

— Hogy oda akasszanak téged is az eretnek papok közé, — förmedt rá az — ha nem lódulsz tüstént.

Mérges nyíllal a szívükben baktattak hazafelé. Hát ezért a nagy sürgés-forgás. Ezért kellett nekik Pozsonyba jönniük? A végső borzalmas haláltusát nézzék végig!

— Én ezt nem tudom elviselni! — szomorkodott Gyurka hazaérve.

— Meglátjuk, hogy mit lehet tenni! — öntött belé Franci bácsi lelket. Ez a biztatás nem üres szó volt nála. Ebéd után maga köré gyűjtötte vendégeit. Beszélni kezdett nekik, de szavait mindig halkabbra fogta, a végén már csak suttogott.

— Nem lehet tudni — jegyezte meg —, néha még a falaknak is füleik vannak.

Öt is egészen felvillanyozta a tárgyalás. De az igazi változás Gyurkán ment végbe. Szeme szikrázni kezdett, mint azelőtt. Tűzbe jött. Lelkesült.

Azután titokzatos dolgok történtek. Megállt a betűszedés. Franci bácsi maga mellé vette Palkót és kiment a városba. A tervbe Ágnes nénit is beleavatták. Ágnes asszony kimenőt húzott. Ütjára őt Józsi kísérte el. Gyurka meg Ákossal szedte nyakába a várost. Zegzugos közökön jutottak le a Haltérre, hol a munkálatok már majdnem befejeződtek.

— Holnap lesz a nagy nap — hallották sugdosni.

— Megérdemelné a törvényszék — szorultak ökölbe a kezek —, hogy kiseprűzzük innen. Négy éve s ez hozta ránk a vészt. Isten keze megint bennünket ér el — zúgolódtak.

A fiúk nem töltöttek sok időt itten. Lekanyarodtak a Duna partja felé. Ütjük régi díszes épület előtt vitt el. Homlokzatán kissé kopottas írás.

— Mátyás király egyetem — lökte oldalba Ákos Gyurkát. — Universitas Corviniana — betűzte a felírást. — Ha ezt a híres első főiskolát látom, mindig elfogódom. Mennyi tudós ember működött itt, hogy ébresszék a tudás vágyat és terjesszék a műveltséget.

— Most pedig ugyanitt gyilkolni fognak — borult el Gyurka szeme.

Gyorsan szedték lábukat. Egykettőre lenn jártak a Dunára néző városrészben. Sietve kanyarodtak be a „Kék róka“ vendéglőbe.

— Már azt hittem, elfeledtek a vitéz urak — fogadta őket jó szívvel a gazda.

— Franci bácsi kéri — tért Gyurka a tárgyra — adjon el nekünk egy jó paripát.