Harangszó, 1940
1940-11-03 / 44. szám
342. ..... H AftAKÓSZÖ 1$4Ö. flóVettiber 3. Várja a temető, hogy az élők a holtakkal találkozzanak, a jelenből kikapcsolódva a múltba menjenek. Mindez azonban nem elég. A temető várja, hogy a sírok mellett necsak a halottakkal, hanem az élő Krisztussal is találkozzanak. így járunk-e a temetőben és így állunk-e meg a sírok mellett? És ez meglátszik-e rajtunk? Észre- veszik-e mások, hogy nem azért megyünk a temetőbe, mert ilyenkor szokás kimenni. Nem is azért, mert sodor a kifelé hömpölygő tömeg. Nem is azért, mert szégyel- nénk otthon maradni. Hanem azért, mert ott a szeretteinkkel való találkozás mellett a halált legyőző Krisztussal találkozhatunk és belé- vetett hitünket vallhatjuk meg! Azután meglátszik-e ez á temetőn is? Sírköveken, kereszteken emberi bölcselkedés szavai helyett az Evangélium vigasztalást adó igéi olvashatók-e? A feltámadás igéjének a fénye világít-e be a halál birodalmának sötétjébe? S ebben a fényben meglátjuk-e a temetőben, hogy az Istennek kertje, ahol az elvetett mag új életre kél ama szebb tavaszon?? L. /. H-ívek ns sirjaíok, 3Kert Ö is, iratok, Sírba szállott. De nincsen ott, Töltámadott, Nekünk is életei adott! Halottas-meneti. A szűk Temető-utcát átölelő lombosok egyikéről lassan, ide-oda lebbenve, szinte nem akarva aláhull egy halálszínű levél. Beleszáll az őszi sárba ... Amott egy halottas-menet közeledik. A keresztet hordó fiú rátapos a levélre. A többiek követik... és a levél nincs többé. Csak a gyászzene hangjaival sír fel utoljára: — Hálátlan világ! Hát ez a végzetem? Hangját valami hangos, gúnyos nevetés nyomja el: — Ha... ha... ha... ha... A halottas-menet egy törpe kőszobra mellett halad el. Mintha most élővé vált volna. Merően szemembe néz. Gúnyos, lenéző mosollyal mondja: — Hát nem láttátok e levelet? Saját sorsotokat tiportátok meg benne. Avagy azt gondoljátok, mint e levél, hogy örökké zöld lehet? Hogy gyönyörű nyarat nem követ ősz?... — Halmoztok kincset, vagyont, kéjt, örömet, gyönyört, egymást tiporva, marva. „Sohse halunk meg" láncával kötitek sorsotokat ide. „Minden ember csak halandó“ — hangzik a gyászének. — Magatokat. Istenné téve uralkodtok földön, vízen, légen. így a nyárnak csak, az ősznek nem élve vélitek öröknek e „Sárföldet“. — Ti dőre, balga emberek! Mintha most kinyújtaná kezét és ujjával a koporsóra mutatna, majd kacagó, még gúnyosabb hangon mondaná: — E koporsót nézzétek! Kit visztek benne? Fiatal, büszke ember ... „Egyaránt ér ifjat, vénet" — énekel a menet. — Nézd ember, mint fekszik benne hidegen, mereven, sárgán, tétlenül. Mit cselekszik? Mit visz magával? Hol a kincs, vagyon, kéj, öröm, gyönyör? — Gondolod, tán ő nem takart, gyűjtött itt magának jövőt építve? Mit ért vele? „Csak az áll meg, ki Istent fél“ — felel a gyászének. — Ember! Dőre, balga ember! O.lanézz! — mutat a koporsóra. — Ha ... ha... ha... ha... — nevet gúnyos, hangos kacajjal. * A halottat eltemettük, azután ... egyelőre hazamentünk. Istenes József. Uj urvacsorai edények. Ha az evangélikus gyülekezet ma új urvacsorai felszerelésről, oltári gyertyatartókról, keresztekről, keresztelőedényekről stb. akar gondoskodni, rendszerint az ezüstműves üzletek készletéből kényszerül választani. Az üzlet egyházi célra készített anyaga mindig magán- viseli a felekezetköziség jellegét s a tömegcikkek lélektelenségét. Ugyanabból a készletből választanak az ösozes felekezetek s onnan választanak jutalomtárgyul kelyheket a sportegyesületek is. Az ezüstművesbolt formaegyvelege hű tükre annak a tájékozatlanságnak, amely az egyes felekezeteknél a formák értelmezésében megmutatkozik. S a teljes tájékozatlanságra nagyon jó példa az a gyakori eset, amikor a sportember egyháztag ajánlja fel úrvacsorái célokra, kardokkal, lóversenyparipával, vagy nemesi címerrel ellátott érdemkehlyét. Az a gyülekezet, amely az úrvacsora való tényével újra és újra szembekerül, nem lehet közömbös a forrnak iránt, amelyek keretében az úrvacso;.1t fogadja, s nem lehet neki mindegy az úrvacsorái edények megjelenése sem. Az oltári edények az úrvacsora cselekményének s magának a Jézus Krisztus testének és vérének közvetlen szolKerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. 47 Irta : Mohr Gedeon, Kassa. — Tegyünk még egy kísérletet! — ajánlotta Kolonics Lipót. t . T, ]..4.1, „|«í így történt, hogy 1647 április 4-én a kihallgató terembe hajtották újra az összes rabot. A nagy helyiség zsúfolásig megtelt. Bírák, védők, rabok és katonák szorosan egymás mellett. A pince-börtön áporo- dott penésze mint nehéz felhő ereszkedett a mellekre. Ruhájuk szövetébe rakodva akaratlan hozták magukkal az elítéltek. Lapsánszky idegesen szivogatta a levegőt, mely egész agyáig fúródott s orrát elfacsarta. — Haáp-csi! — ömlött ki belőle a garatjára szállt sok. ezer penészgomba. Megkönnyebbülve nézett körül és elő- ráncigálta hatalmas tarka zsebkendőjét. Lipót püspök felolvasta a vádat. — Még mindegyik szabadulhat — hordozta körül szemeit a jelenlevőkön — egy tollvonás az egész! Nem többet ér-e az élet? Aki térítvényét aláírja, szégyenteljes akasztó-- fától szabadul. A rabok közül nem egyet tört meg a börtön. Most kapva-kaptak az alkalmon. Sorra vezették rá nevüket a térítvényekre. Azonban negyvenhét evangélikus és negyvenöt református még így is kitartott. — Utoljára kérdem — állt föl az elnök — nem akartok kegyelmet? Inkább a halál? A kilencvenkét hitvalló bátran emelte fel fejét. Tartásuk a Luther worm.si szavait látszott ismételni: — Itt állóik, másként nem tehetek. Isten engem úgy segítsen! — Ti lássátok, ti tudjátok, hogy mit cselekesztek — fordult hozzájuk Szelepcsényi. — Tudjátok meg, hogy soha meg nem szabadultok, farkasverembe estetek, melyből soha ki nem jöttök. A gályákra kell mennetek, hol megkeserüli- tek szülőanyátok tejét és ott vesztek el! — Hiába fenyegetőzöl! — mormogta Bálint úr. — Nem engedünk! — szorította meg kezét Zsedényi. — Ha akarná is egyikünk, nem engedi a másik. Együvé vagyunk láncolva. — A Krisztus velünk van! — emelte fel szilárd, tömör, öszes fejét Bálint úr. — Kétféleképpen úgy sem büntethetnek — vélte Zsedényi — az előbb akasztófával fenyegetőztek, most pedig rabszolgaként akar eladni!
