Harangszó, 1940
1940-09-22 / 38. szám
1940. szeptember 25. HÄRÄNGSZÖ 293,' Kormányzónk vezérkara élén bevonul Szatmárnémetibe. A halotthamvasztás volna közegészségügyi szempontból a leggyökeresebb és legmegfelelőbb módja annak, hogy a talajt a tetem szétoszlásából származó ártalmaktól mentesítsük. A keresztyén egyházi törvények és dogmák nem is tartalmaznak e tekintetben tiltó rendelkezéseket. Ha meg tudományos szemmel vizsgáljuk a tetemnek e kétféle módon végbemenő felbomlását, akkor megállapíthatjuk, hogy mindkét esetben égési (oxidációs) folyamat megy végbe; csakhogy míg a földben az úgynevezett „lassú égés“ évtizedeken át sem végezhet tökéletes munkát, mert a csontok nagyobb része visszamarad és különleges körülmények közt még évszázadok múlva is feltalálhatók a föld mélyében, — addig a halotthamvasztóban (krematóriumban) előállított 1000 C fokú hőség másfél óra alatt teljesen elhamvasztja a holttestet. — Magyarországon Debrecenben állítottak fal krematóriumot. Az eddig elmondottak magukban is tisztázzák a kérdést, hogy a talaj mily ártalmakat rejthet magában, és hogy ez ártalmakat mimódon lehet kiküszöbölni és velük szemben egészségünket megvédeni, — mégis a következőkben a védekezés módjait foglaljuk röviden össze. Arra a kérdésre, hogyan biztosíthatjuk házunk, lakásunk, tartózkodásunk helyén és környékén a talaj tisztaságát, hogy a talaj szennyezettségéből szármaEgészségvédelem. Irta: Dr. Ittzés Zsigmond. 1. A talaj. Meg kell végül emlékeznünk a temetők egészségügyi ártalmairól és azok elhárításáról. Állati tetemek elföldelésére, halottak eltemetésére alkalmas területeket a hatóság mellé rendelt orvosszakértő javaslatára a közigazgatási hatóság jelöl ki. A temetőt a község határában, lakott helyektől minél távolabb, de lehetőleg 300 méternyire olyan helyen kell létesíteni, ahonnan a talajvíz a talaj lejtése folytán nem a község felé, hanem attól távolodó irányban áramlik. Temetőt ne létesítsünk meredek, vagy túlságosan lejtős hegyoldalban, mert nagy esőzések alkalmával a vízmosások a sírokat megbonthatják. Közegészségügyi szempontból az az előnyös, ha a temető talaja száraz, laza, lehetőleg kavicsos homok. A talajvíz szintje legalább 3 méter mélységben legyen. Kutat a temető körül 35—40 méteres körzetben nem szabad megtűrni. A sírok hossza 2 méter, szélessége 1 méter, mélysége 2 méter legyen. A koporsó felett legalább 120 cm. vastag legyen a föld színétől (és nem a sírdomb tetejétől) számított, ráhányt földréteg. A tetemek 6—10 év alatt korhadnak el, — száraz (kavicsos-homokos) talajban hosszabb idő alatt. Azt a temetőt, amelyben az utolsó temetkezés 35 évvel ezelőtt történt, a törvény értelmében újból használatba lehet venni. Lakott helyeken, templomokban temetkezni általában tilos. Ha jeles emberek holttestének ny helyeken való eltemetését a hatóság mégis megengedi, akkor vagy a holttest bebalzsamozását, vagy légmentesen záiható kettős koporsóba helyezését rendeli el. Az exhumálást (a holttest kiásását) a temetés után egy évvel szabad csak megengedni. — Koldusok, szegénylegények botlottak útunkba. Negyvenet osztottam el köztük. György úr orra felé hosszú ráncok ültek. Szeme villanása rosszat sejtetett, ökle zúgva csapott az asztalra. — Ilyen lóhűtő jön ide tanúskodni? — dörögte, hogy a falak megremegtek, hiszen te magad is lázadó rabló vagy. Úti pénzt zsarolsz ki váruradtól, hogy rebellis, kósza rablóknak osztogasd szét. Te is vérpadra kerülsz! Mihálynak leesett az álla. Mindent várt, csak ezt nem. Így jutalmazzák meg az ő áldozatos készségét! — Ide azzal a maradék pénzzel — rivalt rá a pap. Mihály gyorsan számolta fejében, hogy mennyit vallott be. — Harmincnégy arany! — nyúlt köntösébe és kiszámolta az asztalra. —• Nem hiszek neked! Ide vele! Mihály vé 'es kínt izzadt, ahogy azt is átadta. — Te régeczi polgár vagy? — folytatta az érsek. — Igen uram! — Hogy akarsz a többi gömöri prédikátorra vádaskodni? — Uram, az egész vidéket bejártam. Mindenkit ismerek, mindent tudok. — Igaz, hogy az evangélikusok gyaláznak bennünket? — Igaz. — Hogy a törökkel összepaktálnak? — Igen. — Hogy az összeesküvést szították? — Igen uram! — Szavadat adod rá. — Esküszöm uram — buzgólkodott Mihály. — Most csak ne esküdözz! — hütötte le Szelepcsényi. — Annak holnap lesz a napja. Most elmehetsz. Az íróasztal díszei között állott egy bronzból készült szerecsen gyerek is. Kezében furcsa vigyorgással réztányért tartott. Ezt a tányért ütötte meg Szelepcsényi kis kalapáccsal. Tüstént nyílt az ajtó, s belépett egy hajdú. — Vidd a szobájába — intett az érsek vendége felé. Mihály mély hajlongással húzódott hátrafelé, ki a szobából. Amikor az ajtó bezárult mögötte, úgy somfordáit a szolga után, mint a megvert kutya. Ugyanazon az emeleten volt az ő hálókamrájuk. Az asztalon talált ugyan valami ételt, amelynek azonnal neki is látott volna, de a sarokban vetett ágy felől az egyikből elfojtott zokogás ütötte meg fülét. Csak most vette észre, hogy Gáspár már fekszik. — Mit sírsz fiam? — hajolt fölé. A fiú felelet helyett felé dugta két meztelen talpát. Véresen, fölrepedezett bőrével olyan volt, mint aki üvegen táncolt. Gáspár felzokogott. — Deresre húztak, mint valami rabot! — Hányat? — értette az ütések számát Mihály. Gyöngéden simogatta a fiút. — Nem is számolták. Sokat — nyögte. — Minden suhintásnál a fülembe súgta az a barna csuhás ördög: „Az érsek úrnak kezet kell csókolni!“ A gazda megint tarsolyába nyúlt. Csodás írt kapart ki belőle. Kinyitotta a sárga tégelyt és bekente a hűsítő zsírral a fiú sebes talpát. (Folytatjuk)
