Harangszó, 1940
1940-09-08 / 36. szám
276, HARANCSZÓ 1940. szeptember 8. Erdély ! Erdély! Az utolsó két évtized alatt hányszor szállt fel ez a szó magyar szívekből magyar ajkakra. Benne sóhajtozott az otthonából kiüldözött vagy családi fészkétől elzárt magyar olthatatlan hazasóvárgása. Benne sírt a magyar torzó fájdalma. Benne türelmetlenkedett az álmaink paripáján száguldani akaró kalandozó magyarok ősi virtusa. Benne könyörgött imádkozó magyarok hite. Isten felet reá. Nem erővel, hatalommal vagy okossággal szereztük vissza Erdélyt, hanem Istentől kaptuk vissza kegyelmi ajándékul. Ezért ujjong most ebben a szóban: Erdély! nemcsak a magyar vándorok hazaindulása, a csonka törzsön kinőtt új hajtás tavaszi öröme, hanem a hitük számára új bizonyságot talált hívő magyarok boldog hálaadása is. Embereken keresztül adta nékünk a seregek Ura. Gondoljunk hálás szívvel reájuk, de ne felejtkezzünk meg arról, kié elsősorban minden dicsőség. A hazatérő országrész nagy darab magyar föld. 45.000 négyzetkilométerén majdnem 2 és | millió lakos él. Ebből a magyar evangélikus egyházegyetem kötelékébe tartozó gyülekezetek csupán a következők: Már amar osszi get, Nagybánya, Nagykároly, Nagyvárad Váradszőlős fiókegyházközségével és SzatmárKerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. 39 Irta: Mohi Gedeon, Kaasa. — Ezek a levelek latin nyelvűek — válaszolta az ügyvéd — Vittnyédy István pedig mindig magyarul írt! Szelepcsényi vállat vont: — Ez mit sem bizonyít! — mondta. — Kezeinkben hiteles fordítás van. Mást hozzon fel védelemre! — Minden ember tudja, hogy a levelek koholt vádakat tartalmaznak — mormogta. — Mind hamisítványok! — De hát bizonyítani nem tudta. Leült. — Uraim, — kiáltotta tisztelendő úr — ártatlan vagyok! — Azt akárki mondhatja — intette le Kollonics és bozontos szemöldökét összevonta. —- Különben is Ladivér Illés bűnösségét világosan látjuk és ti protestánsok mind egyformák vagytok: halálra méltók! Bálint úr döbbenten hallgatott. Hát ilyen nevetséges váddal akarják őket vérpadra vinni? — Tisztán áll előttem ügyed! — emelkedett föl az érsek. — Te is lázadó vagy. — összesúgott a bírákkal. — Kötél által halsz meg! — hirdette ki az ítéletet. Lapsánszky kikapta szájából a tollat és pár betűt vetett papírra: „Kerekes Bálint k. á. h.“ Az a három betű a név után ítéletének nemét jelezte. Már annyiszor írta, hogy a kezdőbetűkből is kiokosodott. — Azonban — ült vissza az érsek — van még módod a szabadulásra. Itt ez az irat. Térítvény a neve. Ha aláírásoddal megerősíted, hogy lázadó vagy és lemondasz papi hivatásodról, vagy pedig az országot hagyod el, akkor visszanyered a szabadságod! Bálint úr szemeiben szokatlan tüzek gyúltak ki. Ez a lator társaság ítélkezik rajta. Még a szabadulás kapuját is megmutatják és nyíltan megmondják, hogy a zárat csak aljasság-kulcs nyitja. Hogy ismerjen el olyat, amit nem követett el! Hogy tapodja meg papi hivatását, hogyan tudjon *németi Oláhgyűrűs fiókegyházközségével együtt. Ezekben az egyházközségekben szórványaik számbavétele nélkül az 1910-es népszámláláskor 2250 evangélikus élt. Ezek mind a tiszai egyházkerület tisza- vidéki egyházmegyéjének kötelékébe térnek vissza. A többi evangélikusok a szász egyház fennhatósága alá tartoznak. Öt anyaegyházközség és két fiókegyházközség emberi értékelés szerint nem nagy gazdagodás, de a szegénynek minden adomány drága, megcsonkított egyházkerületünknek is minden új hajtás kimondhatatlan öröm. A rég nem látott gyermekét keblére ölelő édesanya szerető csókjával fogadjuk őket kebelünkbe. Adjunk hálát Istennek a drága magyar vér tékozlása nélkül kegyelemből kapott ország- és egyházgyarapodásáért és könyörögjünk haza nem tért rab magyar és evangélikus testvéreinként. „Hatalmasan cselekedett velünk az Ür, azért örvendezünk. Hozd vissza Uram a mi foglyainkat." (Zsoltár 126, 3—4.) Erős vár a mi Istenünk! TÜRÓCZY ZOLTÁN püspök. Krisztusától elszakadni? Száműzetés? Hová menjen? Se rokona, se barátja a határokon túl! — Soha! — kiáltotta és távozni készült. — Még egyszer fogsz előttünk állni! — figyelmeztette az érsek — addig meggondolhatod! Kelio, a jezsuita, felállt és két katonával kísérte el az elítéltet. Kiléptek a tágas magas tárgyaló teremből s megindultak a vár sziklabörtönei felé. Lépcsőkről-lépcsőkre nyirkos, sötét földalatti folyosókon a penészes fogdába. Ott már többen voltak. Falon pislákoló mécses remegő félénk világot vetett a reményt vesztett fehér arcokra. Kelio intett. A két katona egy másik, rabhoz láncolta Bálint urat. Mindkettő bilincse egy közös kapcson forrott a sziklába. — Innen nem szabadultok meg! — szólt a jezsuita. Nagy garral és kulcscsörgéssel hagyták el a siralmas helyet. Olyan volt a terem, mint egy nagy kripta, melyben a halálhoz láncolt tetszhalottak élő lelkei sínylődnek. Bálint úr körülnézett. Fehér, sápadt aszott arcok meredtek felé. Magukon viselik a kínban forduló napok halálos bélyegét. Egyik másikban régóta nem látott paptársára ismer. Szomorú találkozás. Utoljára esett pillantása a hozzáláncolt rabra. — Jóska! — lepődött meg — Zsedényi József! Téged is elhurcoltak Dörgicséről! — Hol az én otthonom! és a szép meleg Balaton! — intett szomorúan a másik. így hozta őket össze a börtön, kiket az iskola közössége után az élet ragadott kétfelé. Egyiket Gömörbe, másikat a Balaton mellé. Most újra kezet szoríthatnak. Zsedényi tisztelendő elkínzott lelkében is öröm támadt. Legalább ketten vannak! 25. Szelepcsényi előtt. Estére hajlott az idő, amikor Mihály két társával meglátta a Dunát. Elhagyták a szent-györgyi síkot. Ütjük emelkedni kezdett, amint fölkanyargott a Kárpátok laposodó végső nyúlványára. Dombkis2ögelés mögül villant szemükbe a
