Harangszó, 1940
1940-07-14 / 28. szám
214 HXRANGSZŰ 1940. Julius 14. Uj evangélikus templom épül Valahányszor ezt a négy szót olvassuk egymás mellé írva, mintha hevesebben dobogna a szívünk, mintha egy nagy örömhírt hozna nékünk az élet, mintha édesanyánk forró csókját éreznénk sokszor verejtékezéstől gyöngyöző arcunkon, amely mindenkor örömöt, reményt, boldogságot és megelégedést jelent a mi számunkra. Érthető is, hiszen ez a mi lelki édesanyánk drága evangélikus egyházunk, amely születésünk pillanatától szemünk bezártáig ápol, nevel, gondoz, véd és áld, s mindenekfelett elvezet annak megismerésére, Aki örökkévaló szeretettel szeretett minket, Krisztushoz! De éppen ezért nem maradhat egyoldalú ez a szeretet, hogy mi elfogadjuk, de soha-soha nem viszonozzuk azt. Egyházunk, drága lelkianyánk iránti szeretetünket úgy fejezzük ki legméltóbban, ha vele örülünk az örömnapjain és vele érzünk a megpróbáltatás óráin. Nagy jelentősége van, különösen is ma, a pusztítások és rombolások idején minden építésnek és épülésnek, ami bárhol és bárki által történik. Ma építeni kiváltságot és bátorságot jelent. Mégis azt kell mondanunk, hogy igenis lehet és szükséges építeni ott és akkor, amikor nem múló földi javak biztosításáról, egyéni érdekek előbbre jutásáról, hanem kizárólag emberi halhatatlan telkeknek megmentéséről van szó. És itt nem számít háború, vagy béke, hanem építeni kell, alkotni szükséges, el kell, hogy induljon a szent munka, a templomépítésnek örök és szent munkája! Ha azt mondottuk előbb, hogy megdobban a szívünk, ha új evangélikus templom épüléséről hallunk, akkor százszorosán áll ez, ha a mai világ pergőtűzében olvassuk, hogy egyik legszegényebb gyülekezete magyarhoni evangélikus egyházunknak: a rákóczitelepi— gyopárhalmi evangélikus missziói egyházközség szent hittel, élő reménységgel elindul a templomépítésnek nehéz, göröngyös, de mégis áldott és szépséges útján! S amikor édes magyar hazánk déli részén megindul „A Viharsarok“ népének a béke galambját és az istenfélelmet hirdető alázatos, hívő, templomépítő munkája, akkor ezek a sorok is felébresztik bennünk régi, kedves, meghitt, drága emlékek sorát, amikor mi is építettünk, amikor mi is adtunk, amikor mi is örültünk kicsiny fehérre meszelt templomunknak éppúgy, mint nagyvárosunk öreg harangja zúgásának, hívogató szavának! Hisszük Isten megáld minket! Vezet bennünket! S mi is elérkezünk a nagy naphoz, amikor áll kicsiny, de drága templomunk, „Istennek háza, a mennynek kapuja“. Ifj. Rimár Jenő. Egyházi énekeink múltjából. IX. 2. Zsolt. 1—2. Az Atya Isten, tarts meg minket, Luther: Erhalt uns Herr, bei deinem Worth — éneke Skaricza Máté fordítása. A reformáció ellenségei ellen írta Luther nagyon kemény kifejezésekkel, mit később a németben és a magyarban is enyhítették. Eredetileg prédikáció utáni ének volt mind a két egyházban. Dallama más szöveget kapott Pruden- tius latin énekéből: ,.Látod Isten sziveinket“ (Huszár Gál énekeskönyve 1574.), ehhez még több Ambrosius-, Pru- dentius fordítás került énekeskönyveinkbe: „Igaz bíró nagy Úristen...“, „Állatoknak megtartója ..„Halljuk meg figyelmetesen, Pál apostol mire intsen...“ stb. A dallam latin: „Veni re- demptor gentium ...“ Az Adjunk hálát mindnyájan Dávid Ferenc (Heller) szász származású kolozsvári evang. lelkész éneke. Dávid Ferenc kát. plébánosból lett a reformáció forgatagában evang., majd ref., utóbb unitárius lelkész, szuperintendens, az erdélyi unitárius egyház megteremtője. Sok szenvedésen, életváltozáson, lelki harcon ment át. Börtönben halt meg. Dávid énekének dallama 11. századbeli virágének. Erre írta gyászdalát 1613-ban, Hodászi Lukács debreceni ref. lelkész paptársa halálára: „Mint sir a fehér hattyú Meánder partján, Mikor kesergi sorsát életének végóráján, így zokog a bús gerlice özvegységében aszú fán, Szerelmes párja halálán.“ Más kutatók szerint Balassa Bálint költeménye volna a 17. századból. P. Horváth Ádám Ötödfélszáz énekeiben (1813.) is ott található. Fabó is megemlíti. A debreceni ref. kollégium tavalyi jubileumi templomi hangversenyén férfikari letétben énekelték. Elefánty Sándor. Apró történetek. A kis cselédlány adománya. A visszatért Felvidék első ifjúsági táborát kezdték építeni azon az 5 hold területen, amelyet Rozsnyó városa a fenyveserdejében ifjúsági táborépítés céljára adott, hogy poros alföldi faluk gyöngetüdejü fiai találkozhassanak és erősödhessenek évről-évre. Az építéshez sok minden hiányzik még. Többek között 400 köbméter kő is. Egy köbméter 5 pengőbe kerül. Egy budapesti kis cselédlány is szerette volna kivenni a részét az építkezésből, azonban egy pengője volt csupán. Mit csináljon? Gyűjtött hozzá még négyet és ő ajándékozta az első köbméter követ. Milyen drága ez az adomány az emberek szemében is! Hát az Isten szemében! — Mi történt itten? — döbbennek meg. Válaszra nincs idő. Máris mintha földből nőttek volna ki, egy sereg török fogja körül a hat kurucot és tereli a tábortűz felé. Az arcok olyanok, akár a kérdőjel. A tábortűzhöz érve ketten is kiállnak csodálkozva: — Ali bég! — Szuhay István! — Hát én miattad lopakodtam ennyit! — S te fogsz el engemet saját táboromban! — Jer ide pajtás! István leszáll nyergéből s a török vezérhez lép. Az is feláll. Megölelik egymást. Mindkét fél álla leesik. A kurucok örülnek, mert látják, hogy elmúlt a vész. A törökök bosszankodnak, hogy hiábavaló volt a fáradozásuk. Ali, a nógrádi bég egész idáig jött portyázás közben. Hadisarcot remélt. Jólesően látta ugyan régi cimboráját maga mellett, mégis kissé megnyúlt arca. — Merre felé jártál, bajtárs? Szuhay felelet helyett kis zsákot vett elő és szétbontva megmutatta tartalmát. Gyurka a táborban lefolyt beszédből ugyan semmit sem értett, messze voltak ahhoz, hogy a szavak értelmét kivegye. Azonban a mozdulatokból meglátta, hogy a fergeteges, pusztító zivatar után, a hirtelen villámlások és dörgések nyomán, megértés és béke napja sütött ki. Szelíden fogta meg a Hédi kezét: — Visszamégy a sátorba édesapád mellé! Hédi szótlanul bólintott. Ákos némán hajolt búcsút és visszamaradt a lovaknál.- ők ketten pedig a bokrok árnyékába tűntek. Ez az éjszaka is fehér, ragyogó holdfényben fürdött. A leány barna haja vöröses-sárgán csillant meg az éj tündöklő sugárzásában. Gyurka elragadtatva nézte. — Arany! — suttogta eltelve és sátrához kísérte a leányt. — Arany! — nézett nagyot a bég. Mennyi van belőle? — Ezerkettőszáz — nyitotta széjjel István a zsák száját. — Ezerkettőszáz — ismételte kedvtelve. — Honnan vetted? Szuhay Rotholdra mutatott. Ali megértőén intett. — Tudod, mennyi tízszer ez a zsák? — kérdezte. — Tizenkétezer! — ütötte fel fejét István érdeklődve. — Hát azt hol osztogatják? — A szádellői völgynél. Krasznahorka és Torna között. — Meséld el! — unszolta István! — Kassáról Pozsonyba Tornán visz az út — magyarázta a nógrádi bég —. Ahogy hallottam, holnapután indul Petko hadnagy száz lovassal és tizenkétezer arannyal Pozsonynak. Kassa adóját és sarcát viszi a császárnak. Egyedül indultam, de ha már a sors így összehozott, mehetünk együtt. — Mi a terved? — A szádellői sziklavölgy lesz rejtekhelyünk. Megvárjuk a Petkoék dandárját és elkérjük tőle az aranyát. A császár el lehet nélküle ,is. Tetszett is, nem is, Szuhaynak a terv. Ingadozott. 1 (Folytatás.) . .
