Harangszó, 1940
1940-06-02 / 22. szám
1940. junius 2. HARANGSZŐ 165. Szülő és gyermek. Irta: Kuszák István. 1. A szülő. Szülőnek lenni: királyi hivatás. A legnagyszerűbb, legszebb és legszentebb az összes kötelességek és emberi méltóságok között. Királyok és császárok elveszthetik trónjukat, de az apa és anya méltósága mindig és mindenütt csorbítatlanul fennáll, ahol a szülők tudatában vannak Istentől nyert hivatásuknak. Szülőnek lenni annyi, mint Isten helyettesének lenni. Az apát és anyát Isten minden más halandó fölé emeli, önmaga mellé ülteti. Reájuk bízza az Ő lelkének birtokosát: a gyermeket, hogy azt az ösztönök öntudatlan világából öntudatra ébresszék és tudatos, megfontolt nevelői munkával kirajzolják, sugárzóvá tegyék benne az Ö arcának vonásait. Szülőnek lenni: áldozatvállalás. A szülői sors kemény, megfellebbezhetetlen parancsa ez: Tedd kockára életedet, mondj le nyugalmadról, szolgálj éjjel és nappal, adj, mindig csak adj és hálát ne várj! És ez így is van helyesen! Mert az élet célja és értelme szerint csak egy a fontos. Az, hogy a velünk sírba szálló életnek legyen folytatása. Isten örök, szent törvénye, hogy ezen a földön minden vér és verejték, minden áldozat és minden elmúlás a megújuló életet szolgálja és a jövő himnuszát zengje. Áldott az a szülő, aki szent odaadással áldozza magát a gyermekében megújuló életért és annak növekedéséért! Szülőnek lenni annyi, mint állni az üdvösség és kárhozat kapujában. Bizonnyal igaz az — mondja Luther a Jócselekedetekről irt művében —, hogy a szülők, ha semmi más tennivalójuk nem is volna, a gyermekneveléssel elnyerhetik az üdvösséget, ha őket valóban Isten szolgálatára nevelik. A gyermekek ugyanis a szülők számára elsősorban azok az éhezők, szomjuhozók, mezítelenek, foglyok, betegek, jövevények, akikről az Írás szól (Máté 25:35-ben), akiket ápolni, gondozni, táplálni kell jó szóval és cselekedettel, hogy megtanuljanak Istenben bízni, hinni és remélni, őt félni és nevét tisztelni. Boldog az a szülő, aki felismeri hivatásában az üdvösség elnyerésének áldott lehetőségét és tudja azt, hogy a kárhozat is a saját házában van hozzá a legközelebb, ha elmulasztja gyermekeinek testi és lelki gondozását. Mert a szülők hiába fárasztanák magukat halálra más cselekedetekkel — mondja Luther — Isten nem ezt, hanem a rájuk bízott gyermekeket követeli majd számon tőlük. Erre utal Jézus is Lukács 23:25-ben. „Jeruzsálem leányai, ne sirjaAz épülő zirci protestáns imaház. Evangélikus napok Rozsnyón, május 18—19-én voltak az Országos Luther Szövetség rendezésében. Előadások voltak az elemista, középiskolás diákok, fiú- és leányifjúság, gyülekezet nő tagjai, a presbiterek részére. tok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok és a ti magzataitokon. Mert Íme jönnek napok, amikor azt mondják majd: boldogok a meddők és amely méhek nem szültek és az emlők, amelyeket nem szoptak.“ Azért fognak így panaszkodni, mert a kárhozat gyermekeik miatt (gyermekeik helytelen, istentelen nevelése miatt) érte őket. Bár csak megnyílnék ennek meglátására minden szülő szeme! Szülőnek lenni: a legnagyobb földi boldogság. Mert lehet-e nagyobb boldogság annál, amikor magunkhoz szoríthatunk, szívünkre ölelhetünk egy kis pihegő, meleg testet, mely test a mi testünkből és vér a mi vérünkből? És ki tudná leírni azt az érzést, mely eltölti a szülő lelkét, amikor a gyermek elindul első útjára a maga csetlő-botló kis lábán, vagy amikor élőször buggyan ki ajkán a két legszebb szó: édesapám, édesanyám! Látni, hogyan bontakozik ki benne az isteni lélek, hogyan ül az ki arcára, szemébe, egész lényére! Figyelni azt az áldott percet, amikor összekulcsolódik keze az első imádságra s azt az időt, amikor gyökeret ver lelkében az írás és olvasás tudománya! Azután látni őt nagynak, délceg ifjúnak, sudártermetű lánynak, elkísérni őket a konfirmációjukra, vagy az esküvőjükre! Ó, nem lehet nagyobb boldogság ezen a földön a szülő boldogságánál! lan lenéztek a feketén, feneketlenül ásító szakadékba. Az egyik azt nézte, hol lesz a sírja? Most a fákat sem lehetett látni. Olyan volt a várbástya láb ja, mint egy gondosan fátylakba burkolt titokzatos, ismeretlen világ. A másik azért pillantott le, hogy fölmérje, elég-e a mélység egy emberi élet kioltására? Mihály úgy találta, hogy elég. Kezeit hirtelen kirántotta a fiú alól. — Krisztusom segíts! — kiáltott fel Gyurka. Mihály még hallotta, hogy csapódik össze hirtelen zuhanó teste mögött a levegő. Azután valami ütődött, odalenn és ágak recsegtek. Megnyugodva hajolt vissza a szobába. Behajtotta az ablaktáblákat. Kezeit dörzsölve pihenni készült. — Egy lépéssel megint előbbre jutottam! — mormogta magában elégedetten. 19. Saul és Dávid. Szuhay István és és kurucai emberül állták meg helyüket a Csevegő völgyében. Véresen, csapzottan indultak vissza táborukba. — A magunkét elvégeztük — vélte Ádám az ura oldalán — vájjon sikerült-e a Gyurkáék fogolyejtése? — Sok jó vitézem hullott el a völgyben — sóhajtotta István úr. Fáradtan poroszkáltak lefelé a Csevegő partján. A hajnal sápadt fénye rárajzolódott a győztesek arcára. Ádám éppen továbbszőtte volna foglyaikról a szót, amikor a kanyarodónál három lovas körvonala ütött el a szürkülő háttértől. A kurucok szemrebbenés nélkül folytatták útjukat. Miért is állnának meg? Ha ellenség, úgyis megfut, vagy felaprítják őket. Hárommal több, akár kevesebb, már nem sokat számít. Ha pedig jóbarát, ám közelítsenek! Azok szembelovagoltak velük. — Palkó fiam! — ismerte meg István úr az egyiket. — Kapitány úr baj van! — jelentette. — Arra még ráérünk! — hárította el Szuhay későbbre a rosszat — kik ezek a fickók? — nézett a másik kettőre. — Szuhay kurucai volnánk — szólalt meg az egyik. — No, no fiam! — csodálkozott Szuhay. — Tudniillik, ha ő is akarja! — fűzte hozzá — én Liedemann Ákos vagyok, volt Murányi apród, a társam meg Acsaj Jóska, a sólyomidomár fia. — Fogadj Isten! gyermekeim! — üdvözölte őket markukba csapva a vezér. Gyurkától már mindkettőről hallott. — Hát mi a baj? — fordult hozzájuk. Palkó jelentette a foglyok szerencsés elejtését. (— Jól van, derék dolog! — örvendezett Ádám.) s elmondta a Gyurka váratlan, hirtelen elrablását is. Gáspárt sem hagyta ki. — Felkerekedtünk, hogy kiszabadítsuk bajtársunkat — fejezte be a fiú elbeszélését. — Csak későn ne jöjjünk! — aggódott Ákos. — Sohase féljetek — biztatta őket István úr — különben mi is csatlakoznánk hozzátok, de hát egyelőre még más dolgunk van. (Folytatjuk.)
