Harangszó, 1940

1940-05-05 / 18. szám

Harancszó 135 Élet és halál közelében. Az aggódók. (Az anya.) A betegségek legszomorúbb kísérője a családtagokért való aggódás. Istenem, hogyan is lehet ilyen esetben vigasztal­ni. Az édesanya kórházban fekszik. A legkisebbet, a pólyást behozták ugyan a kórházba, a többi emberpalánták azon­ban odahaza maradtak: hideg szobában, szennyes ruhában, étel nélkül. A nagy megpróbáltatásban könyörülő emberi szí­veket keres nem is a maga gyógyulásáért, de gyermekei megtarthatásáért. És ami­kor jön a hír, hogy gyermekei élnek, sőt: a Nőegylet, a Leánykor, az evangé­likus összetartás áldozatkészségének gon­doskodásából mindennel ellátva, jól él­nek, megjön a gyógyulás is. Istennek nagyon tetsző, kedves lát­vány lehet az, amikor mi jót teszünk az ő gyermekeinek, a mi testvéreinknek az életmentése érdekében! Nézzünk szét a miéink között és szívesen hozzunk áldo­zatot imádságban és anyagiakban egy­aránt! • (Az apa.) Mennyi őszülő hajszálat és ráncot a homlokon jelent az édesapai aggódás is. Amikor sóhajtva emlegetik: mi lesz csa­ládomból, ha én betegeskedem? Ki ne­veli fel gyermekeimet, ha én meghalok? Zokogó szív nehéz könnyeit felszárítani csak vigasztaló szóval nagyon nehéz do­log. De kihez menjünk segítségért, ami­kor már annyi elutasításban részesül­tünk. Sokszor érezzük, hogy a társada­lom fejére gyűl az eleven szén; azok fejére, akik tudnak habzó serlegeket ki­üríteni, ételben-italban turkálva, válogat­ni, de nyomorultakon segíteni, sápadt- arcú betegeken könyörülni, nem tudnak és nem is akarnak ... Milyen borzasztó is látni a hivatot hajszolókat akkor, ami­kor közvetlen mellettük embertömegek szakadozott ruhában dideregnek ... Aggódó édesapák, bízzatok a jó Isten­ben, jobban ismer ő bennünket, mint mi önmagunkat. A nagy mindenség össz­hangjához hozzátartozik a mi aggódá­sunk hordozása is! Búcsú az élettől. Minden búcsúzás szomorúságot vált ki az emberből. Ha csak egy napra is hagyjuk el családunkat, fáj a búcsúzás pillanata. Hát még egy egész életre?... Akiknek volt alkalmuk sok esetben meg­figyelni az élettől búcsúzokat, azt szok­ták mondani: nem is olyan fájdalmas az. Az érettkorú öregek — amint párnájuk­ra fektetik megőszült fejüket, megerő­södve hitben, magukhoz véve az Ür szent vacsoráját — még vigasztalják is az ágyukat körülálló gyermekeket és roko­nokat. A rágondolás, hogy meg kell halni, valóban félelmetes, amikor azonban oda­jutunk, hogy örökálomra hajtjuk le fe­jünket, már érzéketlenek vagyunk. A gondolkodás, az értelem előbb szünteti be a szolgálatot, mint a lélek elválása a testtől. Milyen nagy áldása a jó Isten­nek az idejében előálló öntudatlanság. Ez akadályozza meg a haláltól való féle­lem érzésének uralomra jutását. Nemcsak otthoni hajlékaikban és kór­házban, ú. n. polgári betegségben elhal­1940. május 5. ______ t ak érzéketlenek az élet utolsó idősza­kában, de a harcterek hősei is. Akiket szinte a másvilágról hoz vissza az isteni kegyelem, azt mondják, hogy csak egy nagyobb ütést éreztek ... hogy csak vé­rük szivárgásáról tudtak, de a halálra egyáltalán nem gondoltak. Katasztrófá- lis baleseteknél, víz, tűz, beomlás, össze­ütközés stb. eseteiben ugyanez a véle­mény. Ilyenkor még azt szokták mon­dani, hogy a fényhez hasonló, villanás­szerűen, pillanatok alatt átélték újból életük nagy eseményeit. Mondják, hogy a halálfélelem a bű­nös halálra Ítéltek velejárója, olyannyira, hogy az ítéletvégrehajtók a félelem, az ijedtség miatt csak hústömeggel dolgoz­nak a vesztőhelyen. * * * Ember, gondold meg életedet, hogy nyugodt lehessen halálod. Érezd át szép énekünk jelentőségét és mindenképpen valósítsd meg a magad számára: Krisztus, te vagy életem, Nyereség halálom; Reményem beléd vetem, A halál csak álom. Szuchovszky Gyula. A GYŐZTES. Szeretném őt jobban szeretni —, Mint ö szeret engemet. Hiszen én neki oly sokat köszönök. Az ö szeméből ömlőitek először Orcámra mosoly esők, könnyözönök. Az ő ajkán csüggött Pihegésemtöl fogva ajkam. Mióta csak moccanok, Az ő keze rajtam. ö az, kinek legtöbbször voltam terhe. Küszködött értem bajbotoktól verve, Törődött homloka borúm kerekedtén, Aggódott, virrasztott, álmokról lemondott, S hogy elűzzön rólam bármi botor gondot, Tapsolt, játszott — színről; Csak belül borongott. így volt, így van. Mi mindent tesz értem! Ha mindenünnen kirekedtem is: Az ő szívébe én még mindig belefértem! Szeretném hát őt jobban szeretni, — Mint ő szeret engemet! Forduljon végre is a kocka lapja. Neki lassacskán megtörik alakja, Nekem kell most már többet bírnom, Hősként kacagni tusán, kínon, Derűt ragyogni fekete napokban, Békét jósolni, midőn már-már Gyilkos háború kanóca lobban! Nekem kellene már mesét mondanom; Csodatarisznyásan, angyalként jelenni, Dajkálni puhán — mint nyári szellő ringat —, És aranyba vonni fakult álmainkat, — És fogy hatatlanul nagyszivűnek lenni! Jaj, de az én szívem vágyfiókák fészke, S úgy megtollasodnak, alig veszem észre. Tudomány, hivatás, szerelem, jövendő, Ezer álomlátás, tengernyi teendő! Kiröpitek egyet, kettő kél helyébe. Kicsiny a hely, mindig kisebb, Jaj, mi lesz a vége?! Ámbár még küzdők s küzdeni fogok végig. Nem bírnám el a gyáva hátraarcot! De már érzem, sejtem, tudom: Én nem nyerem meg soha ezt a harcot. S olyan boldog vagyok. Hogy az ő szíve nagyobb az enyémnél . . . (Nem vehetném meg Krözusz aranyán!) Olyan boldog, hogy kettőnk közül Örökre ő marad a győztes: Anyám! Solt László. OLVASSUK^ BIBLIÁT Pünkösd előtt. Május 5. — János 16:7—9. Milyen kevéssé bántanak bűneim! Vagy nem is látom, vagy annyira megszoktam már őket, hogy belefásultam a bűnbánatba. Mennyire nem ismerem legnagyobb bű­nömet! Azt, hogy nem hiszek a Krisz­tusban vagy úgy, hogy egyáltalában nem törődöm vele, vagy úgy, hogy nem ve­szem komolyan őt, mint Megváltómat és Uramat. Feddőző Szentlélek, jövel és fedd fel nyomorúságomat! Május 6. — János 15:26; 16:13. Ol­vasom a bibliát, hallgatom az igehirde­tést, élek az egyháznak minden igét szol­gáltató alkalmával, de alig hallom ki be­lőlük Istennek megszólító szavát, tanító igéjét, Krisztusról való bizonyságtételét. Fülem hallja, értelmem felfogja a sza­vakat, de hiányzik, hogy szivem meg­nyíljon és figyelmezzek arra, amit az Ür mond. Jövel igének a Lelke és világo­sítsd meg előttem az Isten beszédét! Május 7. — Efez. 6:18. Istennek mai igéje térdre parancsol. Az ördög résen van s hol bűnnel, hol erénnyel, hol két­ségbeeséssel, hol elbizakodással, de ál­landóan kísért. Többet kellene imádkoz­nom, hogy megállhassak ebben a harc­ban. Az imádságot fegyverül kaptam, hogy forgassam magamért és másokért. De nem tudok igazán imádkozni: gépie­sek, egyhangúak, a könyörgés szívóssá­ga és a hit bizodalma nélkül valók imád­ságaim. Jövel hát imádságnak Lelke s add, hogy Általad imád kozhassam. Máj,us 8. — Róm. 8:15—16. Bűnök szorongatása közt, botladozó keresztyén- ségem miatt, reámtornyosuló nehézsé­gek alatt, milyen rabszolgai lélekkel te­kintek az Istenre! Pedig Atyám ő! Meg­mondotta és meg is pecsételte a Krisztus vérével. Mit gyötrődöm vétkeim miatt, ahelyett, hogy bátran mondanám az ör­dögnek: nem árthatsz már nékem, mert Atyám az Isten?! És mit viaskodom magamrahagyatva az élet bajaival és gondjaival, ahelyett, hogy megfognám az én Atyám kezét?! Jövel Szentlélek és győzz meg elvehetetlen fiúságomról! Május 9. — Gál. 5:19—22., Róm. 8:14. Nyilvánvaló, hogy életem nem Isten aka­rata szerint való. Azok a bűnök, melye­ket az ige felsorol, az én bűneim. Lehet, hogy a valóságban még megőrzött Isten kegyelme néhányuknak cselekedetbeli el­követésétől, de a szívemben már réges- régen mind megtörtént. Nincsenek meg nálam a megszentelt élet látható jelei, a Szentlélek gyümölcsei: zúgolódom és békétlenkedem, másokhoz való viszo­nyomból hiányzik az igazi szeretet, lel­kemben olyan kevés és röpke a teljes öröm s békesség. Jövel új életnek a Lel­kp P^ Május 10. — Csel. 1 :8. Miért rejtem el véka alá az örömhírt, amelyben Isten részesített?! Úgy hallgatok a Krisztus-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom