Harangszó, 1940
1940-05-05 / 18. szám
1940. május 5. HARANGSZŐ 133. Sirassátok meg ...! Szülők napján könnytől csillognak a gyermekszemek. Vannak, akik örömkönnyet sírnak, boldogok, hogy megcsókolhatják a szülőiket, egy szál virágot adhatnak, néhány köszönő szót mondhatnak, áldott drága kezük fölé hajolhatnak, vagy távolból levelet küldhetnek, a szeretetről, háláról beszélő betűkre könnyet hullathatnak. — De hányán vannak, akik nem öröm-, hanem bánatkönnyet sírnak, akik szülők napján hiába keresik a szülőket, hogy nekik sok mindent megköszönjenek, akik ilyenkor temetőbe mennek, akiknek ez a nap nem azt mondja már: Csókoljátok meg, hanem azt: Sirassátok meg őket! Bizony, szülök napján sokan vagyunk, akik temetőket járunk és édesanyánk, édesapánk mohosodó sírja mellett már csak siratni tudjuk a mi drága, jó szüleinket. Szeretnénk nekik a könnyeinkben — hisz a könnyek is tudnak beszélni — sok mindent elmondani. Mindenekelőtt azt, hogy milyen korán itt hagytak minket. Pedig de nagyon kellett volna még a simogató édesanyai kéz, az értünk dobogó édesapai szív, a ránk vigyázó drága szülői tekintet. Könnyeinkben tovább beszélünk s néhány pillanatra a múltra emlékezünk. Arra a drága boldog időre, amikor még itt voltak, minket neveltek. Ez volt életünkben a napsugár. S arra az időre, amikor már elmentek. Ettől kezdve felhők alatt jártunk. Köny- nyeinkben köszönjük meg, hogy velünk voltak, neveltek, arcunkon mosolyt fakasztottak, irányt mutattak s a felhők aiatt Isten atyai vezetésére bíztak. Beszélnek a könnyek. S újabb csil- lanásukkal vádolnak bennünket. Vádolnak a bűneinkért, amiket elkövettünk. Vádolnak a mulasztásainkért, mindenért, amit nem tettünk meg. Most eszünkbe jutnak elkövetett hibáink elmulasztott jótetteink. Mennyi, mennyi sz9rtlorúság volt mindegyik a számukra. Úgy szeretnénk vádoló lelkiismeretünk szavára könnyeinkkel kérni: Drága, jó Édesanyám, Édesapám, bocsássatok meg nekem! Igen. Bocsánatkérésről beszélnek a könnyeink. Nehéz lenne a szülők napja mellett enélkül elmenni. Szeretnénk szüléink sírja mellett elmondani még azt is, hogy nagyon szegény nélkülük az élet. Azóta, hogy ők nincsenek, fájóbb a szívünk, bánatosabb a lelkünk, könnyesebb a tekintetünk és mosolytalanabb az arcunk. Sok mindent szeretnénk még elsírt könnyekben elmondani szülői sírok mellett. S ebben a sok mindenben szeretnénk különösen megköszönni mindent, mindent, amit kaptunk ... Drága jó édesanyám, édesapám, haló i poraitokban áldjon meg az Isten!... S • Sirassátok meg! míg erre gondolunk, zokogásba fullad a szavunk. Nem tudunk mást, csak sírni!... Talán mohosodó sírok felett elsírt könnyeinkben a lent pihenő kedves szülők meghallják, amit mondunk. Ilyen az édesanya! Egy nagy ember írja az édesanyjának az alábbiakat: „Mindent, ami a nyugalmas, kényelmes élethez tartozik, — meg kell kapnia, Édesanyám. Mostantól kezdve az én kötelességem, hogy soha semmi gondja ne legyen. Annyi szenvedés és megpróbáltatás után életének alkonya legyen vidám, nyugodt, gondtalan. Én pedig remélem, hogy még sok boldog napot tölthetünk együtt. Ezerszer öleli igen hálás fia.“ Erre a kedves levélre megjött az alábbi válasz: „ ... Nincsen nekem semmire szükségem, csak neked legyen meg mindened, édes gyermekem. Az én életem napjait a te örömöd deríti fel. A te boldogságod az én örömöm. Édes gyermekem, ha valamire szükséged van, csak írjál.“ ... és szegény özvegyasszonynak magának sem volt semmije. De éppen ez a csodálatos, hogy az édesanyák a semmiből is tudnak adni. Örökké, egész életükön át csak adnak és mi sohasem érezzük, hogy kaptunk, mert az édesanya sohasem tartja számon azt, hogy mennyit adott. És ez az igazi ajándék. Utánozhatatlan. Csak édesanyánktól kaphatjuk. (Oj Idők.) Szent neveE magasztalom, Hram, hogy életet aätal, Válaszé kél ajkamon, 3{ogy szülőkkel megálüottál, Kik a keresztvénségben Nevelnek kegyességben. A táborba érve, foglyaikat egymáshoz kötözték. Most valóra vált a G> urka vágya, mely a Zátony szirten fogamzott lelkében: Ö segítette le Hédit a nyeregből. Gáspár gyűlölködve nézte, mily kedvesen fogadja a lány a szolgálatot. Szívében konok elhatározás érlelődött. — A szép rablólovag! suttogta magában — de én is hatalmas leszek! — lelkiismeretének eddig ágaskodó hangját egyszerre elvágta. — Hatalmas leszek, bármilyen áron! A férfiakat hosszú kötélre erősítették, a hölgyeket szabadon hagyták. Tüzet szítottak és köréje telepedtek. Mihály pedig, ahogy elszabadult, kardját suhintva ugrott a küzdők közé. A labancok jóval többen voltak, de a kurucok előnyben. Ők a domboldalról rohanták meg a mitsem sejtő ellenséget. Mire azok kardjukhoz jutottak, az első sor már harcképtelen volt. A kurucok vakmerőén vívtak, akár az ördögök. Olyan fogásaik voltak, melyeket a labanc nem ismert. Kardjuk alsó végén kiszélesedett. Nem sújtottak, hanem döftek és pallosukat csak azután rántották fel, mély sebet ütve. Viszont a császáriak fegyvere nehéz volt s ha lesújtott és talált, ütése halálos volt. Borzalmas, kegyetlen lett ez a vias- kodás. Ádám keserűn felsóhajtott. Mennyi vért lehetett volna megkímélni, ha megadják magukat! Szuhay István úgy küzdött, mint az oroszlán. Körülötte ádáz viaskodás folyt, de ő nem hátrált meg. Minden döfésével újabb tért hódított. Mihály szintén belesodródott a leghevesebb harcba. Állta is helyét emberül. Ismerte mind a két kardnemet. Ahhoz mérten ütött s védekezett. De, ahogy szemeit körülhordozta, riadtan látta, hogy a csatatéren a császáriak sora ijesztően gyérül. Visszahúzódott a küzdő tömeg peremére. — Utánam, legények, utánam! — rikoltotta és lovát sarkantyúzva elvágtatott. Hiszen mentek volna mindnyájan utána, ha engedi a kuruc, fgy is vagy tízen, szégyen ide, szégyen oda, nyomába eredtek. Szuhayék nem gondolhattak nagyon üldözésre. El voltak ők már ottan eléggé foglalva. Mihálynak sikerült a tíz legénnyel kereket oldania. Több nem is menekült meg a Csevegő völgyből. — Csak vágd, fiam, ne félj tőle! — biztatta övéit István úr s maga járt elől jó példával. A kurucok alapos munkát végeztek. Még hírmondónak sem hagytak senkit. Majdnem pitymallatig folyt az öldöklés. 17. A szöktetés. Mihály pedig az embereivel bevette magát a nyugati fensík bózotos rejtekébe. Alig jutottak biztos fedezékbe, máris méregetni, latolgatni kezdte a teendőket. Segítsen-e a harcolóknak, hogy a kurucok módjára rohan rájuk hátoldalról, vagy keresse a foglyokat? A gazda két eshetőség közül mindig a hasznosabbat választotta. Ha most visszatér a csatározókhoz, vele is végeznek. Már pedig van neki más elszámolni valója. Gyurka! Nyilallott beléje. — A semmiházi túljárt az eszemen! — öntötte el az epe. Folytatjuk.
