Harangszó, 1939
1939-12-31 / 52. szám
1939. december 31 HARANGSZÓ 389. amely eredetileg evangélikus családé volt, katolikus kézre került, és megyés szomszédja volt Ihász Lajos lőrintei uradalmának. Ha az egyházkerület nem utasítja el Ihász javaslatát: ma övé lenne az ajkai Puzdor uradalom és a most birtokba vett lőrintei határ is. Szegény jó Ihász Lajos lelkében, nyilván már ekkor az egyháznak szánta Lő- rintét. Azért is csüngött oly szeretettel azon eszméjén, hogy az egyházkerület vásárolja meg a vele szomszédos nagy birtokot. Ma gazdag volna az egyház- kerület, nem küzdene anyagi gondokkal a tanítóképző-intézet és a főgimnázium. Most, hogy birtokba veszi egyházunk azt a gyönyörű örökséget, szálljon áldó imádságunk a hathalmi kis templom kriptájában porladó Ihász Lajosra. Emléke legyen áldott! Dr. Mohácsy Lajos. Olvasóinknál* áldás, békesség! Kedves Harangszónk a következő számmal a 31. évfolyamába lép. S ez a rendes év-fordulón kívül különös értelemben is fordulópont lapunk életében. Isten kegyelme eljuttatta a lapot oda, hogy 1940. január 1-töl külön, önálló lelkész szerkesztheti. Eddig a lap az amúgy is nagyon elfoglalt győri lelkészek kiszakított éjszakai óráiban készült, ezután olyan lelkész szerkeszti, aki minden idejét, erejét a lap szolgálatára fordíthatja. Üj felelős szerkesztőnk — mint már közöltük — Lukács István volt kemeneshőgyészi lelkész, aki január 2.-án veszi fel lelkes készséggel a felelős szerkesztői tollat s szenteli oda magát teljes hűséggel a lap szent ügyének. Azokat, akik engem majdnem egy évtizedes felelős szerkesztői szolgálatom alatt bizalmukkal kitüntettek, munkatársi és olvasói támogatásukkal megajándékoztak,— arra kérem, hogy ugyanezt ne vonják meg új munkatársamtól, Lukács Istvántól sem. Felsőbb hatóságom megbízása, de saját szívem indítása is arra késztet, hogy főszerkesztői címem ne érem legyen, amit üres díszként keblemre tűzök, hanem további munka. Megtartom továbbra is a kiadóhivatal vezetését, néhány rovat — Heti krónika, Karcolatok, Határokon túl — rendszeres ellátását és az egész lap szellemi irányítását. Üj indulásunkon nyugodjék meg az egyház Urának kegyelme. Munkatársaknak és olvasóknak áldott újesztendőt kíván Szabó József főszerkesztő és kiadó. Az élet fája. Kinek van joga az élet fájához? Mit jelent az élet fája? Erre találunk feleletet a Jelenések könyve 22. része 10—15. versében. az ur Jézus megjelenik látomásban a Patmosz szigetére száműzött János apostolnak és megbízza, hogy írja le, amit lát és hall. Így jött létre a Jelenések Könyve. Az idézett részben a könyv végén pedig Jézus meghagyja apostolának, nogy ne őrizze pecsét alatt e könyv igéit vagyis ne vonja ki a használatból, hanem tegye hozzáférhetővé mindenki számára, nogy tanulmányozhassák. Jézus jövendölése, hogy a Könyvben levő próféciák hamar be fognak teljesülni, még mindig nem következett be. De Isten időszámítása egészen más, mint a mienk. Neki ezer év annyi, mint nekünk egy nap. A 11. vers első két mondata kissé nehéznek látszik, de aki a könyv áttanulmányozása után sem hajlandó megváltozni, hanem megmarad igazságtalannak és íer- telmesnek, ám lássa ennek következményeit Jézus második eljövetelekor az ítéletre. A könyvben sok felszólítás van a megtérésre, míg tart a kegyelmi idő. Aki megmarad bűneiben, annak az igazságos Biró megfizet cselekedetei szerint. Az élet fája elveszett az első emberpár számára, mikor bűnbeesett. Ez jelentette azt is, hogy elveszítették a paradicsomot: az Istennel való közösséget. Jézus most biztosit arról, hogy az élet fájához joguk van azoknak, kik megmosták ruháikat a Bárány vérében. Kik lehetnek ezek? Akik minden bűnüket letették és átadták a golgotái kereszten elvérzőnek, hogy mossa le és törölje el azokat ártatlan vérével. Azok boldogok ma is, kik hittel teszik ezt. Ezek mehetnek be az örökélet kapuin, mert ezek az megint csak kifordult az utcára, hogy megtudjon valamit a búcsúzás részleteiből. Nehéz volt a dolga, mert akárkit is kérdez meg egyenesen, válaszra egy sem méltatja. — Itt csak az ész segít! — gondolta magában. S nem is kellett soká várnia, mert a kanyarulatnál akkor bukkant fel éppen Szénás néne terjedelmes alakja. Szeme kisirt volt, magában motyogott valamit. Egész mostanáig maradt tisztelendő Julia asszonynál, hogy megvigasztalja nagy bánatában, elhagyatottságában. Nem nézett a jó asszony se jobbra, se balra. Gondolatokba mélyedve tartott az jdvar felé. — Ember lesz belőle — motyogta és Gyurkára gondolt. Már kis pöttömnyi korában — jutott az eszébe — megállta a sarat. Hogy is volt csjak? Igen, egy kutya ugrott neki. Én szóhoz se jutottam és a kis fickó, még alig látszott ki a földből, elébe állt, aztán rákiáltott: „Hallgass kutya, mert ha én megruglak, mindjárt véged lesz!" És a kuvasz behúzott farokkal vonitva szaladt el... Melyik kutya is volt? — szőtte tovább gondolatait? — Ejnye, itt történt ez, errefelé! Kié is volt? Nem a Torkossé, sem a Nagyé, hát persze, a Deter Mihályé. Mihály... — Jó, hogy megismer, Szénás asszony! — hallotta meg nevét a gazda. — Mit motyog itt rólam? Való az, megszólni a jó szomszédságot? Szénás néne egyszerre visszazökkent a valóba. És nem lehet azt mondani, hogy örült volna a hirtelen találkozásnak. Hallott már a tisztelendő asszonyéknál az összeszólakozásról és nem volt kedve hozzá, hogy a goromba Mihállyal szóba elegyedjék. Békésen folytatta útját, mintha füle mellett ment volna el a másik kérdése. — Szomszéd asszony lelkem — lett Mihály mézes-má- zossá. — Nem hallja a szegény ember szavát? — A szegényét igen, ám de nem a rosszét — bökte ki a néne. — Mert rossznak mondanak, azért nem vagyok az, — RftMtt a izón Mihály. — Rendben az én szénám, Isten, ember előtt. Azért vagyok hát én gonosz, mert Kerekes uram pél- dálózását el nem szenvedhettem? A néne keményen eltökélte magát, hogy nem fog többet válaszolni, de ezt már annyiban még sem hagyhatta. — Kendnek a tisztelendő úr tanítása nem felelt meg, mert jó útra akarta hozni. Jó kuruc városka a mi Régeczünk, maga mégis ott settenkélt a labancok körül. Honnan a sok jószág a kend portáján? Igaz pénzen vette? Ezeknél a szavaknál Szénás néni felemelte a hangját és két karjával hadonászni kezdett a másik orra előtt, aki viszont nem sok hajlandóságot mutatott a válaszadásra. — Mos beszéljen szomszéd! — unszolta az asszony. — Most mondja, hogy tisztességes, hogy nem örül a léiké Bálint úr balsorsán, hogy együtt sír a sírókkal! Bezzeg még a búcsúzáshoz sem került elő, hogy megmutatta volna szurtos ábrázatját! — Ha van tükre, nézzen előbb kend abba, Szénásné — morogta Mihály. — Nem látni rajta szagosviz és gyolcstörlő nyomát. Különben is megmondottam, Kerekes urat én nem szívlelem! — A férfi szemei haragosan villogtak. Eltűnt már belőlük minden színlelt kedvesség. Az utolsó mondatot érdesen vágta a néne szemébe s kicsi hiányzott, hogy nyersen átkozódni kezdjen, de megemberelte magát. — Én sajnálom, hogy özvegye és árvái lesznek! — Még arra is képes volt, hogy kezeit összetegye és nagyot sóhajtva a magasba nézzen. Szénás néni zavarodottan kezdett pislogni. — Miért nem jött hát legalább bocsánatot kérni a tisztelendő úrtól — kérdezte enyhültebben. Mihály látta, hogy itt célt nem ér, ezért másfelé akarta terelni a beszélgetést. Konokul szólalt meg. — Hiába, én Bálint urat nem szeretem és nem is sajnálom. Bocsánata nem kell! Ha elment, jól van, elveszi a büntetését. Élve nem jön haza. (Folytatjuk.)
