Harangszó, 1939

1939-01-22 / 4. szám

1939. január 22. HARANCSZÓ 29 dekes jegyzetekben mutatja meg a nyelv sajátosságait. Felsorolja a magyar és finn nyelv minden rokon vonását. E te­kintetben elemi iskolánk felsőbb osztályai is jó hasznát vehetik. A nyelvtan legfőbb célja, hogy to­vábbvivő szem legyen a magyar­finn testvéri viszony aranyláncában. Egyedülálló vonása, hogy meg­érzik rajta az evangélikus jelleg is. Tudjuk, hogy e nyelvtanból so­kan megtanulnak finnül. Magyar munkások között*. ... Értesültem arról, hogy a határos Beelitz községben magyar mezőgazda- sági munkások dolgoznak. Fölkerestük őket. Az állami birtokkezelőség enge­délyt adott erre a lelkipásztori látoga­tásra. Az intéző megelégedését fejezte ki a magyar szegődményesek munka­teljesítménye fölött. Egy eleki (Arad m.) németanyanyel­vű magyar, aki munkások között a tol­mács szerepét töltötte be, épen jelentés- tételre jött az intézőhöz. Miután dolgát elintézte megszólítottam magyarul: „No mi újság?“ Felcsillan a szeme a magyar szó hallatára. Alaposan végigmustrált. Az lehetett a gondolata, hogy vájjon honnan pottyantam én ide?! Kérdésem­re megnyugtatott, hogy különösebb baj nincs, azután átvezetett bennünket a magyar cselédházakba. Két tiszta munkásházban laknak a magyarok. A férfiak feleségüket, sőt a tolmács kis gyermekét is magával vitte. Megmutatták éléstárukat. A német koszt mellett bizony kezdett felkopni az álluk, azért hamarosan magyar kony­hára tértek át. Aznap vasárnap lévén lekváros palacsinta volt az ebéd. Csak­nem minden magyar egy-egy új ke­rékpár boldog tulajdonosának mond­hatja magát. Még a nők is bicikliznek. 50—60 márkáért kitűnő gépet lehet venni. Az ügyesebbek üzletet csinálnak ebből is. Minden évben hazahoznak egy biciklit, itthon aztán nyereséggel túl­adnak rajta. Bementünk a tiszta nagy szobába és leültünk a hosszú asztal mellé. Nem­sokára valami 20—35 személy volt együtt: magyarok, németek és néhány jugoszláv is. Közöltem velők, hogy egy kis istentiszteletet szeretnék tartani ne­kik. örültek, mivel ilyesmiben hónapok óta nem volt részök. Magyar Biblia nem volt nálam, de mindig hordok magamnál legalább egy evangéliumot. Ezt a Biblia-Társulat 10 fillérért árulja. Máté ev. 6. részének 25—33. versét olvastam fel nékik. De alig kezdtem hozzá, könnybeborultak a szemek. A nők hangosan zokogtak. A keménykötésü férfiakon is mély meg- indultság vett erőt. Nem szoktam minden ok nélkül el- pityeredni, de most valami fojtogatta a torkomat. Mikor odaérkeztem: „Tekint­* Fejezet Harmati Béla ftsagárdi lelkész „Mit láttam Németországban?“ cimü uj füzetéből A ta­nulságos és érdekes füzet 38 filler. Megrendelhető a szerzőnél: ősagárd. U. p. Keszeg, Nógrád m. setek az égi madarakra, hogy nem vet­nek, nem aratnak, sem csűrbe nem ta­karnak és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat“ — minduntalan meg kellett áll- nom, hogy saját felindúlásomon erőt vegyek. Estembe jutott, hogy ímé e nincstelen magyar véreim ide jöttek ki kenyeret keresni és itt gondoskodik ró­luk csodálatosan az Isten. Az Igéhez rövid magyarázatot fűz­tem. Majd imádság következett. A szarvasiak kedvéért befejezésül tótul is elimádkoztam a Miatvánkot. Végén éne­keltünk. Előbb a „Ki dolgát csak Is­tenre hagyja“ kezdetű evangélikus ko­ráit, maid egy vésztői református asz- szony diktálása után a „Mint a szép hí­ves patakra“ kezdetű zsoltárt. Befeje­zésül felállva lelkesen elénekeltük nem­zeti imádságunkat. Olyan lelkesedéssel énekeltünk mi magvarok, hogy szinte villamosáram- szerű feszültség töltötte be a szobát. Aki ott jelen volt, annak emlékezetéből nem fog egyhamar kitörlődni ez a va- sárnao délután. Német lelkészbarátom úgy nyilatko­zott erről a magyar istentiszteletről, melvből ő semmit sem értett, csak az arcokat figyelte, hogy életének egyik legszebb élménye volt. Fájdalommal ál­lapította meg. hogy ők németek nem tudnak egyházi éneket többé olyan lel­kesedéssel énekelni, mint azt a magya­rok ajkáról hallotta. Magyar testvéreink felkértek né­hány ügves-bajos dolguk levél útján va­ló elintézésére. Ezt megígértük nekik. Azután szívélyes búcsút vettünk tőlük és kerékpáron hazafelé indúltunk. A Magyarhoni Evangélikus Egyete­mes Egyház figyelmét föl akartuk hív­ni a németországi evangélikus mezőgaz­dasági munkások lelki gondozásának szükségességére. Időközben örömmel vettük a hírt, hogy az egyetemes egy­ház egy segédlelkészt már megbízott ezzel a feladattal. Szervezzünk gyülekezeti iratterjesztést! Ebből a szempontból eddig teljesen felületes volt az álláspontunk! Nem is gondoltunk arra, hogy egyáltalán az iratteriesztésre szükség lehet. Csak az a néhány gyülekezet, ahol már megszer­vezték az iratterjesztést, tud bizonyos­ságot is nyújtani annak nagy jelentősé­géről. Annvi bizonyos, hogy híveinket el kell látnunk a keresztyén élethez szükséges iratokkal. Maguktól talán sohasem vennének egyetlen iratot sem, más sem, ha mi nem vinnők eléjük. Er­re legalkalmasabb az istentisztelet előtti és utáni szabad idő. Vita tárgya, hogy szabad-e a templomban, vagy annak előcsarnokában árusítani. Ahol megfe­lelő előcsarnok van, azt fél nyereségnek kell tekinteni, de nem lenne szabad an­nak előfordulnia, hogy az előcsarnok hiá­nya miatt egyáltalán ne legyen iratter­jesztés. Mi csepeliek annyira értékeljük az iraterjesztést, hogy előcsarnok nél­kül is, benn a templomban, természete­sen megfelelő formák között sohasem istentisztelet közben, gyakoroljuk. A csepeli gyülekezet iratterjesztését 1936. november elején szerveztük meg egyik budapesti könyvkereskedés se­gítségével. 26 hónap alatt, 1938. év vé­géig az iratterjesztés forgalma 551.23 P. volt, ami havi 21—22 pengős átlagot je­lent. Eladtunk ezen idő alatt 64 Bibliát. 60 dunántúli énekeskönyvet, 200 drb kis énekeskönyvet, 458 levelezőlapot és 355 Luther-rózsát. Ezek csak a keresettebb tárgyak. Kisebb mennyiségben Harang­szó Naptárt, Luther munkákat, leszakí- tós naptárakat, bibliai jelzőket, egyházi lapokat, stb. Ez a sok minden nem ke­rült volna el soha híveinkhez, ha nin­csen iratterjesztésünk! Ezért szervez­zünk gyülekezeti iratterjegztést! Váradi Lajos. Utolsóig elfogyott az 1939. évi Harangszó-Naptár 15 ezer példánya. így több rendelést — sajnos — nem tudunk már kielé­gíteni. Azokat, akik ezidén Naptár nél­kül maradtak, arra kérjük, hogy jövőre időben lássák el magukat. Az 1940-es Naptár különben 18 ezer példányban jelenik majd meg, hogy a hazatért Felvidék evangéli­kus magyarságát is elláthassuk. Apró történeteic. Isten örxö Kegyelme Egyszer egy híres orvos-tanárnak egy kivégzett gonosztevőt kellett fel- boncolnia. Könnyes szemmel nézett a holttestre és így szólt a köréie sereg­lett egyetemi hallgatókhoz: „Uraim, ez az ember iskolatársam volt valamikor. Az én szívemben is ott voltak azok a gonosz hajlamok, amelyek őt akasztó­fára vitték. Csak az Isten kegyelme őr­zött meg attól, hogy én is oda nem jutottam!" A legfőbb f>ely. Nagy viharban küzködött egy hajó a tengeren. Az utasok szívét félelem szo­rongatta. A hajó egyik utasa — hivő fiatalember — látva a nagy félelmet, megkérdezte a kapitánytól, hogy való­ban olyan nagy-e a veszély, „teljesen Isten kezében vagyunk" — felelt a ka­pitány lemondóan. — „Hiszen akkor nincs semmi baj — felelt nyugodtan a fiatalember — ott a legjobb helyen va­gyunk.", Rddiás istentisztelet. Janu­ár hó 22.-én, 11.15 órakor evangélikus istentisztelet a Deák-téri templomból. Prédikál Magócs Károly kerületi köz­ponti lelkész. Énekszámok a Dunántúli Énekeskönyvből 17, 414 és a nemzeti himnusz. Orgonái Zalánfy Aladár. Kar­ének: Goudimel: 38. zsoltár. Énekel a Lutheránia Vegyeskar, Kapi-Králik Jenő vezényletével. Az énekek a szarvasi énekeskönyvben 306. és 609. szám alatt találhatók.

Next

/
Oldalképek
Tartalom