Harangszó, 1939
1939-07-16 / 29. szám
230. HSRÄNGSZÖ 1§39. július 16. tetlen korszak nevelési rendszerének épülete dőlt romba. De egyúttal megannyi építő kő is: szemünk előtt bontakoztak ki az új, épülő evangéliumi nevelés alapvonalai. Micsoda az ember? Ez az első kérdés amellyel szembe kell néznünk, s halljuk az ige feleletét: menthetetlenül a bűn mocsarában fuldokló, elveszett és elkárhozott bűnös. Ilyen tehát minden ember. Ilyen a tanító is, a tanítvány is egyaránt. De Istennek — csodálatosképen — drága ez az ember. Nem akarja, hogy elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ezért drága a gyermek az egyháznak is. Ezért áll a gyermek előtt az evangélikus pedagógus mint Isten nevelő munkájának eszköze. így az evangélikus nevelés célja sem lehet más, mint Isten örök nevelői akarata: hívő emberek nevelése. Ez azonban nem olyan cél, amit ember elérhet. Hitre ember nem nevelhet, csak a Szentlélek maga. Ezért az evangélikus pedagógus munkája nem egyéb, mint csak a Keresztelő János alázatos szolgálata: útegyengetés a gyermek lelkében, hogy oda Krisztus maga bevonulhasson. Az evangélikus pedagógia feladata is nem más, mint csak az, hogy alkalmat adjon Istennek arra, hogy a kegyelem munkáját a gyermeken elvégezhesse. Ez az evangéliumi nevelés célja és nem úgynevezett „valláserkölcsi személyiségek“ nevelése. Az evangélikus pedagógus „Krisztus j ó illaja“ az emberek között. Ezért nem tart számot a világi dicséretre. Az ő dicsősége fstennél munkájuk gyümölcsét nem láthatják meg. De ez természetes is. Hiszen az egyházban s az egyházért élnek. Azért e világi sorsuk sem lehet más, mint Krisztus egyházáé e földön. Hordozzák a kereszt gyalázatát, mert csak így részesedhetnek a kereszt dicsőségében. Ezenkívül négy délutáni előadás a neveléstörténet három nagy nevelőjének Luthernak, Pestalozzinak és Herbartnak az iskolájával és nevelői gondolatával ismertetett meg. Az utolsó előadás a ma iskolájáról szólt. Ezeket az előadásokat Lehoczky Egyed miskolci tanítóképző-intézeti tanár, Weiszer Gyula nyíregyházi leánygimnáziumi igazgató és Kemény Péter nyíregyházi igazgató-tanító tartották. Az előadásokat élénk eszmecsere követte. Az esti áhítatokat Túróczy Zoltán püspök tartotta Ti- rannus iskolája (Csel. 19, 9.), Gamá- liel iskolája (Csel. 22, 3.), Lois és Eunika iskolája (II. Tim. 1, 5.) és a Sátán iskolája (Jel. 2, 9; 3, 9.) címmel. Isten minden iskolát abból a szempontból néz, hogy mit jelent az ő számára. Ha az iskola helyet ad Isten igéjének és felveszi Krisztus gyalázatát, akkor örökkévaló értéket jelent az Isten számára. Jaj annak az iskolának, amelyiknak tanítója a közéleti, politikai stb. szereplésben látja a maga életcélját. Áldott az az iskola, amelyik Isten templomává tud lenni. van elrejtve. „Akik sokakat az igazságra vezérelnek, fénylenek mint a csillagok.“ (Dániel 12, 3.) Ezért kell hordoznia a próféták keresztjét. Életükben nem értik meg, sőt üldözik őket. Legfeljebb holtuk után diszít- getik sírjaikat. A jövendőnek dolgoznak s ezért gyakran hálátlanságot aratnak s Lángot adott lelkedben az Ür: vigyázz rá! Északi levelek. Beszámoló a magyar evangélikus lelkészek finnországi útjáról. 1. Tallin, 1939. június 29. Az Úr gondot visel. Nyolc magyar evangélikus lelkésznek ajkáról hangzott fel ez a szép énekünk folyó évi június hó 26.-án reggel Budapest nyugati pályaudvarán, a szlovák gyorsvonat egyik fülkéjében, miközben a vonat kerekei forogni kezdtek és a vonat elindúlt, hogy északra vigye azt a nyolc lelkészt, akik északi rokonaink meghívására elindúltak, hogy a magyar evangélikus egyház részéről résztvegyenek a finn lappeenrantai finnugor lelkésztáborban. Nyolc pár kéz kulcsolódott imára, nyolc fej hajlott alá és nyolc szempárban csillogtak meg a könnyek ahhoz az imádsághoz, amelyben elbúcsúztunk szeretteinktől, drága magyar hazánktól és könyörögtünk Istenhez, hogy tegyen minket kegyelmére méltókká és áldja meg útunkat. A vonat már régen elhagyta nemcsak a pályaudvart, hanem magát Budapestet is, de a kerekek kattogásában hol lassabb, hol gyorsabb ütemben benne rezgett énekünk akkordja: „Az Ür gondot visel.“ A nagyobb utazástól általában rettegni szoktunk. Azt tartjuk, hogy a napokon át tartó utazásban megöli az embert az unalom. Most hogy Észtország fővárosában háromnapos utazásra tekinthetünk vissza, örömmel állapítjuk meg, hogy nemcsak, hogy az unalom nem evett meg bennünket, hanem utazásunk olyan volt mint egy szenzációs, fordulatos film, amely alatt nemcsak hogy unatkozni, de még aludni sem igen értünk rá. Ütünk érdekességeiről északi leveleinkben beszámolunk a Harangszó kedves olvasóinak. Eddig négy országon utaztunk keresztül. Mindegyikre áll az a magyar közmondás: ahány ház, annyi szokás.*) A gyanakvó Szlovákia. Még egy évvel ezelőtt majdnem Budapest külvárosának számító Szob volt a magyar határállomás. Most jó néhány órai száguldás után érjük el a mai határállomást — Galántát Ezután pedig következik a dicstelen múltú Csehország dicső utódállama: Szlovákia. Őszintén megvallva, mi szíveseben gyönyörködtünk volna a gyönyörű Vág völgyének történelmi múltú és természeti szépségeiben, dehát nem értünk rá, mert az önálló szlovák állam hivatalos és nem csekély mértékben nagyképüsködő vámvizsgáló, útlevélellenőrző, finánc és kalauz szervei lefoglalták majdnem minden időnket. Jöttek a hivatalos közegek egymásután és vizsgáltak és vizsgáztattak bennünket, de hogyan! Ha mást nem is, de a nagyképűséget és ehhez a gyanakvó gyűlö*) Legfeljebb a közmondást igy módosíthatjuk: ahány ország, annyi benyomás. Nekünk is mindegyik országról más és mas a tapasztalatunk. letet sikerült Szlovákiának a néhai Csehországból átmenteni. Gyanús nekik minden és mindenki. Bejön egy mogorva uniformisos vámhivatalnok és se szó se beszéd egyszerűen összeszedi a padokon szerte heverő magyar újságokat, hóna alá gyűri s mint aki dolgát jól végezte indul a kocsiból kifelé. Egyik társunk utána szalad. Hiszen alig néhány perce a határállomáson vett egy magyar Sporthirlapot s kéri, először magyar, azután német, majd szlovák nyelven, hogy legalább azt adja vissza, hiszen abban csak nincsen semmi politika. Az állig begombolkozott szlovák finánc mégcsak válaszra sem méltatja, megy tovább, legfeljebb még egy gyanakvó pillantást vet a meglepett társaságra. Hja! így volt ez Csehországban is, így kell ennek lenni Szlovákiában is! Nem tudom, nem folytathatnám-e a gondolatmenetet azzal, hogy ez lett a végzete Csehországnak is ... Egy másik ugyancsak jellemző eset a gyanakvó Szlovákiára! Beszáll hozzánk egyik állomáson egy úgynevezett „olcsó János“ (hajdan kucséber**). Úgy látszik, a régi jó, üvegező-drótozó világból maradt meg ez a házalásra való hajlam a szlovák testvérekben. Derék szál ember ez a mi barátunk. Hamarosan meg is indul a társalgás. Mi kérdezünk; ő felelget; de hogyan! Minden felelet előtt kidugja a fejét a szakasz ajtaján, körültekint, hogy nem hallga- tózik-e valaki a folyosón. Egész közömbös dolgokról beszélgetünk, de a fejki**) akinél a cipőfűzőtől a csokoládébonbonig, a szájharmonikától a bajuszpedrőig minden kapható.
