Harangszó, 1939
1939-07-02 / 27. szám
214. HÄRÄNGSZO 1939. július 2. A protestáns zene és a magyarság/) Irta: Fodor Kálmán. Pedig a művészi éneklést a régmúltban is méltányolták magyar protestáns egyházaink. A 18. század elejéig virágzott a korálkultúra mellett például a magánének kultúra. Az áriák kora volt ez, amely művészkedésnek a kiinduló pontja valószínűleg a halottasénekeknél keresendő. „Az áriák mértéktelen túl- hajtása ellen már az 1707.-Í rózsahegyi zsinat felszólalt.“ (Kühn.) A többszólamú éneklésnek viszont szinte fáklyavivői voltak a kollégiumi énekkarok. Debrecenben, Sárospatakon, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, Pápán igen régi nyomait találjuk a megszervezett egyházi kóruséletnek. Ha nem is volt minden ténykedésük művészet, mégis nagyjelentőségű volt az a határozottság, mellyel a négyszólamú kóruskultúrát művelték. Sőt Sárospatakon nyolcszólamura bővítették a kart, ami azt mutatja, hogy állandó érintkezésben voltak a nyugati nemzetekkel s a nagy énekkomponisták sokszólamú műveiben meg tudták látni a művészi szépet. A magyarországi evangélikus egyház nagyobb központjain természetesen nem ismeretlen a magasabbrendű egyházi zene. Sopron, Győr régi őrhelyei az evangélikus zenei kultúrának. Az 1526-ban Sopronban működő Akách Mihálytól kezdve egész sereg díszes nevet sorolhatunk fel, kik túl a maguk helyi nagyságukon messze magyar vidékek világító, irányt jelző fáklyavivői voltak. Rauch András, Kusser János, Wohl- muth János, Altdörfer Keresztély, Altdörfer Viktor, Kárpáti Sándor, Kapi Gyula soproni zenei nagymesterek. Nagy Lajos Nyíregyházán, Skultéti Ádárn Szakolcán, Berecz Imre, de különösképen Kirchner Elek győri orgoná- sok voltak az előbb felsoroltakkal együtt, kiknek működése maradandó emlékű s ezek közül is főképpen Kapi Gyula és Kirchner Elek komponáló művészete tarthat igényt az utókor elismerésére. Kompozícióik alappilléréül ők is a koráit választották. Igyekeztek a magyar avarban keresgélni. Választékosak voltak kifejezéseikben, zenei építkezésük a nagyvonalúság képét mutatja. Műveikben a magyar hangsúly, magyar ritmikus képletek természetes otthonossággal szólalnak meg, a motiváló stílusban írt szólamaik, a klasszikus kor árnyait vetítő, finoman kidolgozott, énekszerű s magasabb igényű egyházi műveik hosszú évtizedekig látták el a magyar gyülekezetek magasabbra emelkedett szükségleteit. Az a hanyatlás, amely a 18. század közepe óta általánosságban jellemzi a protestáns egyházi zenélést és főképen a komponáló művészetet, az utóbbi időben mintha megállt volna, mintha mostanában sasfiókok kelnének a magyar protestáns hegyormokon is. Fiatalok még és szálló repüléseik még kisebb körözés csak, de eddig megjelent ki- sebb-nagyobb kompozícióikban a legnagyobb tudás és a legszebb hagyományok nemesvonalú dolgozásmódja sejteti, hogy merész vonalban felfelé törő *) Felolvastatott a Győri Protestáns Kör 1939. évi február 2-i estjén. útja lesz a közel jövőben a protestáns zenének, Árokháty Béla, Kapi-Králik Jenő, Vikár Sándor, Lajtha László, Ádám Jenő, dr. Gárdonyi Zoltán, Nősz Margit, Schulek Imre olyan gazdag készültséggel álltak a protestáns egyházi muzsika szekere elé, hogy csak a legjobb reménységgel lehetünk a közel jövő iránt. S hogy munkásságuk főcélja a magyar avar alatti egyházi értékek feltárása és művészi formába öltöztetése s a protestáns egyházak gyakorlati életébe való beiktatása: az egész magyarság figyelme és osztatlan elismerése, érdeklődése kíséri munkásságukat. És én remélem, hogy ha figyelem és elismerés kíséri a kutatók, feldolgozók, az alkotók hűséges munkásságát, akkor nem fog elmaradni az egyházak részéről az egyházi zenélésnek az az erőteljesebb tempójú támogatása sem, amely szükséges kiegészítője annak a jószándékú igyekezetnek, amely a holt kottát, a poros papirost zengő hanggá akarja varázsolni. Protestáns orgonaművészetről tulajdonképen csak a 17. századtól kezdve lehet beszélni. A református egyház sokáig elzárkózott az orgona használata elől s ma sem él vele olyan mértékben, mint az evangélikus egyház. Luther, ki maga is közel állt a muzsikához, hamar igénybe vette az orgona templomi szolgálatát. Azt mondotta: „a művészetek egyik fajtáját sem szabad elnémítanunk! Én szívesen látom mindnyájukat, de csak annak a szolgálatában, aki teremtette őket“. (Árokháty.) Amint nőtt a vezetésre váró hívért serege, mindinkább növelni kellett az orgonák méreteit s így a protestáns egyházak tagjainak gyorsan szaporodó lélekszáma az orgonaépítés általános fejlődésére igen előnyösen hatott. Az újabb és újabb szükségletek új és új ötleteket adtak az orgona építőknek — különösen a tömör, alapozó játékok sokféle faját teremtette meg a protestáns szükséglet —- s ezeket az ötleteket és újításokat szívesen alkalmazta orgonáinál a katolikus egyház is. Igen gyorsan kivirágzott az orgonaépítészetnek úgynevezett barokk-kora, amely kor, a mai megítélés szerint is a legszebb orognákíjt teremtette. Németországban vetélkedtek a városok és egyházközségek a jobbnál-jobb orgonák felállításában. Csak így érthetjük meg, hogy például a 18. század elején már Poroszországban 200 orgonaépítő élt. Összehasonlításul megemlítem, hogy a mai Magyarországon körülbelül 10—12 orgonaépítő működik. Az orgonaépítészetnek ez a virágba szökkent kora egyúttal a protestáns orgonaművészetnek evangéliumi kora s orgonairodalmunknak csodálatosan termékeny ideje. A nagy nevek egész galériáját lehet felsorolni: Buxtehude Dietrich, Pachelbel János, Böhm, Muffat, Scheidt, Walther, Froberger, Händel, Bach egész családja. Mi volt az, amit ők adtak az emberiségnek? Elmélyült, komoly muzsikát, amely muzsikának az alaphangja a népének, a korái. A nép ajkán súlyos tömörséggel megszólaló dallamokat művészi köntösbe öltöztették. A koráit bekapcsolták a magasabbrendű zenébe, sőt állandó alaphangjául tették. S amikor nem egyházi dallamot dolgozott fel a kor művészete, mint a praeludiumoknak, tokkátáknak, fugáknak, fantáziáknak hatalmas irodalma mutatja — akkor is a korái és a templomi áhítat fenségének ihlete hívta életre őket. Az istentiszteleti orgonazenének azt a magasrendű, dolgozásmódjában, kifejezésében, formájában s tartalmában klasszikus, szellemesen költői műveit adták a világnak, amely műveknek minden hangja kifejezetten az Isten dicséretét akarja zengeni. De érzik ennek a feladatnak óriási felelősségét s oly komoly elhatározással, olyan konok következetességgel s mégis olyan alázatosan s a komponáló művészet olyan bravúrjával teszik ezt, hogy az orgonairodalom legmagasabbrendű értékeivé szökkentek ezek az alkotások s a protestáns egyházak egészen különleges értékeivé lettek. S épen azért, mert a legkomolyabb feladatot a legkomolyabb hangon foglalják művészi formába, nem olyan könnyedek, áttetszőek, üdék és kedves- kedők, mint az Európa délibb részein élő akkori népek szerzőinek hasonló termése s természetes, hogy ez teszi őket a mai kor közönsége felszínes érdeklődése számára érthetetlenebbé, hozzáfér- hetetlenebbé. Ezeket a protestáns lélek gyökeréig alapos, hívő lelkek mélyéből fakadó műveket csak őszintén alázatos és megcsendesedett, befelé forduló lélekkel tudjuk kellőképen megérteni. A protestáns orgonaművészet, amely Bach János Sebestyén műveiben éri el csúcspontját és legfőbb beteljesülését, olyan mélyen szántó s olyan grandiózus zenei formába önti a protestáns ember őszinte meggyőződéséből fakadó áhítatos, imádkozni, fohászkodni akarását s hálás szívvel Istenhez fordúlni akaró érzéseit s annyira természetes, egyszerű, fenséges, annyira az emberi lélek legigazibb húrjait pengeti ez a művészet, hogy művészi kifejezése áhítatos rajongást vált ki a protestáns közönségen túl, katolikusból, zsidóból egyaránt. Hallgatásuk az emberi lélek rádióberendezésének olyan állomásait szólaltatja meg, amely állomások az egesz emberiség közös lelki kincsei. Csak így lehet megérteni, hogy templomon kívül is a legnagyobb művészek — legyenek zongoristák, hegedűsök, gordonkások — műsorain ott találjuk Bach műveit s amikor interpretálják őket, a hangversenytermek mintha; templommá magasztosulnának, a csend nem szenzációvárás, hanem az áhítat csendje s Bach zenéje mintha nem nekünk, hallgatóknak szólna, hanem mintha a mi szívünk érzései összefonódva egy dallammá, a hegedű hangjain szállna magasba és keresné a mindenség felett uralkodó nagy Csodát. Bach zenéjében az a legkülönösebb, hogy ez a keresés nem tétova és bizonytalan, hanem épen a magától értetődő bizonyosság, a régtől fogva tudott dolog, hogy az Isten az én Istenem, hogy életemnek minden hangja az övé, a magános, társtalan dallam ép- úgy, mint a százak és százak harsogó együttese s Bach zenéjéből olyan egyszerű megérteni, hogy az ember nem is tehet mást, mint ezt az Istentől áldásképen kapott gyönyörűséget első hangjától az utolsóig Istennek ajánlja s az Ö dicsőségét zengi vele. De ezt Bach olyan magasrendűséggel csinálja, zenéjében annyira teljes az élet szövevényes fonódása, hogy zenében egészen járatlan emberek nem mindig találják meg saját magukat benne. „Wagner Richártl
