Harangszó, 1939

1939-06-11 / 24. szám

HARANGSZŐ

191.

B 1939, jűnius 11.

Szülők, tanítók, tanulók.

Földi életünknek mindig szüksége van arra, hogy ne önmagunkban, elzár- tan, hanem egymásközött éljünk. A teremtéskor is ezért adott az Ur Isten társat az embernek. De a mennyei életben is az örök boldogsághoz feltétlen hozzá tartozik az, hogy „ezerszer ezerek és tizezerszer tizezerek“ zengik az Isten dícséretét. Életünknek tehát minden kis területén áll Istennek ez a rendelése és épen ezért megáll minden olyan követelés, mely emberi közösségek igazi együttmunkálkodását igényli. A mögöttünk lezáruló iskolai év végén ne legyen hát közönbös, hogy földi életünknek erre a területére és időszakára rendelt emberi kapcsolatokat hogyan ápoltuk és benne hogyan sáfárkodtunk.

Szülők, tanítók, tanulók hármas együttmunkálkodása alkotja az iskolai év munkáját. Egyik sem vonhatja ki magát belőle. Egyik sem tolhatja át a felelősséget a másikra. Egyik sem állhat szembe a másikkal. Mindegyiknek törődnie kell a másik feladatával, kötelességével, bele kell helyezkednie a másik felelősségteljes szolgálatába és megértéssel, vállvetve kell együttmunkálkodnia mindegyiknek. Ez a helyes, kívánatos és szükséges kapcsolat szülők, tanítók és tanulók között.

Erről talán, gondolhatja valaki, jobb volna az iskolai év elején olvasnunk. Mégis, hadd írjunk most minderről, mert jobb és több áldás fakadhat így ebből az írásból, amikor a fentiekre, mint mérlegre helyezzük életünknek elmúlt szakaszát és belőle tanulunk a jövőre. A bűnbánat után fakadó élet mindig termékenyebb, mint az előtte vagy a nélküle való élet. Ezért Isten szerint való ez a mi elmélkedésünk.

Az egymás megismerésétől nagyon sok függ minden ilyen emberi életközösségben.

*

I

*

Most a szülőkre gondolok úgyis, mint aki tanítok és mint aki valaha tanuló voltam.

Nagyon rossz véleményem volt egyik tanítványomról. Nem volt soha egyetlen óra sem, amikor ne kellett volna valamiért megfeddenem. Vagy a felelés, vagy a templom-látogatás, vagy a viselkedés körül voltak bajok vele. Végül elhatároztam, hogy szüleivel beszélek. Addig azt gondoltam, mit szomorítsam a szülőket, talán elérek majd magam is valamit. De hiába volt. A látogatás alkalmából megtudtam, hogy nem is várhatok mást, mint amit tapasztaltam a fiú részéről. Szörnyű családi nyomorúság szemtanúja lettem. Az apa iszákos. Épen részegen jött haza. Az anya idegzetében roncs. A fiú pedig az utcai cimborák martaléka. Attól kezdve imádkoztam a fiúért. Egészen másképen beszéltem vele. Egyszercsak a hiányzó atyja helyében atyjának tekintett.

És ez tulajdonképpen minden szülőnél más és más. Ahány ház, annyi szokás, annyi baj, vagy annyi örvendetes körülmény. Tehát azoknak jólfelfogott érdekét szolgáljuk mi, akik tanítunk, ha meglátogatjuk és megismerjük őket, akik reánkbízták gyermekeiket. Öh mennyi mulasztás terhel bennünet, akik a neveléssel foglalkozunk, ezen a téren.

Mint volt tanuló is reá gondolok a szülőkre. A tanulók is tulajdonképen

nem ismerik mindaddig szüleiket, amig valami egészen megrázó esemény vagy valami felemelő, örvendetes kép a szülők életéből rájuk nem tereli a figyelmet. Pedig a mindennapi „szürke“ cselekedeteik, az élet mindennapi keresztjein keresztül láthatjuk meg, ki nekünk édesapánk és édesanyánk. Éjtszaka felébredünk és még mindig a varrógép mellett látjuk édesanyánkat, kora hajnalban meg munkára indul már édesapánk, hogy megdolgozzék a mindennapi kenyérért. És a tanuló meg eljátszik a könyve és füzete mellett, míg mások verejtékeznek érette.

*

Azután, mint szülő és mint volt tanuló gondolok a tanítókra és mindazokra, akik szüléimén kívül nevelgetni voltak hivatva.

Ma már nagyon kívánt, előírt iskolai szolgálat a szülői értekezlet és fontosnak tartjuk, hogy a szülők érdeklődjenek gyermekeik iránt. Ez kiegészítő része lehet csak annak, amit a szülők és gyermekek otthoni meglátogatásában kell végrehajtani a nevelőnek. Mégis menynyire kevéssé használjuk ki mi szülők ezeket az alkalmakat, hogy rajtuk keresztül megismerhessük azokat, akik gyermekeinkkel foglalkoznak.

A magam nevelő munkájában ke- vésbbé vettem észre, de egyszer egy kiránduláson alkalmam volt meglátni, mit hordoz egy-egy tanitó a vállán, mikor 40 —60 gyermek nevelése van reá bízva. Sokszor mi szülők olyan természetesnek tartjuk, hogy gyermekeinkért az iskolában és a nevelő munkában a tanítójuk, a vezetőjük a felelős és ezzel elintézett- nek látjuk a kérdést. Tessék megfigyelni azt a feszült idegmunkát, azt az állandóan, három-négy-öt órán keresztül szükséges szellemi frisseséget, leleményességet, amivel le kell kötniök gyermekeinket, hogy az érdeklődést éberen tartsák, hogy tudomány és jellem dolgában a szükségeset elsajátítsák. Majd másképen gondolunk a tanítókra is. így jobban megértjük, hogy ha kis fiacskánk nem kapott kitűnőt, de annál inkább kapott féktelenségéért nyaklevest.

A levitézlett Csehszlovák köztársaság azért tudta húsz esztendeig is fenntartani magát, mert a neveléstől várta a jövőjét és mindent megtett érdekében. Bukásának csak az volt az oka, hogy nem volt Istentől adott alapja a további fennmaradásra. Emberi tákolmány volt. Mi azonban magyarok és evangélikusok a tanítás és nevelés számára ezer, illetve négyszáz esztendős múltat és ígéretes jövendőt kaptunk Istentől. Mi persze megtehetjük azt a luxust, hogy még csak nem is imádkozunk azokért, akikre gyermekeinket bíztuk és éppen ezért nem sietünk a szülők és tanítók egymásmegismerésének az elősegítése révén szolgálatuk támogatására és fokozottabb megbecsülésére.

Mint volt tanuló a tanítóim iránti bizalmatlanságban láttam meg azt a szakadékot, amit szinte esztendőről-eszten- dőre mindig jobban tágít a tanuló maga és vezetője között. Természetesen megnehezíti ezt a bizalmat a tanulótársak irígykedése és csúfolódása. De ha ez a bizalom nem mások rovására van, hanem a tanuló saját bűneinek a valóban bűn- bánatos megváltásában és tanácskérésben, nincsen az az osztálytárs, aki meg

ne indulna rajta és nincsen az a tanító; aki bármilyen vérmérsékletű legyen, szeretettel ne hajolna le ahhoz, aki menedéket keres nála nyomorúságából való szabadulásra. Tanulók bizonyára kevesen olvassák e sorokat, de akik olvassák, tovább adhatják gyermekeiknek.

*

Végül a tanulókra gondolok, mint szülő és mint tanító.

Tagadhatatlan, hogy a szülők és tanítók nagyon kevés megértésre számíthatnak a fiatalabbak, a tanulók részéről, de bizonyos az is, hogy elvégre ők a fiatalabbak, a tapasztalatlanabbak és nekünk kell jó példával elől járni, mi vagvunk értük felelősek.

Érdekes megfigyelni, hogy általában, mikor szülő és tanító együtt néznek a gyermekre, a szülő mindig szinte elérzé- kenyülve, valami mentő szeretet szemüvegén, sokszor homályos üvégén át néz a gyermekre, míg a tanítója a törvény és a követelés álláspontjáról, sokszor bírói tekintettel mustrálja a tanulót. És valóban ez látszik a természetesnek. De mégis hadd mondjam meg, sok tapasztalatom van arra, hogy leginkább ezen a területen szakad meg a szükséges kapcsolat nemcsak a szülő és tanító között, hanem a felnőtt és a gyermek között. A szülő kezd a gyermeknek igazat adni a tanító rovására és a tanító kezdi kinyitni a gyermek szemét önkéntelenül is a szülők esetleges nevelési hibáinak a meglátására. Mi is támadhat más a tanulóban, mint valami belső szakadás és kifelé bizalmatlanság. Más is oka lehet ennek, de nagyon sokszor itt kezdődik.

Ott kezdődik a gyermek igazi, helyes értékelése, amikor iskolai és nevelési dolgokban a szülő ül valamivel határozottabban gyermeke megítélése bírói székében és a tanító kezd úgy bánni a reábízott gyermekkel, mint a gyermek szülője, mint második atyja vagy anyja; szeretettel, hozzáereszkedéssel.

Egyik kis tanítványom azzal mentette magát istentisztelet mulasztása miatt, hogy hát későn feküdtek le az este, szülei bálban voltak és reggel azt mondta az édesanyja neki: „Aludjál csak kis fiam, későn feküdtél le. Én sem kelek most fel, nincs, aki felöltöztessen.“ Más alkalommal meg egyik tanuló meg- dorgálása alkalmával éppen arról szerezhettem tanulságot, hogy mennyire bele kell helyezkedni a gyermek világába és mennyire szeretni kell a gyermeket, hogy lelke gátlásaitól megszabaduljon.

Tehát több igazságot és szigort a szülőktől és több szeretetet a tanítóktól. *

Mindnyájan ismerjük az ú. n. gyermekevangéliumot, ami a keresztség alkalmával hangzott a szülők és kereszt- szülők, de a nevelők felé is: „Engedjétek hozzám a kis gyermekeket, mert ilyeneké a mennyeknek országa.“ Más helyen meg ezt mondja az Űr Jézus Krisztus: „Valaki megbotránkoztat egyet e legkisebb atyámfiai közül, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára és a tenger mélységébe vetik ...“ Más bibliai hely: „Ti gyermekek szót fogadjatok...“ Gondolkozzunk csak el ezeken most, az iskolai év végén: szülők, tanítók, tanulók. Ezek a bibliai igék mindnyájunk