Harangszó, 1939
1939-01-01 / 1. szám
i HARANGSZÓ 193§. január 1. Ütflegismétlem a lap Súcsnzó szavának | gondolatát: „G kelőidéi? tűzpróbán átment evangélikus- sága számára a jó Ssten még nag? célokat tűz ki!“ Ct Karangszó adni és kapni akar egyszerre. Ajándékot osztogat és ajándékot vár. Cd „iüzpróbán átment felvidéki evangélikusságtól" hűséget, kitartást, lelki elmélyülést, erőt egybevető összetartást akar tanulni, G Ka rangszó szivét, lelkét, kezét nyújtja ezen drága ajándékok felé. De ugyanakkor felkínálja a felvidéki evangélikusságnak mindazt, amivel ő bir s amit történeti idő kohójában belőle olvasztott ki tiszta ezüstként a megpróbáltatás tüze. 9gy kell ennek lennie, hogy hazaérkező és itthonlevő, régi és új olvasótábor egymás által gazdagodjék s együtt gazdagítsa egyházunkat és nemzetünket! Ssten nevében jövünk! Tagadjatok be Ssten nevében! Egyedül Istené a dicsőség! Az Ür nevét hirdetem: magasztaljátok Istenünket. 5. Mózes 32, 3. Énekelni akarok, — énekelni. Fennen kezdem: senki a világon nem kezdheti feljebb, szebben sem zengheti. Legszebb énekem, leggyönyörűbb mondanivalóm Isten első parancsolata. Hogy az egy igaz Istent dicsőítsük, szívből féljük, — szeressük, egyedül benne bízzunk, — reá építsünk. Énekem ím így szól: Legyen Istené a dicsőség! Égen-földön csakis az egy-igaz élő Istent illeti a dicsőség és magasztalás. Minden istenek Istene, valamennyi urak Ura Ö, aki teremtette az eget-földet és minden rajta levőt. Kezében a föld minden birodalma: felemeli vagy elejti őket, ahogy akarja. Tőle van lélekzetünk s életünk. Királyok szívét, mindenek bensőjét, tetszése szerint formálja. Mindenünk tőle van. Nélküle testünk, életünk, eszünk, erőnk, egészségünk, birtokunk, — semmink nem is volna, megtartható se volna. Mindezt tudni s elismerni, érte a dicsőséget egyedül néki adni, testünk-lelkünk minden javát valóban csak tőle várni, jóban-rosszban, életben-halálban, mindenestül ráhagyatkozni, minden kísértésben hozzámenekülni, minden gyötrő szükségben csak hozzá kiáltani, — íme ez a legfőbb és legszebb istentisztelet. De csak a hivők kis serege adja egyedül Istennek a dicsőséget. Csak ezek bíznak benne s építenek reá. Ezek tudják, hogy mindenüket tőle vették s az ördögtől pillanatig se maradhatnának meg, ha az Isten meg nem oltalmazná őket. Dr. Luther Márton. Jer, dicsérjük Istent Szívvel szájjal lélekkel; Ki nagy dicső dolgot Cselekszik mindenekkel; Ki hólesőnktől lógva Mindeddig ettartóit És számtalan jókkal Minket elárasztott. *** Szemelvény a „Jer, örvendjünk keresztyének/" című áhl- taiossági könyvből. Eladtam a nagybőgőt. A dolog ott kezdődött, hogy ezelőtt vagy tíz esztendővel az ifjúság hangszereket vett. Zenekart akartak szervezni. A hangolás megkezdődött, de hamarosan széjjelhívta a „zenekar'1 tagjait az élet kenyér-muzsikája. A zenekarból csak a gazdátlanná némult kisbőgő és a repedtderekű nagybőgő maradt meg. A régi ifjúsági terem sarkaiban aludták nyugtalan álmaikat, mert a zenei ösztönökkel nem bíró fiúk nyakló nélkül nyektették a foszlott húrú hangszereket, mire azok szörnyű hangon ásítottak és vonítottak, mint mikor a szendergő kutyát oldalba rúgják. A zenei botrány miatt kimondatott az ítélet: Eladjuk őket, míg eladhatók! Egyik karácsonyheti estén az irodába bevezet ám az egyik fiú egy olajbarnára szült muzsikust. „Tisztelendő úr, vevőt hoztam a nagybőgőre!“ „Rendben van fiam, hozd csak be ide az irodába, mert a teremben igen hideg van.“ Az én muzsikusom csak toporog, — hiába a kínálás — a világért le nem ülve. A fiú behozza és lekoppantja a padlóra a nagybőgőt. A cigány szomorú szemei megvillannak, úgy néz a bőgőre, mint apa a fiára: „Ismereti én ezt ar bőgőt Eőtisztelendő uram, muzsikáltam én evvel a mezőiaKi búcsúban!“ A bőgő múltjának felfedezése után megkezdődik az alkudozás szabály- szerű párviadala, amely' világóta abban áll, hogy az eladó teld.cséri, a vevő pedig leszólja a portékát. Az ügyes cigány kezd támadni: „Nem jó bőgő ez Eőtisztelendő uram könyörgöm: eltörött a nyana, úgy „eresztették“ össze és most rövid a „fogása,“ ha kérem az „effet“ ki akarom fogni, egészen le kell csúszni a fogólapon..., aztán bé van rúgva ennek az oldala (tessék csak megnézni!), ezt is meg kell ragasztani!“ A cigány bennem emberére akadt, mert alkudni még patikában is szoktam. „Nézze csak barátom — csattanok fel — én nem érek rá alkudozni. Magam is muzsikus vagyok, hangszerkészítőnél is dolgoztam, tudom, hogy mit ér a nagybőgő. Amilyen szíj van a nyakán, maga megér 10 pengőt — három nadrágszíjat lehetne belőle hasítani! — azután vonó is van hozzá, az is megér 10 pengőt, a bőgő tehát ingyenben lesz magának, mert itt a Németh Jóska biztosan megmondotta, hogy közgyűlési- lég kiszabott ára: 20 pengő.“ Letorkoltam a cigányt, úgy nézett rám, mintha a töltött-káposztát húznák el orra elől a lakodalomban. „Nem tudom megvenni — nyőszö, rögte — nékem csak 10 pengőm van, ,azután még D húrt is kell venni rá, az 'megint rengetegbe kerül!“ • „Nézze barátom — türelmetlenkedtem — van olyan határozat, hogy legrosszabb esetben 15 pengőért is odaadhatom. Ennél alább egy fillérrel se... inkább felaprítjuk a tűzre. Érti?“ Szegény cigány úgy megrázkódott a „felapntás“ említésére, mintha saját testéről volna szó. Csak annyit kesergett 'temetői hangon: „Nem bírom — könyörgöm — nem bírom megvenni!“ Nekem már kellemetlenné kezdett lenni ez a nagybőgő eladás: mi az ördögért szakadt ez is a nyakamba. Pillanatdöntéssel le fogom rázni a nyakamról az egészet!! „Nézze barátom — menjen haza és hozzon a szüleitől még két pengőt és viheti a bőgőt és végeztünk... punktum!“ Az én cigányomnak leesett a feje, ... elborúltak a szemei és temetői mesz- szeségbe kondúlt a szava: „Nincsen nékem édesapám... az édesanyámat most temettem el... nékem senkim siil'cs a világon. A télen kenyér nélkül maradok!“ „Árva gyerek“ — mondta rá a szomorú áment Németh Jóska, a bőgő el- szerzője. Fülzúgató csend roppant az irodára. A szjvejpbe btleharangozott a szegény
