Harangszó, 1938
1938-11-20 / 47. szám
HARANGSZÓ 1938. november 20. 370. azt sziklák s örvények között és az éles- szemű tengerész messzenéző tekintetével meglátta és megkapta az irányt, amelyben haladnia kell, hogy biztos révpartot érjen. Vitéz nagybányai Horthy MiklósMagyarország kormányzója felé száll ma szívünk hálája, mert az ő vitézségének, bölcseségének, önuralmának és előrelátásának köszönhető, hogy ismét kivívtuk a népek közt bennünket megillető helyet és a magyarlakta Fel • vidék visszacsatolásának örömnapját megértük. tjdv a kormányzó nevére, áldás életére! — Hálás szívvel fordulunk ama nemzetek felé is, amelyeknek igazságérzete, határozottsága és hozzánk való hűsége a nemzetünket ért igazságtalanság részbeni jóvátételét lehetővé tette. Nemcsak a visszacsatolt területeket köszönhetjük nekik, de azt is, hogy megerősödött a hitünk a békés revízió lehetőségében és újraéledő bizalommal vallhatjuk, hogy hiszünk Magyarország feltámadásában! Imáinkba foglaljuk a baráti Olaszország és Németország vezérének nevét, hálaimát mondva a lengyel nemzet évszázados hűségéért is, amely különösen az utóbbi hetekben megkapó és örök hálára kötelező módon nyilatkozott meg az egész világ színe előtt. De a magyar szív nem felejti el soha azt sem, hogy a nemzetünk vendégeként örömünnepünkre hozzánk sietett nemes Lord Rothermere volt az, aki a gyűlölt, megvetett és elfelejtett magyarság számára a trianoni katasztrófa után elsőül követelt helyet a nap alatt. — De ne feledjük azt se, hogy az ünnepi emlékezés nyomán fakadó hálaadás magában nem elegendő: rá kell eszmélnünk azokra a kötelességekre, amelyek a jelen helyzetben reánkvárnak, államra, nemzetre és egyházra. Az államnak olyan helyzetet kell itt teremtenie, amely a kebelébe visszatérő, rabságot szenvedett magyarokkal megérezteti, hogy ismét szabad hazának lettek szäbad polgárai, amelynek legfőbb gondja minden fiának boldogsága. E helyzetnek megfelelő viszonyok kialakításánál nem szabad szem elől téveszteniük a felelős tényezőknek egy pillanatra sem, hogy az elszakított, de immár hazatérő magyar testvérek nem valami új, számukra ismeretlen és idegen, hanem a régi hazába vágytak vissza, amelynek fundamentumait István király rakta le s amelynek keresztyén és nemzeti életirányát még ő szabta meg. — A nemzetnek szoros egységbe forrva kell visszatérő tagjait keblére öJelnie. Hazavárt testvéreinket a húszéves szenvedés egységbe kovácsolta. Mekkora csalódást jelentene reájuk nézve, ha itt olyan részekreszakadt nemzet várná őket, amelynek egyházai, társadalmi rétegei, politikai csoportjai és gazdasági érdekeltségei ellenségként állanak szemben egymással és az ünnepi órákban együttörülni tudtak ugyan, de a kötelességteljesítés idején együtt dolgozni-nem tudnak!... Az egyháznak is tovább kell munkálkodnia belső megújhodásán. Ott, ahonnan sokezer hittestvérünk most hazatér, sokszor az egyházban is bűn volt magyarnak lenni és az istentelenség hadjárata államhatalmi asszinsztencia mellett dúlt és tört a lel- kekre. Ennyi vész és szenvedés között megacélozódott a lelkekben az evangéliumi hit, amelynek sajátja az, hogy nyomás alatt hatalmasabb erőre kap. Istenek hála, nálunk is feltartózhatatlan a lelki megújhodás folyamata s a lutheri reformáció hite adja a megújhodás tartalmát és szabja meg annak irányát. Az egyház nem marad jogi szervezet csupán, hanem mindinkább hívő lelkek közösségévé mélyül. Ebben az irányban tovább kell haladnunk, hogy égy akarattal lehessünk azokkal, akiket vártunk s akik Isten kegyelméből immár hazajöttek __“ R ásó Lajos dr. egyetemes főügyész előterjesztésében most ünnepi nyilatkozatot tett az Egyházegyetem: Isten és a kormányzó iránti hálával s a döntőbíróságban résztvett nemzetek iránt köszönettel, boldogan örvendezve üdvözli a felvidéki visszacsatolt evangélikus honfitársakat, a hit és szolgálat jegyében. Kimondja az egyetemes közgyűlés, hogy a visszacsatolt területen lévő evangélikus egyházközségeket, egyházi intézeteket a jogfolytonosság alapján is visszakebelezi a magyarországi evangélikus Egyházegyetembe éspedig mindegyiket abba az egyházkerületbe, amelynek kötelékébe a Magyarországtól való elsza- kítást közvetlenül megelőzően tartozott. Az egyetemes felügyelő évi jelentését terjesztette elő a továbbiakban Kuthy Dezső egyetemes főtitkár. Az államhoz való viszonyról szólván mint eddig „sérelmezési p.olitika helyett barátságos megegyezés útján“ igyekezett az egyház érdekét képviselni s érvényesíteni. Elismerésre és követésre méltónak mondja a jelentés azt a buzgóságot, amely a budapesti Luther-szoborra történt adakozásban nyilvánult az egyház hívőserege részéről: aránylag kicsiny táborból a súlyos viszonyok között is százezer pengő: kétszerese gyűlt be a reménylett összegnek. Ez az eredmény is mutatja, hogy „egyházunk hívő seregében van erő és akarat nagy célok áldozatos szolgálatára.“ Nagy örömmel állapítja meg, hogy István király napja végre egyetemes nemzeti ünneppé lehetett. Az egyházigazgatás, a lelkészképzés, a tanügy időszerű kérdéseinek részletezése után a lelkimunka megrajzolására térve át, korszakos jelentőségű kezdeménynek mondja Radvánszky Albert, hogy Kapi Béla püspök évenkint megjelenő nagy múl tű Belmissziói Munkatér — fölsorolok egynéhány fontos bizonyítékot. Magyarország vasúthálózatát úgy építették ki, hogy az összes fővonalak Budapestre, egy központba fussanak össze. Baross Gábor, a vasminiszter, akinek bronzszobra ott áll a Keleti pályaudvar előtti téren: az ú. n. zónarendszer behozatalával olcsóbbá tette az utazást. 1868-ban az országgyűlés törvénybe iktatta az általános kötelező népoktatást. Ennek a népoktatási törvénynek alapján létesültek még a legelha- gyottabb faluban is — iskolák. Az építkezés mindenfelé megindult. Az ország fővárosa néhány év alatt világvárossá fejlődött. Ekkor épült a most kiszélesített s újjáalakított Margithíd. * A kiegyezés utáni évek legkimagaslóbb eseménye volt 1896-ban országunk fennállásának ezredéves ünnepe: a mil- lenium s ezzel az országos kiállítás, amely alkalommal a földmívelés, ipar, kereskedelem és a tudományok minden ágazatából mindazt bemutatták, amit a magyar tudás, ügyesség, életrevalóság alkotni és bemutatni tudott. Az ezredéves ünnepségek között a legragyogóbb, az ezeregyéjszaka meséihez illő, szemet kápráztató hódoló díszmenet — június 8.-án, — amelyen a boldog Nagymagyarország 63 vármegyéje Az őrangyal. Irta: Perényi Rezső. Folytatás. 2 A két vereség — Solferinó és König- grätz — meggyőzték Ausztriát és a császár tanácsadóit arról hogy ime Ausztriának — ha meg akarja tartani nagyhatalmát — Magyarországgal ki kell bé- külnie, mert a két áliám csak együttesen alkothat nagyhatalmat. Gazdaságilag egymásra vannak utalva. De adják meg Magyarországnak azt, a mi ezeréves múltja alapján megilleti. Adják vissza a magyar alkotmányt, államszervezetet, amellyel vele jár az önálló magyar országgyűlés, a felelős minisztérium, a vármegyék teljes függetlensége és szólás- szabadsága, az önálló hadsereg, szóval amiért 1848—49-ben a nemzet küzdött. Elérkezett az a történelmi nevezetességű nap, amikor Deák Ferenc, a haza bölcse, belépett a bécsi Hofburgba a császárhoz. Nem hiába nevezték országszerte bölcsnek. Deák úgy tárgyalt Magyarország sorsáról a császárral, mint aki biztos a dolgában: méltóságosan. A császárnak feltűnt a bölcs ember beszéde, mert egyetlen szóval sem célzott Ausztriának —• a két háborúban szenvedett vereségére. Nem használta ki ezt a gyöngeséget, pedig — mint a közmondás is tartja — a megszorult embert könnyen lehet engedékenységre bírni. Ugyanez vonatkoztatható az államokra is. A nagy mű — a kiegyezés műve — Deák Ferenc bölcsesége és Erzsébet császárnénak a magyar nemzet iránti sze- retete következtében létrejött. Gróf Andrássy Gyulát, mint akinek a kiegyezés létrejötte körül szintúgy elévülhetetlen érdemei vannak: harmadiknak kell megemlítenünk, mint építőt. A kiegyezés — ez a világraszóló esemény — a koronázással nyerte el a legmagasabb, legméltóbb jóváhagyást, szentesítést. 1867. június 8.-a volt az a történelmi nevezetességű nap, amikor I. Ferenc Józsefet magyar királlyá és felséges hitvesét magyar királynévá megkoronázták Budán a koronázó Mátyás templomban. Gyönyörű nyáreleji idő volt. A kék égen — bár nem látszottak, de ott égtek a | csillagok is. A koronázás szerencsés csil- ' lagzat alatt történt. Egy egész nemzet énekelt. < * ' A kiegyezés után Magyarország sohasem álmodott gyors fejlődésnek indult. Minden megmozdult. A 18 évig I tartott dermesztő aléltságból fölébredt nemzet új életet kezdett. Csak úgy nagy- ; jából — mert hiszen a részletekre nincs
