Harangszó, 1938
1938-11-27 / 48. szám
378. HARANGSZÓ 1938. november 27. Ádventi igehirdetés, ádventi lélek. Advent latin szó és annyit jelent mint eljövetel. Ádventben az egyház igehirdetése Jézus Krisztus eljöveteléről prédikál. Első tekintetünk Isten ószövetségi népének ádventi várakozásáé. Megelevenedik előttünk az egész Ótestámen- tum és felvonulnak előttünk a próféták, akik népük nyomorúságos, elnyomott és fogoly állapotából előre tekintettek „ama napra,“ mikor megérkezik hozzájuk a Szabadító, a Megváltó. A sor végén Keresztelő János szikár alakja áll, aki közvetlen közelről felemelt kézzel reámutat az ószövetségi ádventi várakozás beteljesítőjére, Jézusra: „íme, Istennek Báránya!“ Az egyház ádventi igehirdetése mindenekelőtt Keresztelő János karjával karácsonyra mutat: megérkezett a Szabadító; velünk az Isten! Ezért az ádventi lélek hálaadó lélek. Isten gyülekezete az egyházi esztendőnek ebben az időszakában a csillagfényes bethlehemi éjszaka angyalseregével együtt zengi az Isten dicséretét a karácsonyi kegyelemért: hála az Istennek, mert megtekintette az ő népét. Luther Márton ádvent első vasárnapján így prédikált: „Az Űr jövetelének időszaka köszöntött ma be, mikor a keresztyén gyülekezet azt a kibeszélhetetlen jótéteményt ünnepli, hogy Isten elküldte Fiát erre a világra. Ezért a kimondhatatlan nagy jótéteményért kell hálát adnunk és örvendeznünk: örülj Sión leánya, örvendezz Jeruzsálem leánya.“ Az egyház ádventi igehirdetése: Krisztus eljött. A gyülekezet ádventi felelete: Hallelujah! Az egyház második ádventi üzenete: Krisztus jön! Az első ádventi vasárnap ősrégi szentleckéje Krisztus király mai bevonulását hirdeti: „íme, jön néked a te királyod.“ Jézus tanítványgyülekezetének halála előtt Ígéretet adott: „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzatok." (Ján. 14, 18.) Ehhez az ígéretéhez híven Ő ma is jön hozzánk. Jézus mai eljövetele Szent Lélekben történik, tehát Ö ma az igében és az úrvacsorában jön gyülekezetéhez. Krisztus mai jövetelét hirdető igehirdetésre a gyülekezet lila színbe vonja oltárait és ezzel tesz vallást méltatlanságáról: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,“ de bűnbánatát túlszárnyalja könyörgése, mely- lyel hitetlenségében .'és erőtlenségében Jézus Szent Lélekben való jöveteléért imádkozik: „Jövel Jézus, lelkem hő szerelme, tenélküled szívem hová lenne? Óh jöjj királyom, csak te vagy örömöm e világon.“ Az egyház ádventi igehirdetése: Krisztus ma is jön. A gyülekezet ádventi felelete bűnbánat és Szent Lélekért való könyörgés. Az egyház azonban különösképpen ádventben nem feledkezhetik meg arról, hogy azoknak a gyülekezete, akiket az. Uruk elhagyott. Ha vissza is jár Szent Lélekben, ha hagyott is hátra szolgákat a gyülekezet táplálására (Máté 24, 25.), a keresztyénség mégis elégedetlenkedő türelmetlenséggel és kitekintő sóvárgással várakozik, várja Urának dicsőséges megjelenését, Várja az utolsó földi napot és az első mennyei napot, mely hozza a bűn, halál és ördög végérvényes és látható legyőzését. Ezért hangzik az ádventi ige: „Emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelgett a ti váltságtok.“ (Lukács 21, 28.) Az egyház ádventi igehirdetésének utolsó üzenete: Krisztus közeleg. Ezért az ádventi gyülekezetei nemcsak hálaadás, bűnbánat és Szent Lélekért való könyörgés, hanem várakozás is jellemzi. Ádvent Krisztus eljövetelét hirdeti: Krisztus eljött, ma is jön Szent Lélekben, közeleg dicsőségben. Evangélikus gyülekezet! Fakad-e szívedben hálaadás, bűnbánat, könyörgés s kitekintő várakozás az egyház ádventi igehirdetése nyomán? Veöreös Imre. Óh én nyomorult ember! Hányszor sóhajtjuk el egy életen keresztül. Minden nyomorúságról panaszkodó szavunk mögött ez az önvallomás húzódik meg. Néha csendben, sápadt orcával, némán szenvedjük a nyomorúságnak égető bilincseit, máskor meg mint A. hívaílan vendég. A városvégén düledezett oldalú, beszakadt tetejű kis házikóban didergő házaspár várja az Isten áldását: a gyermeket. Az asszony imádkozó ajkú, törékeny, féltő .szeretettel várja a kis ismeretlent. A férfi Istentől eltávolodott, durva káromkodó, aki csak fölösleges tehernek, Isten verésnek tekintette a gyermeket. Nem érzett semmi lelki kapcsolatot, nem érezte, hogy az ő vére csörgedezik majd a kis jövevény ereiben. Csak azt számolgatta, hogy eggyel több karaj kenyeret kell leszelni, hogy egy harmadikkal is meg kell osztani az amúgy is szűkös kenyerét. Nem érezte, hogy a gyermek a családi élet gyümölcse, koronája, nem érezte, hogy édesapának édesanyának lenni az emberi hivatás beteljesülése. Nem maradhat a bűn büntetlen. Azzal bünteti Isten az embert, ami a legfájdalmasabb. Megszületett a kisgyermek, de az édesanya életével fizetett jöveteléért. Meghalt azért, kit oly boldogan várt. Nem élvezhette szenvedésének gyümölcsét: az édesanyaságot. Mikor a férj megtudta, hogy meghalt a felesége, aki segített kenyeret keresni, meghalt ezért a hívatlan senkiért, aki csak nyűg lesz a nyakán, eget fenyegető öklével belesujtott a levegőbe és felüvöltött „Hát nincs Isten!“ Az Isten tovább büntette a hitetlent! A gyermek vakon született. Isten nem nyitotta iki a szemét, hogy ne kelljen látnia apja durva, eget fenyegető öklét. Telt-mult az idő. A jó Isten kegyelméből már tíz éves a kis Mária. Durva apja még most sem lágyult meg; egyszer sem ölelte még szívére világtalan gyermekét, pedig az édesanyai szeretetet is neki kellett volna pótolni. Sokszor sírt a kis lány, hogy miért nincsen édesanyja, aki szeretné és ha éhes, enni adna neki. Egyszer azzal fogadta hazatérő apját a kis Mária, hogy: egy bácsi volt itt, aki megtanított imádkozni és imádkoztunk a jó Istenhez, hogy adja meg a szemem világát. Ezt a kis könyvet hozta, amelyből imádkozhatunk. Ugy-e imádkozunk belőle édesapám, kérte imára kulcsolt kézzel apját. De az lekicsinylő legyintéssel és egy durva káromkodással intézte el az imádkozást. A kis vak összerázkódott, mintha arcul- ütötték volna. Tétova mozdulatot tett, mintha durva, lelketlen apja elé akarná vetni magát. De nem, nem meri megtenni, csak felzokog szűk vackában és bátortalan hangon szólt: édesapám, mért bántod az Istent, aki meggyógyítja szememet és akinél édesanyám is van. Elcsendesedett a zokogó árva. Arcán mosoly suhant át, biztosan édesanyját látta kis világtalan szemeivel. Elaludt! Álmában is mosolygott, talán virágos réten tarka pillangót kergetett, mert álmában ő is látta a természet csodálatos színeit. Boldogan mosolyogva ébredt, de hogy újra sötétség vette körül, csüggedten lehajtotta ártatlan kócos fejét. Egyik este is bent ült már szűk vackában, imádkozott és mikor durva apja belépett, éppen édesanyjával beszélgetett: Édesanyám, Te aki ott vagy a jó Istennél, kérd meg, hogy én is lássak és gyere haza, szólj édesapámnak, hogy ne káromkodjék és szeressen ő is, mint Te. Tőled kapok csókot is álmomban, de őtőle még jó szót sem. Sírásba fűlt a panasz és lassan elszenderült, ismét megjelent a boldog mosoly kicsi arcocskáján. A nappali szenvedéseiért az álom kárpótolta. Álmodott! A durva apát megrendítette gyermeke sírásba fűlt panasza. Nézte a boldogan alvó gyermeket, egy könnycsepp jelent meg szemében és durva kezével végig simította a boldogan alvó kócos fejet. Vasárnap volt! Az istentiszteletre hívó harangszó bezúgott a düledező falú házikó szobájába is. A kis Mária megfogta édesapja kezét: Ugy-e édesapám mi is megyünk templomba. Megyünk, szólt az apa. Korán érkeztek a templomba, még kevesen ültek az öreg padokban. Az apa megállt kislányával együtt az oltárral szemben. Imádkozni akart, de a durva káromkodásokhoz szokott nyelve nem fordult az imára. Nem zúgolódott, hanem felkapta ölébe kis vak lányát és megcsókolta. Ebbe a csókba öntötte eddigi életének minden elmulasztott imádságát. És ekkor egy boldog gyermeki sikoly tölti be a templomot, egy gyermeki kiáltástól visszhangzanak az ódon falak: Édesapám látok! Az apa belenézett gyermeke boldogságtól könnyes, csillogó szemébe és térdre esve csak ennyit tudott mondani a könnyein keresztül: Köszönöm neked, Istenem. A jelenlevő hívek szemében is a boldogság és hálaadás könnye csillogott. Harmadikat harangoztak! A felbúgó orgona egy bűneitől megtisztult ember és egy boldog kislány hálaudó imáját vitte az Isten zsámolya elé! Mike Lajos,
