Harangszó, 1938
1938-11-13 / 46. szám
362. HARANGSZÓ 1938. november 13. Virágszirmok a bevonulás utján. 1938 november 5.-én egy ország harangozott, egy nemzet könnyezett. Ekkor lépték át csapataink a mondvacsinált északi trianoni határt. Elsőnek Thold Dezső evangélikus ezredes dandárparancsnok csapatai keltek át Győr- szabadinál. * November 6.-án a felszabadult komáromi nagyhídon 35,000 magyar honvéd kelt át. Vezette őket gyönyörű fehér lován nagybányai vitéz Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. * A felszabadult Komáromban egy kis harmadikos elemista leányka a következő verssel üdvözölte a kormányzót: ,,. . . Szép Magyarországnak gyermekei iettünk. Még az ég is szebben mosolyog felettünk. Idegen országnak mostohái voltunk, De ma valóság tett, amiről álmodtunk. Álmodtuk, hogy egyszer eljön ez az óra, Félénken, suttogva beszélgettünk róla, De erősen hittük és biztosra vettük — Szent, édes hazánkat sohasem feledtük. És ma édesanyánk eljött végre értünk Megnyertük, amit a jó Istentől kértünk. Felvirradt szivünknek legnagyobb ünnepe, Áldassék érte a magyarok Istene!" A kormányzó lehajolt, felemelte a kisleányt és megcsókolta. Ez a kisleány késő vénségében is emlegeti majd azt a csókot. * Bevonulás. Irta: Kemény Lajos. Majdnem kereken húsz esztendővel ezelőtt, pontosan 1919 január hó második hetében az egyik felvidéki magyar falu* evangélikus papi házában éldegéltem napról-napra és ezt azért mondom így, mert súlyos betegségből lábadozni kezdő, szinte újra járni tanulni kényszerült vendég voltam ott. Csikorgó hideg idő, kemény tél volt ez. A falu szinte belesüppedt a méteresnél magasabb hóba, mely úgy keményedéit és fagyott éjszakánkint, mintha sohase tudna vele megbirkózni egy eljövendő tavasz. Két szerető szempár leste minden mozdulatomat, amint a meleg szoba kályhája mellől el-el próbáltam sétálgatni az ablakig, hogy jégvirágain keresztül ki-kinézzek a csendes útcára, ahol óraszámra sem igen akadt látnivaló. És ekkor kiáltás harsant fel az utcán: „Jönnek a csehek! A temetőnél vannak!“ A falu ekkor felsóhajtott'. Hallottam, ma is hallom ezt a megrettent sóhajt. Olyan dermedt csend jött utána, mintha e megdöbbent sóhajtás után nem volna szabad jönni soha semminek, ami ezt elvigye, elmúlni és elfelejteni segítse. Ma már tudom, hogy azért volt így, mert húsz hosszú évre ez volt az * Osgyánról van szó, amelynek hősieslelkü evangélikus lelkésze, Kemény esperes édesatyja volt. (A szerkesztő megjegyzése,) A Felvidék felszabadításának napján az először felszabadult Ipolyságon ikerpár született. A szülők a gyermekeket hazánk első és mostani megalapítójának emlékére Árpádnak és Miklósnak nevezték. Keresztapának a kormányzót kérték fel, amit a kormányzó el is fogadott. * Rév-Komárom városbírája zokogva köszöntötte a felszabadult városban a kormányzót. Könnyek peregtek Horthy Miklós bronz-arcán is. * Mikor csapataink először léptek a felszabadult Csallóközre, egy katona letérdelt s megcsókolta az anyaföldet, amelyet 20 évig cseh bakancs gyalázott * A felszabadult Medvénél egy asszony nagy szelet kenyérrel rohan ki a házból, áttöri a bámulok sorát, elkapja az egyik katonát. — Ne kenyér, édes fiam! Jó kenyerünk van ám! A katona szeméből elered a könny, majszolja a kenyeret, de azért a lépést vágja keményen. •— Nem vagyok éhes, édes néném. Van nekünk ennivalónk! — Tudom, fiam tudom én, de azért csak edd! Magyar kenyér! Rabsági magyar kenyér! Nektek sütöttem! * Ugyancsak Medvénél az egyik kapuban, kemény fákból összerótt hordágyon, párnák között béna leány fekszik. Az alsó testét nem tudja mozdítani. A kezében apró piros-fehér-zöld zászlót lenutolsó szabad sóhajtása ennek a magyar falunak. Azután megroppant kint a hó az utcán: beértek a csehek a faluba. Bevonultak. Nem zenével és nem zajjal, nem diadallal és gőgös önérzettel, hanem bizonytalanul és óvatos tekintettel, mint a nyugtalan vendég, aki nem tudja, hogy meddig lesz maradása ott, ahová betért. Nem volt egy lélek sem az utcán. Fehéren néztek rájuk a kopasz fák, jégcsapok lógtak hosszan az ereszekről, hallgatva nézett rájuk a két templom, a régi várkastély és a falu gémeskútja hátraszegett nyakkal elnézett felettük. Aztán megbátorodtak és ott maradtak. Olvashatatlan nevek kerültek a címtáblákra. Elosztották a kastély földjét utánuk jövő idegenek között, akik egy szót sem tudtak magyarul. Gyermekeinknek tót nyelvű iskolát nyitottak. Megpróbálták fenyegetéssel is és ígéretekkel is bevinni a nyelvüket a templomba és a régi iskolába, de mind a kettő ellenállt és nem engedelmeskedett. Uj zászlók, uj törvények, uj pénz jött egymásután. És a nép várt és hallgatott. Várt a sóhajtására választ. Istentől várta. Ha betegért volt a könyörgés a templomban, mindenki tudta, hogy ennek a betegnek a tiltott neve: Hungária. És mindenki tudta, hogy ilyenkor az orgona hangjai közé el-el- bújik egy-egy félénk sor a Himnuszból. Most kivonulnak. Milyen mélyet kell sóhajtani, mikor ezt leírom... Száz év múlva a boldog és szabad utódok azt gondolhatják, hogy ez a húsz év egy get. Arcán szinte földöntúli öröm. Valami égi glória. Egyre ezt kiabálja visító vékony hangján: — Katonák, látlak benneteket! De szépek vagytok! Zihálva sír, az anyja ott áll mellette s még több fekete-kendős asszony. — Látod, Marcsuka! — Látod! — Jankó Margit a nevem, feleli a kérdésre. ■— Mi van veled? — Csont-tuberkulózisom van tizenhárom esztendeje. — Hány éves vagy? — Huszonhárom. — Ebben a házban laksz? — Nem. A falu túlsó végéről hoztak fel ide kedves édesanyámék. Nagyon kívántam. — Mit keresel itt? Szinte tündöklik a szeme. —- Magyar katonákat akartam látni! Most már meg is halhatok, ezt a beteg testemet el is vethetem: láttam! * Lehota község evangélikus lelkészét Valent Jánost egy magyarbarát tüntetésből kifolyólag letartóztatták. * A cseh címer jelmondata ez volt: „Pravda vitézi“ = „Győz az igazság.“ — Úgy van: győz az igazság! Csak nem úgy, ahogy ők gondolták. * Moszkvai követségünkön egy kis magyar csoport a bécsi döntés kedvező hírének vételekor elénekelte a himnuszt. fájdalmas sóhajtás volt egy népnek az életében. De én másképpen érzem. Úgy, hogy ez a mostani felsóhajtás száz esztendei életet megér. Most ott mindnyájan egyszerre kisóhajtják a szívükből nehéz hallgatásukat. Ködös, sáros novemberi hajnalon csak lopakodjanak ki a jövevények. Nyugtalan lelkiismeret fürkésző tekintetével csak nézegessenek mindenfelé. Siessenek, mert túlsoká vendégeskedtek és a házigazda már kanyarodik a falu végén befelé. A templomok kinyitják ajtajaikat, a harangok végre adventét harangoznak, eldugott zászlók előkerülnek, beteg emberek az ablakhoz vánszorognak, lombhullató fák ágaikkal integetnek és a gémeskút behajtja a fejét a kútba, hogy édes vizet adjon az érkezőknek. Most már lehet sóhajtani, kiáltani, sírni és imádkozva ujjongani azok körül, akik most bevonulnak ... El kell menni oda... Minden fájdalomnak, könyörgésnek és hitnek drága ünnepét meg kell ott tartani. Nem kell ennek pompás beszéd. Kimondhatatlan érzések ezek. Csak le kell ülni a régi templom régi helyére és hagyni, hagyni a könnyeket letörletlenül. Azután ki- meni a temetőbe, oda állani a várakozásban elfáradt, pihenésre tért öreg papnak a sírja elé, elolvasni rajta a falujának hagyott üzenetet: Légy csendes szívvel, légy békével, — Bízzál ember az Istenben... Megölelni ezt a két aranybetűs sort és közéjük súgni: „Elmentek, — magyar zászló van a templomon ..
