Harangszó, 1938
1938-09-18 / 38. szám
302. HARANGSZÓ 1938. szeptember 18, Egyedül. Ez borzasztó szó. Különösen akkor borzasztó, mikor éppen ott néz körül, ahol azelőtt olyan sokan hemzsegtek körülötte, s nem lát maga mellett senkit, egy árva lelket sem! Tényleg tud az ember emberek közt ilyen elhagyatott, ilyen egyedül lenni. A Bethesda tó melletti beteg ember is annak ellenére, hogy sok ember volt körülötte, mégis azt panaszolta: „nincs senkim.“ A csendes, meghitt atyai hajlékból a tékozló fiú kiköltözködött az „ál jó barátok“ víg zajába. De éppen itt lett olyan magára hagyatott-egyedül. Ismertem egy embert, aki éppen úgy élt, mint a tékozló fiú. Ez egyszer hozzám jött, hogy bűneit meggyónja. Azt mondotta: „Másoknak bőven volt mindenük, nekem lopnom kellett, hogy legyen ennivalónk.“ Ügynevezett jó barátai ahelyett, hogy segítettek volna rajta, kinevették, magára hagyták. Csak egy volt vele, a bűne, a rossz lelkiismerete s ez szörnyen meggyötörte. Kétségbeejtő jelene — farkasszemet nézett bűnös múltjával. Hasonló volt a tékozló fiú helyzete is. Teljesen magára maradt. Senkit sem látott, senkivel nem tudott beszélgetni, senki nem intézett hozzá jó szót. Ebben az állapotban magához tért, világosság támadt benne. A csendben, a magányban, belepillantott a leikébe s rátalált önmagára, de rátalált Istenére is! Ford.: W. J. ÍEengeiüsöld autó állt meg szeptember 8.-án a gvőri evangélikus egvkúzközség konveni* háza előtt. Onni Tallas finn követ szállt ki belőle. QL követ, aki meghatalmazott miniszter és 'Finnország egyik legelőkelőbb embere, soffőr nélkül érkezett. DKaga vezette az autóját. Söveíeléí nem jelezte, fogadtatást nem rendezteteií. 3Keg- érkezeíí csendben, mint egy szürke polgárember. Pedig a finn követ ezúttal nem magánúton járt. Söíí a finn köztársasági elnök nevében, hogy kitűzze 'Túróczy 2?oltán győri lelkész szive fölé az egyik legnagyobb finn kitüntetést, a „fehérrózsa-rend“ első osztályú keresztjét. Túróczy Zoltán akkor is 9sten szolgája volt, mikor élete egyik legfontosabb feladatává a finn-magyar kit- és vérbeli kettős testvéri kapcsolat kiépitéséi tette. Ssten szolgája pedig nem kitüntetésért dolgozik. 'Túróczy Zoltán sohasem kereste a magas kitüntetést. Dilikor megkapta is, szívesen elrejtette volna Íróasztala legalsó fiókjába. De nem rejthető el az olyan kitüntetés, amely nemcsak egy személynek hanem egy egész nemzetnek és egy egész egyháznak szól. Túróczy Zoltán kitüntetése szól a magyar nemzetnek is és szól az evangélikus egyháznak is. DKert hiszen azt jelenti, hogy a finn iesívérnemzet megbecsülő viszontszeretetfel fogadja el azt a kezet, amelyet a magyar evangélikusság Túróczy Zoltánon keresztül nyújtott-ki feléje. Szért köszönjük a kitüntetettel együtt mi is mindnyájan a magas kitüntelőnek e magas kitüntetést. Az elvesztett haza. Regény. Irta: Hamvas József. 13 Amint lehajolt érte, odasugta a lelkésznek: — De Ruyter van itt a hollandus hajórajjal. — Istenem, — sóhajtott fel halkan a lelkész, —- ha meg lehetne neki üzenni, mit szenvedünk. — Minden meglesz. Atyámfiához érkezett egy magyar nemes úr. Elmegy az admirálishoz. Aztán hangosan, kemény hangon szólt rá a felügyelő a gályarabokra,- hogy kimutassa szigorúságát azok előtt, akik talán megfigyelték. A lelkésznek szinte elállt a szíve dobogása. De Ruyter van itt! Megtudja, hogy szenvedünk evangéliumi hitünkért! Hátha ez már a megváltás! A legnagyobb, óvatossággal, de mégis gyorsan terjedt el a hír a rabok között. Minden szenvedő szívben felébredt a remény. Annyi sötét nap után mintha ez volna a szebb idő hajnala. Remegve, feszült figyelemmel vártak minden jelt. De csak a csend feküdt rajtuk. Az örök, kínos csend, amit rendesen nem szakított meg más, mint a lánccsörgés, az evezést vezénylő szó, vagy a fedélzetről lehangzó durva beszéd, vagy a felügyelők szitkozódása. Sóhajok törtek elő a megkínzott szívekből, elfojtott sóhajok, hogy ne hallja meg senki. Rabtársaik közül az elvetemültek, a gyilkosok, a mordályégetők, kigúnyolták volna őket ezért a sóhajtásért, a török foglyok pedig egykeo- vüen törődtek bele helyzetükbe, nem érdekelte őket semmi. Fanatizmussal fogadták sorsukat: — Allah most ide tette kenyerünket, tehát ezt a kenyeret itt kell elfogyasztani. Majd ha elfogy a kenyér, amit Allah ide tett nekik, akkor kiszabadulnak innen. Megkondult a déli harangszó a nápolyi tornyokban. A várakozás kínos órái évekre nyúltak. Mintha szenvedésük hosszú, keserves ideje nem múlt volna ilyen lassan, mint ezek a végtelen percek. A felügyelő megint megjelent és megsúgta: — De Ruyter felment az alkirályhoz. Ez a hír is végigfutott a rabok között. Még egy végtelenül hosszú félóra telt el, mikor a felügyelő most már hangosan kiáltotta: — Holland tisztek közelednek a gályához, velük Vesthovius és Vireth lelkészek és egy magyar úr! Mintha a szívverés is megszűnt volna erre. Szakadozott sóhajtás tört elő a fáradt keblekből: — Végre! Felülről hangok hallatszottak le. Azután megjelent Gyömörey. Amikor meglátta a borzasztóan meggyötört lelkészeket, nem bírta el a látványt. Eltakarta arcát és viharos fájdalommal tört föl benne a gondolat: — Ilyen agyongyötört rab lesz Magyarország, ha az evangélium ellenségei diadalmaskodnak! De aztán erőtt vett magán és szólni kezdett. — Szegény, szenvedő testvéreim. Az Ür megelégelte a ti gyötrődésteket és elküldte megszabadítótokat De Ruyter admirálist. Még ma szabadok lesztek. Egyszerre megcsendült a rab lelkészek ajkán a hálaének: Akik bíznak az Ur Istenben Nagy hiedelemmel, Azok nem vesznek el Semminemű veszedelemben. Mint a Sión hegye, megállnak, Nem ingadoznak. Még az este holland hajókon volt valamennyi. De Ruyter elé járultak hálás szívvel. Mikor a tengernagy meglátta ezeket a szegény megkínzott, elrongyo- lódott férfiakat, meghatottan mondta: — Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendjében, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.
