Harangszó, 1938
1938-08-21 / 34. szám
270. HARANGSZÓ 1338 augusztus 21. Az Istenben való életre elvezet- vén népét, ennek a szellemében építette ki világi hatalmának rendszerét is. Ezt sem kizárólag a maga dicsőségére, hanem azért, hogy népünket pogány erkölcseitől — ha kellett erős kézzel is — megtisztítsa és a pogány élet bűnös fertőjéből megszabadítsa. Ezt a célt szolgálták törvényeinek kérlelhetetlen szigora, s ha másként nem lehetett, a fenyíték és a kard is kezében. István királyunk, mint Krisztus apostola, minden buzgólkodása mellett is csak a külsőleges megtérítés munkáját végezhette csak el népe életében. Ez is elég volt azonban 500 esztendőre útravalónak a magyar történelem számára. Az ő munkájának folytatása és befejezése 500 esztendővel későbbre maradt. Amikor Istennek örök evangélioma a reformációban új életre kelt és ennek a fénykörében minden külső kényszerítés nélkül megtalálta helyét nemzetünk, mint a finn-ugor népek többi európai népcsaládjai is. Ha az evangé- liom szerint, megreformált keresztyénség életút járói a mi magyar népünk nagy tömegei el is tértek azóta, ez minden esetre már nem a magyar nép lelkének tisztán benső megnyilatkozása volt, hanem sokkal inkább a magyar nemzettől idegen uralkodóház ellen- reformációs, sokszor kegyetlen erőfeszítéseinek az eredménye. Az evangélikus nép e hazában,szent emlékű nagy királyunkról való emlékezésünk esztendejében tartsa számon, hogy a magyar nép hálájának megnyilatkozása nagy királyunk irányában az is, hogy „szent“-nek nevezi őt. A magyar nemzeti akarat avatta őt a szentek sorába az 1083-ban Székesfehérvárott megtartott nemzeti zsinaton, amelyhez a római egyház akkori feje csak a felhatalmazást és engedélyt adta meg. Ezt a melléknevet a magyar evangélikus keresztyének is méltán megadhatják neki. Hiszen a szent keresztség a szent Isten gyermekévé tesz mindeneket és a szentségekkel való élés az Isten szentségének részesévé tesz minden hívőt. Ezek sorában nagy királyunk kiváltságos helyet foglal el úgy a magyar, mint az egyetemes keresztyénség hithőseinek sorában. Az örök emlékezetre méltó apostolok, hitvallók koszorújában méltán viselheti a szent melléknevet is. Ha nem is a mások számára is üdvösséget szerző, felesleges jócselekedetekkel bíró értelemben, de az igazi Krisztus tanításán alapuló felfogás szerint. A nyugati és keleti keresztyén- ség akkor még nem szakadt véglegesen szét. Ez csak később 1054- ben következett be. István királyunk a római keresztyénség fejéhez fordult, hogy nemzetünket vegye fel a keresztyénség népcsaládjainak sorába. Ezt a lépést azonban úgy tette meg, hogy függetlenségéből a római egyház fejével szemben nem kellett a legcsekélyebbet sem feláldoznia. Ugyan ezt a keleti keresztyénség fejénél Bizáncban semmiképen sem érhette volna el. Még a keresztyén uralkodók sorában is különleges helyzetet vívott ki és biztosított a magyar királyoknak, amely az „apostoli királyság“ címében nyert kifejezést. Nemzeti egyházat alapított és létesített, aminőket később a reformáció hívott úira országonként életre, ő maga szervezte meg az egyházat, a püspökségeket ő maga töltötte be s minden egyházügyet függetlenül intézett. Ez annál is könnyebben volt megvalósítható, mert az ő korának keresztyén- sége jóval közelebb volt az igazi ősi apostoli ke- resztyénséghez, mint a mostani. A magyarok által felvett keresztyénség idején még: A római pápát Róma városának papjai és népe választották és nem az egész keresztyénség egyetemét képviselő bíborosi testület, mert ez csak 1059 óta választja a pápákat. Az érsekek és püspökök külön „engedelmésségi esküt“ nem tettek a pápának, ez csak 1070 óta kötelező. A papnőtlenség kényszere sem volt általános. A papok házasságnélküli életre csak 1074 óta kötelez- tetnek. Ezt a papnőtlenséget nálunk magyaroknál I. László szent királyunk nem engedte bevezetni és még 1279-ben is azt állapították meg a budai zsinaton, hogy a magyar alsó papság a keleti egyház rendtartása szerint éli a házaséletet. Tehát a magyar alsó papság a papnőtlenség behozatala után még vagy 200 esztendeig is családi élet keretében élt és működött. Az uralkodóktól alattvalói hű- béresküt egyáltalán nem követelt a pápa. Királyaink közül első ízben I. Géza, illetőleg I. Lászlótól követelte meg ezt, aki azonban visszautasította ezt a követelést és tette /. István, apostoli királyunk.
