Harangszó, 1938
1938-08-07 / 32. szám
29. évfolyam. <938. augusztus 7. 32. szám Alapította: KAPI BÉLA íyiO-ben. Laptulajdonos : Dunántúli Luther-Özövetaég. Miigielenik minden vasárnap. Ingyan mai léklat tanév alatt kéthatanként a KIS HARANQ8ZÓ. 1935-ben beolvadt lap a Jöjjetek ónhozzám. Postacsekkszámla : 30.526. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Ür a mi oltalmunkI A Harangul azerkeaztő-kiadóhivatala GYŐR II., Petőfi tér 2. Előfizetési ára: negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér, egy évre 4 P 80 fillér. Csoportos küldéssel 10 °/o-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 60 fillér. U|£ál várunk! De új eget és új fül Jet várunk az ö Ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik. Péter második levele 3, 13. Isten azt akarja, hogy új emberekké legyünk. Gondolatainknak,, értelmünknek és érzületünknek is meg kell tehát újulni. Nem úgy nézünk a dolgokra, ahogy látszanak, az eszünk szemével, hanem az Isten szemével. Ahhoz az eljövendő, láthatatlan, új világhoz igazodunk, amelyet reménységünkben hordozunk s amely e mostani nyomorúságos világ után következik majd. Nem esengünk hát nagyon ezért az életért. Azt se sajnáljuk, hogy kimegyünk belőle s e világ mindenestül elmúlik. Sőt inkább a szegény jó keresztyéneket sajnáljuk. Az élőket is, akik most szenvednek, a holtakat is, akik sírban fekve alig várják megdicsőülő feltámadásukat, — akár a mag, mely földbe temetve telel, vagy a fák nedve, amelyet megkötöz a téli fagy s tavaszt vár, hogy újra kipezsdüljön, zöl- deljen, viruljon. Dr. Luther Márton. Uram, hiszem, remélem, Hogy eljövend napod, Midőn a földön, égen Végigzeng szózatod. Meghallja azt az élő, Sírból a holt kikéi, És mindenek hitéről Hírói szód ítél. A lékozló fiú. Z>. Paul Humburg : Die ganz grosse Liebe. 2. Add ! „Add ki a vagyonból a rám eső részt.“ „Add ki!“ így beszélt a fiatalabb fiú az apjával, így beszélt az egész emberiség az első ember bűnbeesése óta. Onnan van minden bajunk, hogy bírni, hogy uralkodni akarunk. Az volt minden bűn kezdete, hogy az ember arra, amit Isten megtiltott tőle, azt mondta: „Add!“ s elvette azt, amit Isten nem akart neki juttatni. Mi is két kézzel markolunk s bezsebelünk mindent, amit csak lehet. Igen, bűnünk legbensőbb rugója ez a szó: Add! Ez az önzés szava. ,A vagyonból a rám eső részt!“ Innen származik a sok per-patvar, hogy mindenki kiszámítja hajszálnyi pontossággal, mi az ő része, mivel tartoznak neki mások, mit várhat és mit követelhet tőlük. Emiatt igen sok családi veszekedés támadt már: Az emberek mindig csak azt hajtogatják: „Add ki az én részemet!“ Tényleg úgy van, hogy azzal, amit kérhetünk, ami jogos követelésünk, mindnyájan kelleténél többet foglalkozunk, de azzal már kevésbbé törődünk, hogy mivel tartozunk mi másoknak. Másoktól szigorúan megköveteljük, hogy minket tiszteljenek, hogy értünk áldozatot hozzanak, hogy szolgálatunkra készen álljanak, hogy így a magunk kényelmét és érdekét szolgálhassuk. Magunkat azonban nem igen képzeljük bele mások helyzetébe s nem törődünk vele, hogy velük szemben támasztott kíméletlen követelésünk milyen feladatok elé állítja őket, milyen áldozatot, milyen figyelmet, milyen erőfeszítést, mennyi szívességet s mily szeretetet kíván tőlük. Szeretjük elfelejteni, hogy melyik az a rész, ami nem a miénk, hanem az övéké! Arra már nem szeretünk gondolni, hogy mi is tartozunk mások iránt figyelmességgel, szívélyességgel és szeretettel. De sokszor is latolgatjuk magunkban: ki is tartozik előre köszönni, kinek kell az első lépést megteni, az első szót kiejteni? Mindig nagyobb lesz az a rész, mely ami számításunk szerint minket illet s folyton kisebb az a rész, mely isteni és emberi számítás szerint másokat illet. „Add!“, ez a rövid, nyers parancsszó uralja titkos érzéseinket s indulatainkat. Az „Én“ ott ül a trónon s várja a többiek alázatos hódolatát. Sokszor azokba a családokba is, ahol mindig békesség és egyetértés honol, mihelyt apa vagy anya meghal, beállít a per-patvar az „enyém“ és a „tied“ miatt. Ez az egy szócska „Add!“ nagy romboló erővel bír. Szétszakít családot, testvéreket; átgázol régi sze- retetkötelékeken s közös gyászon. Akik eddig egy- mást-megértő testvérek voltak, emiatt az egy szócska miatt, két, egymást gyűlölő táborra szakadnak. Az önzés-okozta kár a szív mélyén igen nagy. Ezt csak úgy lehetett meggyógyítani, hogy Isten „adott.“ Ő, az egyetlen, aki tőlünk mindent, de mindent követelhetett volna, ő „Mindenét“ adta; egyszülött Fiát adta, hogy ezzel a nagy, önzetlen szeretetből fakadó adományával meggyógyítsa önzésünket. „Az megosztá köztök a vagyont.“ A szívnek ezt * 7\ arj|C]/n| i \
