Harangszó, 1938
1938-01-16 / 3. szám
18. HARANGSZÓ 1938. január 16. meg és igazság nincsen mibenünk!“ (I. Ján. 1, 8.) Sok ember hajlandó elismerni a bűn valóságát, belátja, hogy bűnös a „világ“, bűnösök az „emberek“, de nem képes arra a vallomásra, amire Péter: „Eri bűnös ember vagyok!“ (Lukács 5, 8.) Huszonnégy éves koromig abban a hiszemben ringattam magam, hogy nem vagyok bűnös. Kendesen jártam az Ur vacsorájához. A teitett kérdésre: „Vail- játok-e magatokat Isten előtt bunösöKneK?“, — a többiekkel teleltem: „Valljuk!“ Lz azonban hazúg vallomás volt, mert szivem mélyén ott kevélykeaett az a meggyőződés: Mindenki lenet bűnös, ae en nem vagyok! riosszú évekig kellett Isten nevelő iskolájába járnom, mire be tudtam ismerni, hogy én bűnös es kárhozatra méltó ember vagyok. Ujaob esztendőkre s a szenvedések újabb pörölycsapásaira volt szükség, mire átértettem, hogy nemfcak bűnös vagyok, hanem a bűnösök között első vagyok én. (I. Tim. 1, 15.) Bűn tehát igenis van, sőt én is bűnös ember vagyok, mi már most a bűn-kérdés megoldása? igaz-e, amit Nietzsche mond, hogy „az egészséges ember megemészti bűneit, mint a gyomor a sajtot?“ Testvérem! Látlak, amint kétségbeesett erőfeszítéseket teszel, hogy a bűn kérdését megold. Azt mondod: Elfeledem a bűnt! Vétkeztem, igaz: loptam, parázna voltam, szüléimét nem tiszteltem, káromkodtam, ünnepnapot megrontottam, haragot tartottam, de mindez a multté. El akarom feledni, nem törődöm vele többé!!! De bűneid eljönnek hozzád álmatlan éjszakák csendjében. Hamarosan be kell látnod, hogy nem tudod elfeledni őket. És ha el is felednéd, nem feledi az Isten. Jel. 20, 12. szerint önála minden föl van jegyezve. Azt mondod: Letagadom a vétket! Nincs reá tanú. Senki sem látta. Nem tudódott ki, tehát letagadom. Azt mondom, nem történt meg. Vigyázz, Isten előtt nincs elrejtve vétked: „Aki a fület plántálta, A bűn zsoldja a halál. Irta: Szende Ernő. 3 Dénesnek még a szívverése is elállt. De összeszedte magát s iparkodott nyugodt lenni. — Micsoda levél volt az? — Magam sem tudom, mert még nem olvastam el. Csak ép a borítéka volt feltűnő. Pestről jött a kereskedelmi banktól. Nem tudom, mit akarhat tőlem, hiszen semmi néven nevezendő összeköttetésem nincs vele. — Dénes azt hitte, lefordul a székről. Belekapaszkodott az asztalba s alig tört fel torkán a szó. — Talán csak képzelődik Dezső bátyám. Valami más, vagy hozzá hasonló levél volt, ami bizonyosan ott is van. Hiszen egész halom van ott, nem csoda, ha elkeveredett. — Lehet, hogy igazad van. Majd később újból átnézem. Akarsz valamit? — Igen. Egy kérésem volna. — Hadd halljam, mi az? —■ Egy nagyobb összegre lenne szükségem. Várkonyi Dezső csodálkozva nézett rá. — Nagyobb összegre? Hiszen a napokban adtam jó pár száz pengőt. Mire kell az a pénz? — Becsületbeli adósságom van. — Kártya? — Az. — Az öreg úr megcsóválta a fejét. — Dénes, Dénes, rossz úton jársz. Nem rég rántottalak ki egy ilyen bajból, s akkor megígérted, hogy kártyát nem veszel többé a kezedbe. S most mégis megtetted? avagy nem hall-é? És, aki a szemet formálta, avagy nem lát-é?“ (94. zsolt. 7, 9.) Azt mondod: Elismerem, hogy vétkeztem, de majd levezeklem vétkeimet. De vájjon segít-e rajtad lüü Miatyánk és 100 Hiszekegy? Vagy a szent helyekre való zarándoklás? Vagy az, ha összeget adsz a misszióra? Vagy ha bőjtölsz és megsanyargatod testedet? Érdemed ezzel nincs, mert az Üdvözítő mondja: „Ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltalak, mondjátok, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.“ (Lukács 17, 10.) Egy ajtó marad nyitva számodra: a kegyelem ajtaja. Csak az segít rajtad, ha az, aki ellen vétettél, megbocsát, akinek tartozol, elengedi tartozásodat, annak véréért és érdeméért, aki a keresztfán meghalt teéretted. (I. Ján. 2, 12.) Luther azt mondja: „Ha Isten szüntelenül meg nem bocsát, elvesztünk!“ (Nagy Káté). Olvasd a 130. zsolt. 3, 4. versét! A bűnbocsánat tehát készen van, a keresztfán elvégeztetett, de birtokába csak két feltétellel jutsz: Ha hiszel és ha kész vagy megbocsátani azoknak, akik ellened vétkeztek. (Mt. 6, 15.) Ne mond ezt: Haragosom olyan nagyot vétett ellenem, hogy az megbocsáthatatlan! Ha meg nem bocsátasz, átkot imádkozol a fejedre, mikor azt mondod: „Bocsásd meg vétkeinket, míképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétke zőknek!“ Ne hamisítsd meg az Ür imádságát! Sok esztendős haragosok! Egy templomba jártok, egy oltárnál térdeltek és a harag jégkérge mégse olvad le szívetekről?! Imádkozzatok a kibékülésért és a békesség napja felragyog rátok! Az Üdvözítő parancsa, hogy meg kell bocsátani még 77-sZer is. (Máté 18, 22.) Aki megbékélt Istennel és emberekkel, az vidám szívet nyer. Innen van Isten gyermekeinek örvendezése. De az adós az szomorú és kerüli azt, akinek tartozik. Ezért kerülik Isten orcáját a megtérni nem akaró bűnösök. Harmati Béla. Dénes szomorú arcot vágott. — Akaratom ellenére keveredtem bele. Hecceitek a barátaim, hogy így, hogy úgy, gyáva vagyok, félek a bácsitól, hogy kinadrágol, ha kártyát veszek a kezembe. Hát elfutott a méreg s leültem közéjük. És vesztettem. Mennyit? — Sokat. — Mennyi az a sok? — Nem is merem megmondani Dezső bátyámnak. Olyan sok? Dénes a fejével intett. — Mégis, mennyiről van szó? — Háromezer pengőről. Az öreg úr fel akart ugrani, de hirtelen visszaesett a székbe. A gyors mozdulatra belenyilalt a fájdalom a hasába, s összegubbasztva húzódott össze. Pár pillanat múlva alábbhagyott az éles fájdalom. Felemelte a fejét és szemrehányó tekintettel nézett Dénesre. —- Mikor történt a dolog? S hol? Tegnap Pesten. Ma éjfélig le kell fizetnem az összeget, különben veszve vagyok. Főbe lőhetem magam. — Ami azt illeti, talán nem is lenne nagy kár érted. — Dezső bátyám beszél így? Hát minek vett ide? Minek nevelt úrnak? Hagyott volna elpusztulni. Talán jobban is jártam volna, mint így. Várkonyi Dezső békítő hangon szólalt meg. — Mondasz valami igazat. Megtehettem volna, hogy a sorsodra hagylak. S úgy látom, meg is érdemelted volna. De azért ne gondold, hogy csak rád való tekintetből vettelek magamhoz. Tartoztam ezzel apádnak, a szegény öcsémnek, akit te vittél a sírba,
