Harangszó, 1938
1938-04-24 / 17. szám
132. HARANGSZÓ 1938. április 24 A diadalmas egyház. Gondolatok D. Raffay Sándor püspök győri beszédéből. Az egyház a Krisztus teste. Ebben éi, uralkodik és osztja ki azt az áldást, amelynek kiosztására e földre jött. Ezért az egyház célja az, hogy diadalt arasson. Krisztus azzal kezdte szolgálatát, hogy szembekerült Isten ellenségével az ördöggel. A nagy harcot Krisztus megnyerte. Nekünk is az a dolgunk, hogy harcoljunk Krisztussal. Pál apostol úgy beszél a keresztyén emberről, mint Krisztus harcosáról. Mert ezer külső s belső ellenség tör az egyházra. Lélekvesztő és lélekmentő erők viaskodnak itt. Az egyház harcába Isten is és az ember is a legdrágábbat adja: Isten az igéjét, az ember a hitét. E kettő, legyőzi a világot. Az egyház sokat harcolt már, de minden csatáját az igével nyerte meg. Az egyházba nem mi győzünk, hanem Isién, mert az egyház Isten munkatere lelkek megmentésére. Az egyház akkor tette meg az első lépést a diadal felé, mikor üldözték. Jeruzsálemből kikergették s az eredmény az lett, hogy mindenfelé alakultak gyülekezetek. Pál apostol a keresztyének elleni gyűlölettel szívében indul el s az evangéliummal tér haza. A reformáció nem volt egyéb, mint Isten egyházmentő munkája. Megint csak uz igével. Luther olyan, mint az ótestámen- tomi Dávid, aki egy szál parittyával, de Isten nevében indul a Góliát ellen. Luther, parittya-köve az ige volt. — A harc ma is folyik. Anyagimádás, érzékiség, divatos jelszavak, népek meghibbanása ostromolja az egyházat. De az ige ma is győz. Krisztusnak nem meg- és elal- kuvó lagymatagokra van szüksége, hanem olyanokra, akikben az ige eleven erővé lett. Tegyük oda hát a bibliát, ahol atyáink tartották: az asztalra. Any- nyi haszontalan könyvet tartunk ott. Az örök élet könyve csak nem hiányozha- tik onnét. Sőt az igét meg kell ennünk, mint a Jelenések könyvének írója mondja. Megkeseríti ugyan gyomrunkat, de meg is igazit. Keserű dolog az Isten igazságait lenyelni, mert hozzászoktunk e világ nyalánkságaihoz. — Akarsz-e az egyház diadaláért harcolni? övezd fel magadat az igével s kövesd a Krisztust! Tavasz van. Földanyánk ledobja magáról a téli dermedtség halotti lárváját és a Teremtő nagy templomában csodabokrétás menyasszonyi ruhában tündököi. Istennek végtelen templomában, a természetben megcsendülnek a teremtett világ nótás-ván- dorainak tavasz-zsoltárai: a gerlicebú- gás, a pintyőketrillák, a rigófütty és fü- lemiiecsattogás. A tavasznak költő-, festő-, vagy muzsikus szemekkel rímekbe nem fonható, színekkel visszanemtük- rözhető, mese-hangszeren elő nem csalogatható ezer szépségét szívhatja magába a látásra szomjas ember. A hívő és természetvilágban is lélek- tanításra szomjas ember a tavaszi napsugárból is a teremtő Isten fényjeleit olvassa le. A tavasz a legpazarabb ígéret, szinte öiömberoskasztó áldás. Mi lenne, ha minden hófehér almafavirág és tűzkeblü barackvirág gyümölcsöt teremne...? Mennyi áldást teremnénk Isten országának mezején, ha az Ür jósága, kegyelme és szeretetének életfánkon kinyílt virága édes gyümölccsé termékenyülne! De szívünk fehérvirágként ragyogó gondolatai, jószándékunk ezer bimbóba- fakadt patyolat-szirma, elhatározásaink virágárja hányszor és hányszor elillannak, mint a virágkehely tavaszi illata, hányszor halálba dermednek, mint a dérütött gyümölcsfa-bimbó, hányszor hull le megtermékenyülés nélkül virágzásba- szökkent lelki életünk a fonnyadt levelek avartemetőjébe ... Ekkor látom, hogy ami a virágnak a fagy, a farügynek a hernyó, a gyenge hajtásnak a vihar, az az én lelkemnek a bűn... és ekkor ébredek arra, hogy ami a gyümölcsös kertnek a jó kertész, az az én lelkemnek az Isten, és ha a bűnöm ellenére meghágy és felnevel gyümölcsöt az én életemnek bűnbegyökeredzett fáján, az az Ő kegyelme a Krisztusban. Tavasszal egyre több lesz a világosság és kevesebb a sötétség. Ez a lelki tavasznak örök evangéliumi parancsa ... valátok régen a sötétség, most pedig, mint világosság fiai ak ként járjatok! Isten igéjének fénye hozhatja csak a lelki tavasz világosságát éltem szemfényvesztő, bűnös homályába. A sötétségnek cselekedetei téli lélek- faggyal pusztítanak el bennem minden értékét és szépséget, amit Isten keze bennem akar az ő dicsőségére elplántái- ni: de a világosságnak gyümölcse: szeretet, öröm, békesség-tavasz. Uram, sugároztasd rám Igédnek világosságát, hogy necsak hivalkodó és illatárban dicsekvő, önmagunkért élő és önmagunkkal elpusztuló, haszontalan virágok legyenek életem fáján, hanem lehessek a Te világosságodban megfür- dött, virágból gyümölcsözésbe fogant életté! Tavasszal egyre forróbb szerelemmel csókolja meg homlokunkat a napsugár. Enélkül a melegség és szeretet nélkül nincs tavasz sehol a világon! RidegA bűn zsoldja a halál. Irta: Szende Ernő. 16 A nagytiszteletű asszony nagyot nézett. — Várkonyi úr már Váralján van? — Igen. Két nap óta. A doktor úr kisérte oda. — S jól van? Nem beteg? — Nincs már semmi baja. A nagytiszteletű asszony arca egészen átszellemült. — Te jóságos Isten, légy vele továbbra is és segítsd őt mielőbb haza. Most az orvos szólt a beszédbe. — Ép amiatt akarunk vele találkozni, hogy megbeszéljük a továbbiakat. A nagytiszteletű asszony ránézett a férfiakra. — Úgy irigylem, hogy maguk már ott találkoznak Gézával. A lelkész megvigasztalta. — Pár napig maradok csak ott s aztán sietünk hozzád. A leány behozta a teát, az orvos megitta s elbúcsúzott. A levél tíz nap múlva megérkezett. Géza tudatta, hogy tizennyolcadikán Váraljára érkezik s előre is örül édesatyja ottlétének, mert igen fontos, sőt életbe vágó dolgot akar vele megbeszélni mielőbb. Annyit már is jelez, hogy leányról, jövendő élettársáról lesz szó. A nagytiszteletű asszonnyal nem lehetett bírni. — Sándorom! Én is veled megyek! A lelkész ellenkezett. — De édesem, ily hideg időben? Még megfázol! A nagytiszteletű asszony nem engedett. — Dehogy fázom! Az anyai szeretet fűt engem! — Azt elhiszem. De mégis ... A nagytiszteletű asszony befogta a férje száját. — Egy szót se! Most az egyszer nem engedek! Érted Sándor! Nem engedek! A lelkész megcsókolta a kedves kezet. — Jó, jó, édes. Most az egyszer tied az utolsó szó. Te parancsolsz s én engedelmeskedem. Jóízűen felnevetett. A nagytiszteletű asszony hálásan nézett az urára. — Nem is engedek ám! Majd éppen most, mikor a fiam jön s a jövendő kis feleségéről fog beszélni. Most várjak rátok napokig? Azt már nem! — Jól van, kis parancsolóm. Együtt megyünk. Hányadika is van? *— Tizenötödike. Akkor hát holnapután indulunk. Az orvossal tudatom ezt holnap s a levelet átküldőm neki Hódosra. * Este volt. Barátságos meleg szobában ült együtt a család. A két testvér, Várkonyi Dezső, az orvos. Az asztal mellett beszélgettek. Géza az anyjával s az erdésznével az egyik sarokba telepedtek s ők is beszélgettek. Várkonyi Dezső beszélt. — És most halljam, mi hír odahaza, nagytiszteletű úr? A lelkész röviden elmondta az otthoni híreket. A gyűlést, annak lefolyását s megköszönte a névtelenül jött ezer pengőt. — Hát Dénesről mi hír van? Arról majd a doktor úr beszél. Az orvos bólintott. — A kastélyban folyik a dáridó. Többnyire Péter van ott, de időnkint Dénes is megjelen a társaságával. Férfiak, nők vegyesen. S ilyenkor napokig hangos a kastély. A pénz fogy s félek, már is nagy teher van a birtokon. Várkonyi bólintott. — Meghiszem. És a váltó? — Úgy van, ahogy gondoltuk. Hamisított. Húszezerről szólt, Dénes mutatta be. A félév leteltekor írt a bank Várkonyi úrnak, hogy a váltót nem nyitják meg. Gyanús volt előttük a
