Harangszó, 1938
1938-04-17 / 16. szám
124. HARANGSZÓ 1938. április 17. A kánai menyegző csodájában Jézus megmutatta az ő „dicsőségét“. (Ján. 2, 11.) Végül teljes győzedelmet is jelent a dicsőség és pedig Ján. 11-ben. Az élet erőinek a halál birodalmába való bele- avatkozása Lázár feltámasztásában Isten Fiának „dicsőségét“, tökéletességét és teljes győzelmét mutatja. Krisztus is az Atya dicsősége, a sötétség és a halál hatalma felett aratott diadal által támadt fel a halálból. Az ember, mint Isten képmását viselő teremtmény szintén részese lehet ennek a dicsőségnek. A bűneset következtében az ember nélkülözi ugyan ezt a dicsőséget, (mindnyájan vétkeznek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül. Róm. 3, 23.) ez azonban nem jelenti azt, hogy az embernek ebbe a helyzetbe bele kell törődnie; sőt inkább ragaszkodnia kell ahoz, hogy ez az Istentől származó dicsőség neki is mer-.datik. Ezt a ragaszkodást nevezi Jézus hitnek. A hitetlenség ebben a vonatkozásban azt jelenti, h*'-- az ember kevesebb tisztesség elnyeréséért fáradozik, mint amit elnyerhet. Törekszik az emberek előtti tekintély birtoklásáért, nem küzd magasabb célok után és nem is hiszi el, hogy ezt az isteni dicsőséget elnyerheti. Becsvágy és hiúság keríti hatalmába az emberi lelket. Jézus tanítványait upvanazzal az isteni dicsőséggel ruházza fel, mint amelyet ő kapott. Ezt azonban nem azért teszi, hogy a tanítványok tündököljenek és dicsőíttessenek, hanem, hogy Isten uralma méltóan képviseltessék. (Ján. 17, 22.) Erre pedig nagy szükség van. Az emberek dicsőítése ugyanis csak ott és akkor szűnik me" ha a hívek életében e világ kegvesei és nagvjai „dicsőségét“ meghaladó, más világból származó, sokkal hatalmasabb dicsőség mutatkozik meg. így megismétlődik akkor, amit Jézus tapasztalt munkálkodása közben, hogy „elálmélkodának és dicsőítik az Istent.“ (Mk. 2, 12.) A Miatvánk befejezésében (Tiéd a dicsőség) arról teszünk vallást, hogy a mennyei Atyáé minden, sötétséget beragyogó fényesség, minden földi nagyságot meghaladó fenség és a sötétség minden hatalmát leigázó győzedelem. Forította: Garam Zoltán. Evangélikus egyházunk rövid világtörténelme. 20. Jugoszlávia. A háború után megnőtt délszláv királyság nemzetiségileg is, vallásilag is nagyon tarka. A magyarokból, szerbekből, horvátokból és vendekből álló államalakulat 12 milliónyi lakosából 5,600,000 (46%) görögkeleti, 1,300,000 mohamedán, 175,000 evangélikus, 45,000 református, 64,000 zsidó, 42,000 görög katolikus. Az evangélikusság Bánátban, Boszniában, Hercegovinában él nagyobb tömegben. A nyolc esperességből álló egyetlen kerület püspöke dr. Popp Fü- löp, aki Zágrábban lakik. A gyülekezetek között vannak magyar, német és vend nyelvűek. A gyülekezetek száma 106, a lelkészeké 113. Vannak árvaházaik s egyéb szere- tetintézményeik. Az állam az egyházat támogatja. Az állami anyakönyvet a lelkészek vezetik. Az evangélikusság Jugoszláviában is az állam legműveltebb rétegét alkotja. Lmfhei? neve megmozgatta az ország evangélikus* ságát. Gt gyűjtés eredménye messze felülhalaclía a várakozást. @ dunántúli eg-pházkerüleí maga 23,000 pengőt gvűjtöít. GL bánfai egvház* kerületben is minden eg-pházmegve többet g-pűjtöít, mint amennyit tőle vártak. Jdgpanilpen hírek érkeznek a másik két kerületből is. Gt szoborra való pályázat hwsvét után kerül kiirásra. JHostmár nem kétséges, hc>9T? nag-p reformátorunk méltó szobrot kap a fővárosban. Ami a szervezetet gyilkolja s a lelket durvítja. Mi volna ez más, mint az alkohol, ha ennek fogyasztása szenvedéllyé vált. Az alkohol-szenvedély Isten remekét kivetkőzted emberi mivoltából. Szomorú példák bizonyítják azt is, hogy az alkoholszenvedély ezer és ezer családot tett már tönkre s tett földönfutóvá. Szerencsétlen ember az önmagára, környezetére és a társadalomra, akinél szenA bűn zsoldja a halál. Irta: Szende Ernő. 15 — Emberek. Egy pár szavam volna. — Halljuk! — Ügy látom, mi készek vagyunk minden áldozatra az Isten dicsőségére S bár kevés a reményem, mégis azt mondom jöjjön el velem egy-két ember az urasághoz s kérjünk tőle is segítséget. Ha ád, annál hamarább foghatunk a munkálatokhoz. Ha meg nem ád, akkor se esünk kétségbe. Megcsinálunk mindent, a magunk erejéből. Ki jön velem? A lelkész szólalt meg. — Menjen Kiss Béla a falu leggazdagabbja, meg Kövess Gábor, a legszegényebbje. Általános helyeslés fogadta az indítványt. Kiss Béla már is felállt. — Befogatok s menjünk azonnal. Jó szán út van, háromnegyed óra alatt megfordulunk. Addig várhatnak ránk. Az emberek helyeseltek. — Várni fogunk. A doktor előlépett. — Épp most érkeztem. Kissé megkéstem, de tudom, miről van szó. S kérem engedjék meg, hogy egy ismeretlen egyén nevében ezer pengőt átadjak a szent célra. S azzal letett egy borítékot az asztalra. — Ebben tíz darab százas van. A lelkész melegen rázta meg az orvos kezét. — Bárkitől jött is az adomány. Isten áldása lesz rajta. Kérem, tolmácsolja köszönetünket az ismeretlen jóltevő előtt. Az orvos némán meghajolt. Aztán az emberek felé fordúlt. — Várkonyi Dénes úr nincs a kastélyban. Az Pesten lakik. Csak ritkán jön meg. De a másik uraság Vadsági Péter ott van. ő intéz úgy is mindent. Hát azzal kell beszélni. Ámbár előre is mondhatom, kár minden szóért. A gondnok kilépett a pádból. — Nem baj, mégis megpróbáljuk. — A szánkóm itt van az iskola előtt, menjenek azon. Addig én is itt maradok. — Köszönjük doktor úr. Hát gyerünk. A három ember kilépett az útcára s a szánkó vígan repült velük. Alig telt el egy félóra, máris megjöttek. A gondnok kezdte a beszédet. — Hát megjöttünk. Bár el se mentünk volna. De a lelkiismeretünk legalább nyugodt. A lelkész kérdően nézett rá. — Elutasította a kérésünk? Kiss Béla felfortyant. Az arca csakúgy tüzelt. — Hogy el-e? De el ám a bitang. Azt mondta, hogy ő az Istenre nem szorul, hát az ő háza se szoruljon őrá. Dűljön össze, ha akar, de hozzá ily dologban be ne tegyük a lábunkat! Mert ő a kutyákat uszítja ránk! S azzal faképnél hagyott bennünket. Kiment a szobából s úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy döngött. Kövess Gábor szelíd hangon szólalt meg. — Kiss uram, nem érdemli meg az a lélektelen ember, hogy bosszankodjék miatta! — De így elbánni velünk. — öreá vet az szégyent, nem ránk. A lelkész igazat adott neki. — Ügy van, helyesen szólott Kövess uram. Kár minden további szóért. Feledje el Kiss uram, ami történt ott a kastélyban. Annál több becse van nálunk. Igaz-e emberek? Egy hangúan zúgtak fel az emberek. — Ügy van! Ügy van! A lelkész megszólalt. — A gyűlést Isten nevében bezárom. A tanító átült a harmóniumhoz s pár akkord után felhangzott Luther hatalmas himnuszának a negyedik verse. Vége volt a gyűlésnek. Az emberek sorban tódultak kifelé az iskolából s az ut-