Harangszó, 1937

1937-03-28 / 13. szám

1937. március 28. HARANGSZÓ 99 már meg ezt az utat s nem érezte volna azoknak a kegyes nőknek gyászát, bá­natát? Bizonvára alig akad olyan, akit az életettől megkímélt volna. Azt mondják, hogy az a legszomorubb út, amelvről visszatérés nincs: a halálnak, a halottaknak az útja. Igaz. De mégis sokszor szomorúbb az az út, mely a te­metőből vissza vezet: a gyászolóké, a kedves halottat siratóké. Hiszen aki azon az úton elmegy, arra nézve már megszűnik itt minden, az már nem érez semmit, annpk már nem fái semmi. De aVi onnan visszatér, csak azért, bogv új­ból és uiból végig iária, könnyéivel vé­gig öntözze, lelkében végig sfria. azt: az a valóban nehéz és igazán fájdalmas. Az a legszomorubb út tehát, ámelven elvisznek tőlünk valamit, valakit, elvi­szik szivünk legkedvesebbieit. legdrá- gábbiait: és vissza soha. soha többé nem hozzák. Ilven út ránk hátra maradottak­ra. a szívben gyászolókra nézVe a te- méfőnek útia. Ezt az útat rójjak azok a bibliai asszonyok. De mikor a sirhoz érnek, ott nagy meglepetés éri őket: „a kő el van hen- gerítve“. Bemennek a sirba, ott uiabb és még nagyobb meglepetés vár rájuk: üres az; a holttest nincs sehol.. Csak egy fehér ruhába öltözött ifjút találnak jobb felől, akinek a láttára megrémül­nek. A lábuk gyökeret ver az ijedtség­től s végig fut, végig dermed rajtuk a hidegség. Mint egvkor a pásztorokon, amikor a hethlehemi mezők felett a sö­tét éjszakában vakító világosság gyűlt fel a szemeik előtt s szintén angyal je­lent meg nekik. De amint ott, azon- képen itt is ugyanaz a biztatás, bátorí­tás hangzik hozzájuk: „Ne féljetek! A názáreti .Tézust keresitek, aki megfeszít- tetett; föltániadott; nincsen itt; imé a hely, ahova öt helyezték“. Minden egyes szó simogató, édes melegséggel járta át a szívüket. A kételkedés hangja is ott suttog még ugyan a lelkűk mé­lyén: hiszen olyan csodás, olyan hihetet­len minden, amit látnak, hallanak; ami körülöttük s velük történik. Kétség és remény közt hányódnak, vívódnak. Az egyik percben szeretnének felujjongani örömükben; a másikban meg már csüg- geteg ernyedés vesz erőt egész való­jukon. Ki nem ismeri ezt a bizonytalan, ezt az ellentétes érzést? Mikor a lélek sze­retne röpülni, de valami a földre huzza, lenyűgözi. Mikor aztán csak vergődik, mint a sebzett szárnyú madár a porban. Olyankor különösen, midőn ama kegyes asszonyokként mi is a sírt látogatjuk, va<rv koporsó mellett állunk és hozzánk is hangzik ott az élet és feltámadás igé­je; de az nem kénes háborgó szívünket megnyugtatni. Szeretnénk hinni, de csak a töprengés lemondó szavait mor­moljuk: „Hallom, hallom az igét; de hinni nem tudok“. Szeretnénk feltekin­teni az égre, de könnyeinktől nem bí­runk s nem is látjuk azt. Szemeinket nem tudjuk arról a drága kedvest ma­gába záró koporsóról levenni. Csak néz­zük, nézzük üveges, meredt tekintettel; de hiába a koporsó nem adja vissza zsákmányát: nem üresül meg, mint azok előtt a nők előtt Jézusnak a siria. S az a lepel, melyet mi látunk ott. nem az életet és feltámadást hirdető ifjúra borul, aki az Ur siria mellett állott; ha­nem a mi feledhetetlen halottunkat ta­karja. Nem élet lobogója, nem diadal mi zászló az reánk nézve .hanem gyász­nak. fájdalomnak a jelvénye: szomorú, könnyekkel áztatott halotti lepel. De vájjon mikor úgy a koporsóba, sirba tekintünk, voltakénen mit is ke­resünk mi ott? A testet? Az csakugyan ott van. De hát ne azt keressük; hiszen nem az az embernek igazi lényege, ha­nem a lélek. S ezt keresve nem mond­ható-e el szintén: „Nincsen itt“. Igaz. ez még csak nemleges valami; de mégis bizonyos megnyugtatás és vigasztalás, melyet kiegészít nem ugyan az a fehér ruhás, fényes alak, hanem sokkal több és nagyobb: maga Jézus. Az ő igéje, példája, feltámadása mind azt hirdeti, hogy a sir nem örök, hogy „a lélek nem ér soha enyészetet“. Hogy amint a tél után tavasz, az éjszakára nappal, az álomra ébredés következik: úgy a halál­ból is lesz és van föltámadás. Nézzünk csak körül ezen a földön: itt is minden űiulásról, életről beszél. A magot ha a földbe vetjük, elrothad ott; de rothadása csírázásnak, új életnek a kezdete. S csak az ember, a teremtés koronája, a ter­mészet remeke, akiért Isten ezt a nagy mindenséget alkotá. semmisülne meg, ha a földbe vettetik? Az ő síri rothadá- dásából nem támadna új élet? Maguk az anyagelvfiség hívei tanítják, hogy ezen a világon semmi., még csak egy paránvi porszem sem vész el; hát akkor egyedül Istennek, az örökkévaló Isten­nek a része, a lélek enyészne-e el? Nem! Ezt már a józan ész sem tudja elkép­zelni; még kevésbbé a hit, melv a hús­véti csoda láttára lelkesen és boldogan zengi a Jézus üres sirja mellett álló an­gyallal: „Föltámadott; nincsen itt!" Azok a kegyes asszonyok futva tá­voznak az üres sírtól. Ozi. ha it ia. ker­geti őket az iiedtség. mely szivüket a váratlan események után eleintén még eltölti. Nem is mernek egv darabig szól­ni senkinek, hanem magukba fojtják a látottakat és hallottakat Hiszen talán úcv sem hinnének szavaiknak. De min­dig jobban és jobban az angyali híradás hatása alá kerülnek: mindig erősebbé és erősebbé válik szívükben a boldogító bizonyosság az Ür feltámadásáról. S fé­lelmük ennek arányában fokozatosan Zrínyi prókátora. 21 Történeti srlnmö. néev felvonásban. Eevkon'i dalokkal Irta' Pavr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra al­kalmazta és saját szerzeményeivel is kibővítette: Kapi Gyula WITTNYÉDY:Ne féljetek. Száz Wittnvédyt támaszt Is­ten helvettem. Csak a testet ölik meg. A lelkemet rátok ha­gyom örökül ... Ki nem térek, el nem futok. Hanem egy sür­gős utam van még Pozsonyba. Levelet nem Írok. mert azt is elfognák. Magam viszem oóstámat. Pozsonyban követek van­nak. Árvába Thökölyhez, Erdélybe Telekihez lesz sürgős üze­netem. ANDRÁSSY:Ellenség torkába mégv. Pozsony még köze­lebb Bécshez. Oda el nem bocsátunk. Vagy mi is veled me­gyünk. WITTNYÉDY: Nem jöhettek, Gyanús volna. Csak három nap és megint itthon leszek gyermekeim körében. LÖVEY: István, ne menj. Rossz jeleket látunk. Gonosz hir-ék szállonganak felőled. WITTNYÉDY: Kósza hírre nem hallgatok. Megyek, hív a kötelesség. 1 9. JELENET. Előbbiek. Pál, Erzsiké, Zsiga, Armpruszter, F a t i tn e. PÁL: Fog a kocsis. Édes apánk megint Pozsonyba ké­szül? Nem eresztjük. Legyen már egyszer a mienk is. Ország dolgát hagyja értünk máskorra. ERZSIKÉ: Oly sápadt vagy édes apánk. Fejed forró (megtapintja), beteg vagy. Ki ülne most szekérre! WITTNYÉDY: Mennem kell. Ti nem tudjátok, mennyi függ e sürgős utamtól. Reátok is végzetes lesz, ha most el nem mehetek. Tudjátok, csekélységért el nem hagyom há­zamat. ERZSIKÉ: Engedd hát, hogy mi is veled menjünk Po­zsonyba. Nem lesz nvugodt percem, ha egyedül indulsz el. WITTNYÉDY: Ne. leányom, ne hagyjátok most magára házamat, Zsigának is, Palkónak is szüksége van reátok. Har­madnap én itthon leszek s újra együtt maradunk. ERZSIKÉ: Ne menj apánk, rosszat érzek. A téli út veszedelmes. S oly sok a gonosz ember. ANDRÁSSY: Mi is kértük, esdekeltünk, de ily erős aka­ratot ki tud meghajlítani. 10. JELENET. Előbbiek. Szabiik. (Züllött* úri formában.) SZABLIK: Nagy jó uram, ne vessen ki, hallgassa meg kérésem. WITTNYÉDY: Te undok fajzat, te förtelem, hogy mersz ide kerülni? SZABLIK: Kicsöppentem. Nincs állásom, kenyerem. It tarn s egy kis elszólásért kidobott az udvarmester. Szemtelen vagyok, azt mondta. Ha valaki a földön, jó nagy uram, tudom, megszán és felségéi. Hallottam, hogy útra készül, Pozsonyban lészen dolga ... WITTNYÉDY: Gazfickó, már ezt is tudod? SZABLIK: Nagy jó uram, könyörgöm, vegyen fel szeke­rére. Sopronnak már nem kellek, de Pozsony muzikális város, azok még megbecsülnek. WITTNYÉDY: Szemtelen vagy, azt jól mondták, sőt több ennél, gazember. De megmutatom, hogy nem félek tőled. Fel­veszlek. De szemem elé a bakra ülj, a hátam mögé nem eresz­telek. SZABLIK: Kezét csókolom, tekintetes uram. Halálomig hálás leszek, hogy megkönyörült rajtam. (Hátrahuzódik.) WITTNYÉDY: Hát most Isten veletek gyermekeim. Az idő múlik, sietni kell. Nezsiderben stációt tartunk, megnézem a jószágomat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom