Harangszó, 1937

1937-09-26 / 39. szám

308. HARANGSZÓ 1937. szeptember 26. szentelten élsz a kenyérrel, ez a ke­nyér összeköt Megváltóddal és Uraddal, közösségbe és élő kap­csolatba jutsz magával a szent Is­tennel, aki nálad ím lakozást vesz. „Ez az én testem“, hallod az igét testi füllel és ha van hited, része­sülsz a megbékéltség áldott érzésé­ben, mert közösséged és élő kap­csolatod lett az Orral. A kenyér, mint az Isten eledellé sült jósága így lesz földi vándor életünkben testi erő, de így lesz mennyei eledel is, mely most átse­gít az élet nagy vándorútján, hogy amaz új ég és új föld honában minden remények beteljesítője le­gyen. Bő esztendőkben többen lesznek a telhetetlenek, talán ilyen szűk esztendőben, mint ez a mostani, többen lesznek azok, akik a kenyér igazi lényegét felismerik, azt t. i., hogy a kenyér Istennek eledellé sült jósága. Novák Elek. Morzsák a budapesti nemzetközi diákkonferencia asztaláról. Ha a tűz nem gyújt, elalszik. Japánban reggel öt órakor van az egyik városban bibliaóra a keresztyén kereskedők számára. Azért tették ilyen időpontra, hogy mindenki résztvehessen rajta üzletének elhanyagolása nélkül. Vájjon meg lehetne e ezt a keresztyén Budapesten csinálni? Buxton, angol kapitány. Az első emberpár nem hallgatott Is­ten szavára. Engedetlenség az ige ellen, ez a világ minden ördögi elemének oka és eredete. Az elbukott ember nem ismerheti meg Istent, csak kijelentheti neki magát az Isten. Bátorság nem segíthet a bűn ellen. A kegyelem elől elmenekülhetsz, de az ítélet elől nem szökhetsz meg. Dr. Alanen finn teol. tanár. Az ember alaptermészetében lázadó. Csak az újjászületésben válik a Szent­lélek által engedelmessé. A keresztyén engedelmesség: enge­delmesség Krisztus iránt. Aalders norvég egyet, tanár. Az üdvösségnek az a kezdete, hogy belátom: elveszett és elkárhozott ember vagyok. Szívesen elismerjük, hogy Isten ha­talmasabb mint mi, de azt nem, hogy okosabb is, mint mi. Wisloff K. norvég lelkész. Az imádság felelet Isten megszólítá­sára. Csak az az imádság száll fel az Istenhez, amely Istentől szállott előbb alá. Örüljünk, hogy erősek legyünk, — ez ma a német jelszó. Bizonyos, hogy az örvendező ember erős. Mégis sokkal jobb ez a jelszó: imádkozzunk, hogy erősek legyünk. Aki imádkozik, az még erősebb, mint aki örül. A mi erőtlenségünk az az edény, amelyet az imádságban Isten minden­ható ereje megtölt. Ha egy imádság teljesül, nem én cse­lekedtem, nem is az imádságom, hanem az Isten. Nem kell több hely a győzelemhez, csak annyi, ahol letérdelhetünk. Mig imádkozunk, legyőzhetetlenek vagyunk. Az ember számára az a törvény, amit Isten akar. A keresztyénség kegyelem. Vagy csak kegyelem, vagy ha nem egészen az, akkor többé már nem kegyelem. Wisloff F. norvég lelkész. Jézus csak a lelkiismereten keresetül hajlandó kapcsolatba lépni az emberrel. Minősített életkontárság lenne a Jé­zussal való találkozás után Jézus nélkül élni. Istennel szemben soha sincsen iga­zunk. A hal csak a vízben szabad. Ez az életeleme. Én csak az Istentől való füg­gésben lehetek szabad. Ez az ember eleteleme. Félre az üres szólamokkal, vallják csak be azok, akik nem akarnak meg­térni, hogy tulajdonképen kedvenc bű­neiket féltik Krisztustól. A bűnbocsánat hite nélkül nincs ko­moly harc a bűn ellen. Ha az imádság erejében hiszünk és nem az Isten erejében, akkor babonásak va­gyunk. Isten az övéinek erőt ad a legna­gyobb terhek elhordására is: el tudják hordozni a szerencsét, boldogságot és dicsőséget. Az evangéliumi megszentelődési harc célja: néki növekednie kell, nekem pe­dig alászállanom. Hallesby norvég teol. tanár. Ne akarjuk mi megvédelmezni az Is­tent. ö véd meg minket. Kevesebb em­Oh, te Jóska! Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. lö — Eleveneket. Istók bátyámnak és a biró úrnak is jut belőlük... Nohát, vigyázzanak: kieresztem őket a csapdából. Az ajtózárba dugta Jóska a kulcsot, kinyitotta az ajtót és beköszönt: — Jó reggelt kívánok! — Egészségükre váljék az éjsza­kai nyugodalom. Szitkozódó morgás hallatszott ki, egymást tolták kifelé az éji látogatók, egyik sem akart első lenni. Jóska a baltája nyelével integetve biztatta őket: — No, kifelé, kifelé! Tovább már nem adok szállást. Nini, Fercsi, te vagy?!... S Ferkó bátyám, maga is! Jó apa a fiá­val?!.,.. Ki gondolta volna!... És te is, Bodi Józsi?!... No, nem kell annyira szégyenkezni, csak kifelé, ki innét: a sze­metet seperni kell! Kiss Mihály biró annyira csóválta a fejét, hogy kiesett a pipa a szájából, ellenben Zsoldos Istók úgy fejezte ki fel­háborodását, hogy mellette elmenőben boxbajnoknak csapott fel: hátába döfött öklével mind a három búcsuzónak. — Hej! Istentelenek! így tudja meg az emberséges em­ber, hogy kik a falu tolvajai, rablói?! — Igen, Istók bátyám és biró ur, — szólt Jóska a falu két vezéremberéhez, — csak azért hivattam ide magukat, hogy tudják ezután, kiknél keresni, ha bárkinek eltűnik valamije a faluban. — Nohát, kedves Jóska öcsém, — emeléntette fel Mihály a pipát és helyezte örökös nyugvó, azaz inkább nyugtalankodó helyére, — csak annyit mondok, hogy eddig olyas anyámasz- szony szoknyájába fogódzó, tuszi-muszi jámbor legénynek képzeltelek, láttalak, de most világosan látok: párját ritkító derék legény vagy te. Most kezdelek igazán becsülni. — Hát, biró uram, — tette Jóska lábhoz a fegyvert: a hosszú nyelű kis baltát, — Isten segítségével s becsülettel él az evangélikus emberséges ember. Higyje el, hogy azzal él... XV. Fordul a köpenyeg. Pipás Kiss Mihály ismét a szőlőhegyi pincéből kopogott hazafelé a sűrű kökény- és csipkerózsabokrokkal szegélyezett szőlőhegyi gyalogösvényen. Bencze Jóskáról tűnődött magá­ban. Igaz volna, hogy oly sok pénzre tett szert, vagy csak mesebeszéd az egész?! Hirtelen mellette termett Benkő Ferkó, kaszával a szé­les vállán: — Mihály bátyám! Jó napot. Tudje-e, hogy tovább nem várok?! — Nem?! — Nem. — Hát mit csinálsz, Ferkó öcsém? Csak nem akarod ma­gad felakasztani? — Azt a bolondságot nem teszem, de Juliskát elveszem. — Jól teszed, öcsém: vedd el, ha tudod. — Odaadja? — Ezt a kulacsot? — Nem. Arra nincs szükségem. Juliskát kérem. Odaadja? — Igen, odaadom Julcsámat. — Nem kell. Tartsa meg magának. — Hej, öcsém! — sóhajtott Mihály olyan nagyot, hogy az összekötött s vállán átvetett két tele kulacs közül az elől vállán lógó előre lendült. — Nem kellene engem biztatni csak a te helyedbe volnék. — Tudja azt jól Mihály bátyám, hogy nekem a maga lánya kell, — szólt Ferkó haragos tekintettel. — Julcsát is'leányomnak fogadtam, öcsém. Pár köz földet is adok vele. Aztán az igazat megvallva, szebb ő, mint a Juliskám.

Next

/
Oldalképek
Tartalom