Harangszó, 1937
1937-07-25 / 30. szám
238. HARANGSZÓ 1937Július25. „A pap is vasárnap keresi meg az egész hétre valót“ — hangzott a válasz. Nem hisszük, hogy Isten elfogadná ezt a mentséget. Igaz, amit a magyar példaszó mond: „A vasárnap font fonál hamar elszakad!“ Önmaga ellen vétkezik, aki az Urnák ezt a parancsolatát semmibe veszi. Egy angol kereskedő hetykén mondotta: Vasárnap! Ez a legalkalmasabb nap tengeri útiterveim elkészítésére! Ráfizetett, mert pihenés híjján idegei összeroppantak és az őrültek házában fejezte be életét. Bölcsen mondja az Ur: „Hat napon át munkálkodjatok, a hetedik nap pedig szent legyen előttetek.“ (2. Mó. 35, 2.) Mikoriban a kaliforniai aranymezőket művelés alá bocsátották, ezrével tódult a nép ebbe a tartományba. Vaskút hiányában lovasszekereken utaztak. Némelyek mohó kapzsiságukban vasárnap sem engedtek pihenést állataiknak. Mások a vasárnapot, az Ur parancsa szerint, „nyugalom napjává“ tették. És mi lett az eredmény? Azok, akik a heti szünnapot pihenéssel töltötték, előbb értek célhoz. Akik ellenben a hét minden napfáradva érkeztek meg vagy egyáltalán nem érték el a célt. Oh, gőgös ember! Vajha igazat adnál végre Istennek, midőn azt parancsolja: Az ünnepnapot megszenteljed! A vasárnap a vallás „védőbástyája“. A francia forradalom vezetői el akarták törölni a vasárnapot, mert tudták, hogy az a népet Istenre emlékezteti. Az orosz bolsevisták 5 napos munkahetet eszeltek ki, hogy a népet a vasárnaptól megfosszák. Keresztyén államban a vasárnapi munkaszünet alól csak az u. n. szükségmunkák és a könyörület munkái képezhetnek kivételt. A verembe esett ökröt húzd ki vasárnap is (Mt. 12, 11., Lk. 13, 15—14, 5.), de ne fogd az eke elé, hogy szánts vele! Lovaidat ne hagyd éhen nyeríteni, marháidat szomjan bőgni, hanem vasárnap is lásd el őket. De ha keresztyén gazda vagy, előre lekaszálod a vasárnapra való füvet és felaprítod a vasárnapra szükséges szecskát. Az életveszélybe jutott felebaráton vasárnap is segíteni kell. Mi lenne a vízben fuldoklóval, ha megváratnék ján utaztak, elcsigázott állataikkal egy, sőt két héttel később, holtra "Azért főtt az embernek Fia, Qogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett Óh, te Jóska! Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. 8 — Nini, hisz' az én Bimbócskám! Ne bántsa senki, embe rek, az én szép Bimbócskámat! — kiáltotta Jóska üszője elé rohanva. így tehát a Bimbó fejére irányított dorongvég a Jóska kemény kobakját érte. Csodálatos kemény koponya volt. Nem tört be a hatalmas ütés alatt, csak akkorára dagadt, mint egy zsombor. — Ejnye, emberek! mit csinálnak?! Mit keresnek itt, mint a vad tatárok, a mi böcsületes házunknál?... Nincs itt sem ellenség, sem ördög, semmiféle pokol fajzatja, higyjék el nekem!... VI. Gyöngyöm, fiam, olyan -vagy, mint egy királyfi ! __ — Hé, öcsém, odaadnád-e a kis növendéket száz pengőért, ha megígérném érte? — Ha tiz pengővel megtoldja, szívesen ... Vagy hát no, nem igen szívesen, mert csak kényszerűségből válók meg tőle. — Ne beszélj olyan oktondiságot, öcsém. Száz pengő is túlsók érte. Dehát üsse a kő, annyit adok s ráadásul ajánlok a fájós fogadra jó orvosságot. Látom, jól bebugyeláltad a fejedet anyád kendőjével. — Köszönöm, bátya, nincs szükségem fogcsöppre. Fejemben van a baj; — Hát akor adok a száz pengőre még két pengőt. — Hová való, bátya? — Bögötére öcsém. Tudod-e, merre van? — Körülbelül tudom. Elég messze esik tőlünk. Akkor hát ne is alkudozzunk, édes bátya. Tudja? Én megmondom, úgy, ahogy áll a dolog. Annyira szeretem a kis állatkámat, hogy tán ha fehérnép volnék, meg is siratnám, mikor meg kell válnom tőle. Itt rá a tanú, az én jó édesanyám. Hát azért mondom, hogy csak olyannak adhatom oda, aki nem messze viszi a faiunktól. Higyje el, csak olyannak adhatom oda, mert többször meg akarom majd nézni, hogy mi válik belőle? Milyen lesz az első borjúja?... Mert hát én úgy szeretem, hogy ki sem bírom mondani. Az atyafi pár cifra szót eresztett meg, úgy távozott. — No, még ilyen jámbor lélekkel sem volt dolgom. Bizonyosan hiányzik az egyik kereke, — morogta egy másik következő alkudozó. Node felbukkant végre a láthatáron, azaz a Bimbó előtt egy ismerős ábrázat. — Nini, maga olyan ismerős nekem! Nem Kiskalidára való? — Di biz odavaló vagyok, földi. — Mindjárt gondoltam. Higyje el, mindjárt ráismertem. Figyelmed adta nekem múlt őszén azt a jó eperszagu szénát. Ugy-e, hogy igazam van?... No, lám, milyen szerencse, hogy egymásra akadtunk... Tudja, mit? Ne sokat huzakodjunk egymással az alkudozásban, öt pengővel olcsóbban adom a szép kis állatomat kendnek, mint másnak. Egyrészt azért, mert ismerem kendet, hogy jóravaló, becsületes evangélikus hittestvérem, de meg azért is, mivel közel szomszédfaluban lakik. Oda olykor átruccanhatok, annál inkább, mert ott valakivel sógorságba is kerülök. Higyje el, egynéhányszor megnézem, milyen szép tehén lesz belőle? Az alkut, kevés huza vona után, nyélbe ütötték, Jóska engedékeny lett, noha édesanyja egynéhányszor oldalba bökte mutató ujjával. A Bimbócska kötele ezzel Agg András, kiskalidai gazda kezébe vándorolt. Jóska erősen pislogatva búcsúzott el tőle,
