Harangszó, 1936
1936-12-20 / 52. szám
léáS december 20. HARANGSZÓ 417, Menjünk fel Béthelbe — csodálkozni. 3 Irta : Oyőrffy Béla. Éhez a házhoz sorakoznak a többi bétheli betegápoló házak, körülbelül mintegy 60—70 ház külön az eskóros férfiak, külön a nők, az iskolás gyermekek részére külön iskolateremmel, külön házuk van az idült, külön a kezdődő betegségben szenvedőknek, külön a gyengelméjűeknek és külön az epilepszia mellett még tüdőbajban szenvedőknek úgy, hogy az egészet végiglátogatni nem egy pár óra, de egy hét sem volna elég. Minden házban csodálatra méltó tisztaság, minden házban virágerdő, minden házban szeretet és szolgálat. Ha néha-néha előtör is lelkűnkből a kérdés: vájjon kik vétkeztek; ezek-e, vagy ezek szülei; ezekről a súlyos kérdésekről hamarosan eltereli figyelmünket egy-egy kacagás vagy a betegeknek egy-egy csudálatos áhítattal elénekelt éneke. Csodálatos, hogy Bét- helben a betegek mosolyogva viselik a betegség terhét. Pedig ez a teher elég súlyos, ha elgondoljuk, hogy a legutóbbi kimutatás szerint Bethel területén minden második percre esik egy-egy úgynevezett epileptikus roham, ami azt jelenti, hogy a 7000 beteg közül minden második percben merül egy beteg alá az öntudatlanság sötétségébe, úgyszólván a halál küszöbére és utána órákig, napokig kénytelen érezni e szörnyű betegség testileg és szellemileg gyengítő hatását. Példaként említem meg, hogy abban a házban, amelyben két és fél hónapig én is, mint ápoló dolgoztam, a fenyves erdővel körülvett Tannenwaldban, egyik betegünk kétnap alatt több mint háromszáz rohamot kapott, úgy, hogy már el voltunk készülve a legrosszabbra; végül állandó orvosi kezelés, többszöri befecskendezés után a baj lassanként alább hagyott és a beteg most többi társai között mosolyogva fejti a staniolpapírt és végzi a betegeknek ezt a szórakoztató kedves munkáját. Vezetőnk ezután az élők városából kivezet bennünket a halottak városába, a betheli temetőbe. E hatalmas temető egyik sarkában van az intézet legelső házi atyjának gondozott sírja, a temető közepén egyszerű szürke kereszt alatt, családtagjai között pihen az intézmény atyja: Bodelschwingh Frigyes, akinek melegen érző szíve nemcsak testvérként ismerte, hanem szerette is a szegényeket, a betegeket, az elhagyottakat és nyomorékakat. Ebben a csodálatos temetőben pihen egy kis néger leányka is, hirdetvén, hogy Béthel nemcsak a belmisszió fellegvára, hanem immár 50 éve külmissziói munkát is folytat. Tovább menve valósággal lenyűgözi lelkünket egy csodálatos látvány: a sötét erdő hátteréből magasan emelkedik Krisztus hatalmas keresztje és körülötte rézsutosan a virágos sírokra fektetett szürke keresztek százai: a diakonisszák temetője, akik a Krisztus keresztje mellett még haláluk után, még sírjukon fekvő keresztjükben is a földre borúinak. Lelkünk alig tud szabadulni a csodálatos látványtól. Egymásután kerülnek elő a zsebkendők, hogy felszárítsák a meghatottság könnyeit, hogy a hatalmas kereszt előtt aláhajtott fejjel el tudiuk olvasni annak feliratát: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnvugosztlak titeket. (Máté 11, 28.) Halk hangon búcsúzik vezetőnk. A vezetésnek vége: Egymásután szorítunk vele kezet; közben dicsérjük mindazt, amit láttunk és köszönetét mondunk néki a vezetésért, de mindnyájan érezzük azt, hogy a legfőbb dicséret és legnagyobb köszönet azt illeti, aki szeretetből elküldöt- te egyszülött Fiát, hogy szeretettel keblére öleljen mindA bétheli diakonissza-temető. Zrínyi prókátora. 9 Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra alkalmazta és saját szerzeményeivel Is kibővítette: Kapi Gyula. 4. JELENET. (Előbbiek. Wittnyédy és vele Zsiga gyerek az apja sarkában.) WITTNYÉDY (útiruhában, melyet lerak. Jókedvvel): Jó napot, gyerekek! PÁL: Isten hozta édesapánk! (Nyakába borul.) ZSIGA: Hozott-e kardot, puskát apuskám? (Apjára csimpaszkodik.) FATIME: Hozott Isten, jó urunk! (Bókol előtte.) WITTNYÉDY: No hát, asszony, mennyire vagytok a törökkel? Tanultok-«? ERZSIKÉ (meg se mozdul, bánatában elmélyedve iil a széken). WITTNYÉDY: Hát az én Erzsikém hol marad? (Kérdő- leg néz reá.) Erzsiké, megjött apád! Nem is örülsz? Hát már az én házam is ellenem támad? Mi lelte ezt a leányt? (Kínos csend. Mind Erzsikét nézik.) ERZSIKÉ (hirtelen apjához fut, nyakába borul és fel- sjkolt): Apám, te minket nem szeretsz! (Sír keservesen.) WITTNYÉDY (lányát dédelgetve, homlokon csókolja): Szegény bohó kis leány, te! Épp olyan, mint boldogult anyja volt, mikor elvettem. Kit szeretnék a világon, ha titeket nem. S magam is szeretetet csak tőletek várok, senki mástól. ERZSIKÉ: Ha szeretnél, itthon maradnál. Nem hagyná! árván itt e házban és városban, hol már idegenek vagyunk és gyanakodva néznek, ránk az emberek. WITTNYÉDY: Szívem vérzik, hogy hivatásom oly sokszor szakít el tőletek. De vannak magasabb célok, melyekért családi boldogságunkat is fel kell áldoznunk. ERZSIKÉ: Ki várja ezt tőled? Kegyetlen ember lehet! Itt van kis fiad, itt vagyok én. Kis majorságod veszendőbe megy. Klienseid elhagynak. És te mind ezzel tartozol? Kinek? WITTNYÉDY: Fiacskám, te jó tanuló voltál. Tudod a Bibliából. Krisztus mondja: Valaki jobban szereti az ő atyját, vagy anyját és szereti fiát vagy leánvát inkább, hogy nem en- gemet, az nem alkalmatos az Isten országára. íme a mi országunk, végveszedélemre jutott hazánk is ezt várja tőlünk. Az apának fiát, a gyermeknek szüleit, a nőnek jegyesét kell megtagadni, ha a magyarság ügye úgy kívánja. De mit prédikáljak, te mpgértesz, leányom? ERZSIKÉ: Megértlek, apám. De nehéz tudomány ez. A szívem elvérzik bele. WITTNYÉDY (megcsókolja): Légy erős leányom. Armpruszter szekerét a köhídnál kerültük el, hamarosan itt 'esz. Nagy családot nyersz meg a magyarságnak azzal, hogy hozzá mégy feleségül. Pozsonyban is sok a német. Térítsd meg őket. Leányom vagy, tudod, mi a kötelességed! ERZSIKÉ: Kötelesség! Mily zsarnoki szó! Az egész életre veszi el szivem vidámságát. De te mutatsz példát, miként kell feláldozni mindent a közügyért. Keserű a pohár, de kiürítem. Én leányod maradok! WITTNYÉDY: Erzsikéin, jó angyalom! (Megcsókolja.) örömhírt is hoztam. Zrínyi Péterné Bécsbö! jövet megtiszteli házunkat. És a francia tisztek is, miként megígérték, Szentgotthárdiéi visszajövet, ismét vendégeink lesznek. ERZSIKÉ: Csak halavány szivárvány nékem a borús égen. WITTNYÉDY: Félre most az érzelgéssel. Az időnk rövid. Rendben vagytok-e a készülettel? Mi hír a városban? Még a leveleimet sem néztem át. (Lozsihoz.) János öcsém, jer csak, szedd elő az aktákat. (Erzsikéhez.) Ti addig menjetek a konyhára, lássatok a munkához! (Erzsiké, Fatime, Zsiga. Zabán el.) (Folytatjuk.)
