Harangszó, 1936
1936-07-12 / 29. szám
232 HARANGSZŐ 1S36 július 12. megvetették. E kettős jubileumi ünnepre a falu apraja-nagyja már hetek óta örömmel készült. A virágfüzérekkel díszített templom és községháza, a zászlódíszbe öltözött falu boldogan várta az egész környékből bejelentett vendégeket. Az ünnepi harangok már szombat este megkondultak, hogv Isten házába gyűjtse a híveket. Vallásos est vezette be a jubileumi évfordulót, mely alkalommal Fábián Imre sárszentlőrinci lelkész tartott magyarnyelvű prédikációt Józs. 24, 15—16. alapján. Hangsúlyozta, hogy a ma embere különböző szellemi áramlatok hatása alatt él s minduntalan ki van téve annak, hogy lekicsinyelje az apák örökségét. Ilyen döntő órákban felelősségteljesen kell a ma emberének élni. Döntenie kell, isteneknek vagy az Istennek szolgál-e? Bikács népe jubi- tleumának előestélyén is döntsön, hogy áldott lehessen ünnepe. Schmidt János györkönyi lelkész németnyelvű felolvasásában az egyházközség múltját és a templomépítés történetét elevenítette meg és állította a hívek szeme elé a történeti múltnak elkötelező erejét. Majd Jilling Ferenc h. tanító és 2 iskolásnövendék szavalata, gyermekkórus énekszáma s a helyi lelkész imádsága tette teljessé az előkészítő est programmját. Másnap, a jubileum örömnapján, korán megindult az élet a falu hajlékaiban. Mindenki lelkesedéssel várta a nap élményeit. A hálaadó ünnepi istentisztelet megkezdése előtt már fél órával zsúfolva megtöltötte a templomot a híveknek serege. A helyi lelkész liturgikus oltári szolgálata után Kuthy Dezső egyet, egyh. főtitkár, kit a szeretet apáinak szülőföldjére elhozott, Zsolt. 143, 5—8. alapján tartotta németnyelvű igehirdetését. Az apák életútját világította meg, azt az utat, mely őket az új hazába vezette, mely a lemondás, a küzdés, az áldozat, — de a kitartás, a hit és istenfélelem útja is volt. Buzdította az ünneplő utódokat, hogy tántoríthatatlanu! járják az apák útját. Mert ez az út a multiból előre a jövőbe és fölfelé Istenhez közelebb vezeti őket. A magyar igehirdetést dr. Varsányi Mátyás budai leikész, Bikács szülötte végezte Mt. 17, 4. alapján. Isten házának, a templomnak jelentőségét állította a hívek serege elé. Ez az a szent hely — mondotta —, ahol jó minékünk lennünk, ahová az élet zaja nem hatolhat be, ahol az emberi lélek lerakhatja a gond, a fájdalom, keserűség és csalódás, a bűn és kétségbeesés terhét s ahonnan a megkönnyebbült lélek új erővel, tisz- tultan indulhat vissza élethivatásába. Ezért a templomnak nem csak a község középpontjában, de minden emberi szív középpontjában is kell állnia. Az apák 150 évvel ezelőtt sok lemondás, áldozat és verejtékes munka árán építették fel Isten dicsőségére ezt a templomot, az utódok pedig őrizzék és becsüljék meg ezt a drága örökséget s lelkűk hitével, szívük szeretetével ragaszkodjanak hozzá. — A helyi lelkész befejező hálaadó imádságával és himnusz eléneklésével ért véget az ünnepi istentisztelet. A jubiláló templomból a hívek serege az ünnepi díszbe öltözött községházába vonult, hogy díszközgyűlés keretében a község 200 esztendős fennállását is méltóan megünnepelje. Polgár István főszolgabíró mélygondolatú beszédében méltatta az egykori telepesek otthontépítő munkáját, hangsúlyozta, hogy a magyar haza, magyar föld áldott élet- lehetőséget nyújtott nékik s amint az ősök hazafiúi szeretettel ragaszkodtak ehhez a földhöz, ők is mint istenfélő és honszerető polgárok becsüljék meg ezt a magyar hazát, mely nyelvi és vallási különbség nélkül szabad érvényesülést biztosit. Polgár István főszolgabíró lelkesítő beszéde után Jánosa Ferenc főjegyző ismertette a község történetét. A jubileumi ünnepség befejezéséül a gyülekezet a délutáni órákban a temetőben a kegyelet adóját rótta le. A holtak városában — mint Kuthy Dezső egyet, főtitkár mondotta — felsorakozott csendes megilletődöttséggel az élők sokasága, hogy emlékezzék sírok sorai között, A bikácsi templom. azokra az ősökre, akik egymást felváltották a küzdés terén s begyüjtettek atyáikhoz. Majd dr. Varsányi Mátyás németnyelvű beszédében az elhunyt lelkészeket és tanítókat méltatta. Sorba vette a gyülekezet volt lelkipásztorait: Reiner Andrást, Lagler Istvánt, Rau Jakabot, Szutter-Apáthy Károlyt, Reich Sándort, Rátz Károly Ágostont és a tanítók közül különösen Prehauszer Jánost méltatta, ki a gyülekezetnek 52 éven át nagynevű kiváló tanítója volt. Beszéde után a helyi lelkész a gyülekezet nevében megkoszorúzta a temetőben pihenő lelkészek és tanítók sírjait. A leszálló csendes alkonnyal a jubileum ünnepnapja is véget ért. Áldott és felejthetetlen marad ez az ünnep Bikács németnyelvű evang. lakossága, valamint az egész környékről összesereglett vendégek számára. Bikács szülöttei pedig, akik az ország különböző területéről eljöttek régi szülőfalujokba, meghatódva vettek búcsút a nap alkonyán régi boldog gyermekségük otthonától, ahonnan az élet különböző felelősségteljes hivatás betöltésére elhívta. Az ünnepi órákban felelevenített 2C0 éves múlt, az apák templomépítö hite maradjon is felejthetetlen a hívek lelke mélyén, hogy kötelező erejével vezéreljen bennünket az istenfélelem és hazaszeretet útján boldog jövő felé. Rusznyák Ferenc. A 100 éves lipcsei misszió. A misszió indiai munkája, — hol különösen az okozott nehéz harcot, hogy a keresztyén ember alkalmazkodjon-e a kasztrendszer adottságaihoz, vagy lépje át azokat, — közben rohamosan fejlődött. A dán-hallei missziók által alapított gyülekezetek, melyeket közben az angol missziótársulatok már átvettek, lassan visszatértek a lipcsei misszióhoz és új missziói állomásokat alapíthattak. A lipcsei misszió munkája rövid időn belül kiterjedt az egész Tamul tartományra úgy annyira, hogy kevés lett a misszionárius. Ezért igen nagy jelentőségű dolog volt az, amikor 1860-ban az első két tamul lelkészt felszentelték. A lipcsei misz- szió második igazgatója D. Hardeland figyelmét az iskoláztatásra fordította és arra törekedett, hogy theológus szemináriumot állítson fel a bennszülöttek számára. D. Hardeland két ízben (1867, 1875) beutazta az indiai missziói mezőket és azon szorgoskodott, hogy a ta- muli munka minél szélesebb területre terjedjen ki. A tamuli lelkészek ettől ikezdve önálló vezetői lettek a reájuk bízott keresztyén nyájnak. Uj egyházi törvényeket hoztak a tamuli gyülekezeteknek, melyek alapján az első zsinatot 1887-ben tartották, melyen Kremmer Pamperrien, Schaeffer és Kábis misszionáriusokon kívül 11 tamul lelkész és 16 gyülekezeti kiküldött vett részt. A következő igazgató: D. Schwartz idejére esik a lipcsei missziói keletafrikai munkájának megindulása. 1893-ban Päs- ler indiai misszionárius vezetésével Alt- haus, Fassmann, Müller és Böhme misz- szionáriusok elindulnak Keletafrikába és a Kilimanzsáró lejtőjén megalapítják az első madzsai missziói állomást. A bennszülött földművesek szívesen fogadták a misszionáriusokat. Minden műveltségtől mentes és minden közlekedési eszközt nélkülöző dzsaggákhoz naponta 14 kilométert gyalogoltak a misszionáriusok. Ez az út azonban áldásos volt, mert ennek eredménye lett az, hogy nemsokára Mamba-ban és Mosi-ban újabb állomások létesültek. 1896-ban érkezett a megdöbbentő hír: Ovir és Segenbrock misszionáriusokat megölték. Meru hegység vidékére is ki akarták terjeszteni a missziói munka- területet, közben azonban Uruschán kellett átmenni. Uruscha híres a vad népéről. Noha a német fegyver oltalma alatt állott a két misszionárius, éjjel mégis megölték őket a vad bennszülöttek. A lipcsei misszió munkáját is megáztatta a vértanuk vére. Mivel a mártírok vére mindig új életet hív elő, úgy itt is azt eredményezte. 1927-ben Uruschában virágzó keresztyén gyülekezet támadt, melyből néhányan már a következő esztendőben elindultak a vad szomszédok megtérítésére és hirdették az Isten igéjét a hírhedt mazaiták között.
