Harangszó, 1936

1936-05-24 / 22. szám

1336. május 24. HARANOSZÓ 173 tikai, sokszor véres érdekeinek szolgála­tába állította s a keresztett harci jellé tette. Ekkor történt a kerszttel az első visszaélés. Első, de nem utolsó. Mikor a keresztet, amelyen Isten Fia vérét on­totta az emberiség megváltásáért, rend­jellé teszik, üres jelszóvá teszik, a párt- politika eszközévé alacsonyitják, faji el­lenszenv dorongjává sülyesztik — ez mind visszaélés a kereszttel. A kereszt nem rendjel, nem jelszó, nem fegyver, hanem üdvösségünk zálo­ga. Nem arra való, hogy politizáljunk vele, nem arra való, hogy verekedjünk vele, hanem arra való, hogy letérdeljünk alája! DÁVID JÓZSEF. Volt apámnak egy segéde, Aki víg volt s tréfálkozó; Kinek ajkát nem hagyta el Soha más, csak fütty s nótaszó. Akkor hideg ősz idő járt, A fákra, a levelekre. Hideg szelet hozott akkor 14-nek szeptemberje. Szólott Dávid: „Mester uram, Mindnyájunknak el kell menni, Nincs már idő ezt a csizmát Leszegelni, fenekelni. “ „Polcra teszem addig ezt az Árvaságos félig-munkát : Karácsonyra itthon leszünk, Elverjük mi majd a muszkát“! És elindult Dávid József Virágosán és hetykésen, Elindult—, de vissza nem jött: Ott maradt a csatatéren ... És azóta minden éjjel, Ha az óra éjfélre jár, Odabenn a szúrtos panglin Megmozdul tű, kalapács, ár. És azóta minden éjjel „Kip-kop“, hallni kalapácsát: Dávid József kopogtatja Félbemaradt talpalását. Dobai Béla. Püspöki jubileum. 25 évvel ezelőtt. D. Geduly Henrik, tiszai egyházkerü­letünk püspöke, huszonöt évvel ezelőtt, 1911. május 16-án foglalta el a püspöki széket. Árvától Brassóig terjedt akkor a tíz egyházmegyéből álló tiszai egyház- kerület. Országos ünnepség keretében történt a beiktatás. Erőteljes munka, lendületes fejlődés indult a fiatalos ere­jű, daliás termetű új püspök munkája nyomán. Megkezdődtek a már csaknem elfelejtett püspöki egyházjátogatások, megindultak a tartalmas püspöki körle­velek s ezeknek a hatása alatt élénkült az egyházi élet. Itt is, ott is alkotó ter­vek fogamzottak, nagy alkotásokkal ké­szültek az egyházközségek a reformáció négyszázados jubileumának a megünnep­lésére. 1914-ben azonban fagyos lehellet pusztította el a szép fejlődés reménytel­jes vetését: jött a világháború és utána a mindent letaroló trianoni béke. Elmen­tek a Kárpátok, elment a Hargita, elment Eperjes az ősi kollégiummal, melyet csonka egyetemmé kívántak fejleszteni, elmentek a felvidéki gimnáziumok, me­lyeket az Alföld is szívesen felkeresett, elmentek a templomok és iskolák, az el­szakított nyolc esperesség. Megmaradt két egyházmegye, megmaradt az elme­nekült jogakadémia, a tanítóképző, a he­lyén maradt két középiskola és megma­radt a népiskolák egy része. A csonka törzs újra zöldülni kezdett, új ágakat hajtott, de állandóan a régi nagyságról álmodik... A múltnak visszaálmodása volt a mostani jubileum is! A jubileum. Tanácskozásra ültek össze ez év kez­detén az egyházkerület vezetői és elha­tározták, hogy a 25 éves püspöki jubi­leumot rendkívüli egyházkerületi köz­gyűlés keretében méltóképen fogják megünnepelni. A határozat egyhangú volt, vagyis inkább lett volna, ha az ün­nepelt nem tiltakozott volna ellene;ő nem akarta az ünneplést, de engednie kellett. Az ünnepélyt szerető lelkek kigondolták és megvalósították. Készült rá az egy­házkerület, az egész egyetemes egyház, sőt a kormány és a tes'tvéregyházak is részt kértek belőle. így lett a jubileum méltó a beiktatáshoz, országos jellegűvé változott. Ünnepélyek. Május 14.-én este megkondultak a nyíregyházi nagytemplom összes ha­rangjai, belezúgtak a város, a hivek lei­kébe. hogy ünnepre készül az egyház- község. De résztvett az ünneplésben a város polgársága is. Fellobogózták a há­zakat, a középületeket s úgy fogadta a város a falai közé érkező egyházi és vi­lági vendégeket. Eljött az ifjúság és a városi szinház­szedelmesnek tartják Natalia szemét. Alex nem igen hallott va­lamit az utóbbi beszélgetésből. Azon töpreng, hogy fognak menekülni. Arra már nem számít, hogy lépre csalják a rendőr­főnököt. Gyanút fogott s vigyáz magára. Natáliát szédületébe valami könnyű szellő vette szárnyaira s vitte fel... fei... a ma­gasba... olyan magasságba, hogy talán már nem i.-, igaz. amire gondol... De jó így elkalandozni a képzelet tarka virágai kö­zött... Eszébe jutott az a fekete köpönyeges 's... „szeressétek ellenségeiteket!...“ Lohe nem gyűlöli ellenségéi., olyan ke­resztyén ez, mint a fekete köpönyeges mondta... De az a taná­csos... az... az... Natáliának megborzongJtt a háta... gyűlölte azt a tanácsost... De ép a tanácsos beszél: — Alfréd, vigyázz, az a sima kedélyű némber szemével már belédtapadt s ha még egyszer eléd kerül, megejt, vigyázz! Látom, már is nem úgy kezeled, mint a haza ellenségét... Natáliának megmerevedett minden izma. Némbernek ne­vezi. Meg tudná fojtani. Ez is keresztyén?!... Hirtelenében gyűlöletes lett előtte annak a fekete köpönyegesnek igéje is... Hazugság... ámítás a szava!... — Amit mondtam, mondtam! — pattan keményen a fő­nök szava. — Nem indítok hajszát egy nő ellen, kiről azt sem tudom, kicsoda? Utóvégre nő!... A tárgyalást befejeztük!... Úgy áradtak alá Natáliára a szavak, mint a napsugár a tónak jegére. Felnyúlt kezével, hogy megfogná a rendőrfőnök kezét -., felnyúlt a szíve is, hogy megsimogassa azt a drága embert, ki védi az ismeretlent és leszereli a távollevőnek ellen­ségeit... Egyre az a gondolat bujkált agyában gomolygó érzé­sei között: ezt az embert nem viszi Rujeff kése alá... nem s ha életébe is kerül... Forró tépelödései között megjelenik a fekete köpönyeges is... kezet csókolna neki. Az ö igéjének áldása megmutatkozott Alfrédban... Igen, Alfrédban. A rendőrfőnök­nek keresztneve jutott eszébe. Alfréd lelkét a fekete köpönye­gesnek igéje tölti be. Szereti ellenségét... Nem hiába való ez a tan... Szeretetet szór, áldást arat. Ez a tan... a keresztyénség tana élet..., megváltás... Amiről a szovjet hazúgságokat ordít. az megvalósult ebben az egy igében: Szeressétek ellenségei­teket... Fölérve, ott találták Óvárit Aiexék szobájában. Úgy ült ott magában, mint akinek már semmi köze az élethez. Szomorú. — Mit búsulsz, pajtás? — kérdi hetykén Rujeff. — Bele- savanyodsz még ebbe a tétlenségbe. Velünk tarts! — Nem nekem való élet ez már. Vissza megyek kölykeim közé. Ott érzem én jól magam, ott az én helyem... — Gyáva vagy!... — löki oda gúnyosan Rujeff. Óvárinak megmozdult a karja. Ütni akart, de Alex elébe vágott. — Pénzed van?... — Kérdi hirtelen. — Az se volna!?... Van a bolsinak, ki másnak zsebéből emelintgeti!... —- Gyalázat, hogy ilyet mer mondani!... — formed rá Rujeff s kifeszített karokkal ugrik Óvári elé. Óvári nyugodt maradt. — így mondják. Nem hallottad még!?... Ez a vélemény rólunk, kedves elvtárs s nem igen tévednek... Rujeff csak úgv remegett a dühtől s csak Natalia ügyes­ségén múlt, hogy neki nem rontott Óvárinak. — Rájuk se hederitsünk, — mondja ő is dühösen, — mit tudják ezek, mi van Moszkvában? Óvári haza megy s mi mun­kához látunk. Munkához látunk, ezt üzenjük Biritovnak. ő már tudja, mit jelent ez. — Akár Alex is mehet, — lelkendezik Rujeff, — elintéz­zük mi Natáliával ezt a társaságot úgy, hogy... Natalia megszakítja. — Alex nem mehet. Szükség lesz még reá. Rujeffnak nem tetszett e megállapítás, de egyenlőre örült annak is, hogy Natalia komolyan veszi és az ügyben szóba áll vele. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom