Harangszó, 1936
1936-01-12 / 3. szám
18. HARANGSZÓ 1936 január Í2. A nagy reformátor. 9. Luther, mini ax evangélikus ember példaképe. Régi német ezüst-tallérokon gyakran olvasható ez a felírás: „A mansfeldi bánya áldása“. Az ezüstbányák csengő-csillogó tallérainál volt azonban a mansfeldi bányászatnak egy felmérhetetlenül drágább kincse is: a mansfeldi egyszerű bányászház Isten-áldotta gyermeke, dr. Luther Márton. Kicsoda ő nekünk? Nem bálványunk, akit leborulva imádunk, nem is szentünk, akinek közbenjárásáért esedezünk. Az evangélikus ember csak egyet imád: Istent s közbenjárója is csak egy van: Isten Fia, Kriszjtus. Kicsoda nekünk Luther? Nem vallásalapító, akinek egyházunk létét köszönjük. Az evangélikus egyháznak Krisztus az alapítója és a Szentlélek az éltetője. De nem is csupán a tegnap halott hőse, akinek történelmi emlékét néhanapján körülfonjuk és megtűzdeljük cifra szavak színes bokrétájával. Luther nekünk példaképünk. Luther példaképünk az Istenhez való viszony tekintetében. Luther Istenhez való viszonyát a szív gyökeréig és a lélek mélyéig ható végtelen komolyság jellemzi. Számára az Isten nem ködös fogalom, nem vallási tantétel és nem is a felhők trónusán üldögélő tétlen szellem, hanem a hétköznapok cselekvő Ura, tapasztalati valóság. Az Isten bűnöket gyűlölő szentségét ' és Krisztusban a bűnösöknek ir- galmazó kegyelmét az apostolok kora óta senki olyan közelről meg nem érezte és át nem élte, mint a nagy reformátor. Ezért tud Istenevei szemben olyan mélységesen alázatos lenni s az életét naponkint megújuló megtéréssé tenni és ezért tud olyan örvendezően Jiívő lenni s az életét mindenestül mindörökre bizodalom- mal Isten kezébe letenni. ■— Mindenben meg tudja látni az Isten dicsőséges hatalmát és kegyelmes célra-törekvését. A csillagos égben ép úgy, mint a török veszedelemben, kis leánya mosolyában ép úgy, mint a Krisztus váltság művében. Azért tud iszonyatos harcok küzdő bajnoka létére is összhangzatos lélekkel, boldog derűvel örülni az élet Isten kezéből vett apró örömeinek. — Felelősségteljes szolgálatának gyötrő küzdelmei között néki is vannak megrendítő belső vívódásai és borús kétségei, de vívódásainak hullámverésében hite karjával mindig meg tudott fogódzani a Krisztus valóságának sziklaszirtjébe s kétkedő aggodalmai mindig feli tudtak oldódni az Istennel való közösség boldog bizonyosságában. — Megpróbáltatásos élete harci zaján, ember-lármán és ördög-kísértésen szüntelenül átzeng a bizakodó ének: E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. Kincsünk, életünk, Nőnk és gyermekünk, Mind elvihetik. Mit ér ez önékik I Mienk a menny örökre. E hősi lélek titka az, hogy Luther imádkozó életet élt. Az örökké dolgozó Luther nemcsak, hogy nem veszett bele a lázas tevékenység forgatagába, hanem éppen az imádkozó élet Istennel való négyszemköztiségének áldott alkalmain talált erőt óriási munkateljesítményeihez. Az Istenhez egészen odatapadt lélek forró szent szenvedélyével tudja ostromolni az eget, mikor szolgálata nehéz útjain világosságért könyörög, mikor leánykája életéért, vagy a beteg Melanchton egészségéért esedezik. A wormsi kihallgatás sorsdöntő nehéz napjaiban, mint egy forró sugár szakad fel leikéből az imádság: Isten, én Istenein, állj Te melléin a világnak minden okosságával és bölcseségével szemben ! Tudd meg I Meg kell tenned 1 Hiszen nem az én ügyein ez hanem a tiéd. Hiszen a magam nevében nincs itt mit keresnem és semmi dolgom a világ e hatalmas uraival. Hiszen én inkább csöndes napokat kívánnék és háborítatlanságban élnék. Nem hallasz en Istenem ? Te nem halhatsz meg, csak elrejtőzöl! Nem te választottál-e engem erre ? Legyen hát a te akaratod. Mert én soha életemben nem akartam ily nagy urakkal szembeszállni. Uram, hol késel? Én Istenem, hol vagy ? Jövel Uram, én kész vagyok életemet is odaáldozni türelmesen, mint a bárányka ! Aki így tud könyörögni, az nem alkalmi látogató, vagy betuszkolt kényszer-vendég az imádság szentséges templomában, — annak mindennapi kenyér és álandó Iélekzetszedés az imádság. — Istennek való szolgálattá teszi az egész életét. Abban a boldog tékozlásban, amellyel szétosztogatja és elégeti az életét, benne van az Istentől sokat nyert ember határt nem ismerő hálája. „Tudom“, — írja — „hogy Krisztus igéje miatt minden érhet. De lelke- met el nem vehetik. Édes Megváltóm és közbenjáróm, az én Uram Jézus Krisztusom elég nekem. Neki éneklek, amíg élek. S aki nem akar velem énekelni, mit törődöm azzal, — üvöltsön, ha tetszik egymagában“. — Egyedül Isten dicsőségét keresi s a lelkeket nem magának, hanem a Krisztusnak igyekszik megnyerni. „Aki nekem akar szolgálni“ — mondja — „s az én dicsőségem vagy személyem kedvéért hisz, annak nem én, hanem az ördög mond köszönetét. Sokan vannak, akik én érettem hisznek, de csak azok igaz hívők, akik akkor is hisznek, ha azt hallanák rólam, hogy áruló lettem s eltántorodtam attól, amit hirdettem. Mert ök nem Lutherban hisznek, hanem magában a Krisztusban. Az Isten igéje az övék s ők is az igéé. Luthert futni engedik akár csaló, akár szent! Isten szólhat akár Bileám, akár Ézsaiás, akár Kajafás, akár Péter, akár egy szamár által is. Ezekkel tartok én is. Mert én magam sem ‘ismerem Luthert, nem is akarom őt ismerni. Nem róla prédikálok, hanem a Krisztusról. Az ördög Luthert dl is viheti, de Krisztust hagyja békében s mi is megmaradhatunk“. Luther példaképünk az emberekhez való viszony tekintetében is. Szíve telve volt szeretettel. Isten országa mindenek felett való érdeke után nagy-nagy embersze- retete tette olyan hűségessé hivatásának kicsi és nagy teendőiben egyaránt. Wormsban a birodalmi gyűlés előtti órák izgalmában nem restell egy haldokló betegágyához sietni a Krisztus testének és vérének szent jegyeivel. Mikor Wittenbergben kitör a pestis és az egyetem is elköltözik, Luther az egyetlen tanár, aki félelem nélkül helyén marad, hogy lakásán ápolhassa, a halál küszöbén vigasztalhassa és eltemethesse a járvány áldozatait. — Az imádkozó Luther.
