Harangszó, 1936
1936-05-03 / 19. szám
HARANG SZÓ Í936. május 3. 148. rül, ott kártékony átok lesz belőle. Ki tudná megmondani, mennyi kárt okozott már a rosszul értelmezett önkormányzat? Hányszor vált az önkormányzat korteshordóvá, amelynek tetején templomkerülő demagógok az egyház igazi érdekei ellen harsogtak, lövészárokká, amely mögül sunyi lesipuskások lenyilazták az egyházi vezetőség legszebb s komolyan megfontolt elgondolásait — kínai fallá, amely- lyel testvértelen közönnyel zárta el magát egyik gyülekezet a másiktól ?! Az önkormányzati jog drága kincs, csak a sátán főhadiszállása ne váljék belőle. A katona nem kap addig puskát a kezébe, mig ki nem képezték a kezelésére. Nehogy kárt tegyen vele magában vagy másban. Senkinek sincs joga addig az önkormányzati jogokkal élni, míg engedelmesen oda nem helyezte életét egyházunk Urának, a Krisztusnak indulatokat megfékező, elhatározásokat megszentelő embereket, lelkeket kormányzó uralma alá. Sz. J. A Gyámlntéxet elnökségre kéri az egyes gyülekezeteket, hogy a jubileumi emlékfüzeteket minél előbb elhelyezni s a pénzt a központi pénztárba minél előbb beküldeni szíveskedjenek Luther nyomában. Aki mindenütt csak tovább mutat. Szószerint értem, nem képesbeszéddel. Luther nyomában jártam. Azokon a helyeken, melyek életének főbb megállói voltak, azokon a nyomokon, melyeket négy évszázad sem tudott eltörölni a föld színéről. És most tele vagyok a Luther-városok emlékeinek a súlyával, üzenetével és illatával. Különös séta volt ez. Nemcsak szemek kíváncsiságát lakattá jól képei színével, de a várakozó szívet is megtöitötte áhítatával. Egyik- másik helyen lehetetlen megállani máskép, mint tisztelettel, némán, szívünk dobogását hallva, gondolataink cikázá- sába fáradva és — áhítatos lélekkel! De mi ez? Nem lutherellenes ez a Luther-tisztelet? Nem rajongás ez, amiből legjobb volna hamarosan kiábrándulni, mint ahogyan Luther megundorodott attól a Rómától, melynek szent lépcsőin alig előbb még reszkető térden kúszott fel utolsó fokáig?! Ha a Lulher-helyek csak Lutherre emlékeztetnének, ha a fennmaradt emlékek az ő személyét mint végpontot rajzolnák elénk, melynél meg kell állnunk és megmaradhatunk, mert célhoz érkeztünk, akkor valóban köny- nyen pogány hősimádásba eshetnénk. De éppen az a csodálatos, hogy a Lu- ther-emlékek mellett teljesen lehetetlen úgy pihenőt tartanunk, hogy csak Luthert lássuk magunk előtt. Luther nyomában mindenütt Krisztus képe jelenik meg! Minden Krisztusra emlékeztet, minden a Megfeszítettről prédikál, minden az evangéliom igéjét kiáltja felénk. Valamennyi nyom egyet harsog: nézzetek ide, egy ember, aki nem volt önmagáé, de a Krisztusé volt! Ezek a helyek nem hegycsúcsok, melyeknek tisztásáról egész világ látása a mienk, csak útjelző táblák az alattuk elterülő rengetegben, amelyek irányt mutatnak a Krisztus-orom felé. Luther maga sem kívánt több lenni. Ezért tekinti példaképnek a Keresztelőt, akit nem egy prédikációjában elragadtatva dícsér. Mert Keresztelő János az, ,,aki az ujját kinyújtja és Jézusra mutat.“ „Jánosnak az ujját színarannyal, gyémánttal és smaragddal kellene ékesíteni!“ Ez az, ami Luther nyomában járva is felfigyelésre, megállásra, áhítatra és továbbsie- tésre indítja az embert. Minden emléke egy felállított útjelzőnyíl és egy felfelé, Krisztusra mutató ujj, színarannyal, gyémánttal és smaragddal ékesítve. A kezdet és a vég. E i s 1 e b e n volt a bölcsője és itt ácsolták meg a ravatalát is. Megállók egy nagy élet kiinduló pontján, Luther szülőháza előtt. Udvarról nyíló boltíves fal és bejárat fogad. Tele indával; szép lehet, ha már zöldbe kap. Itt kötöttek ki Lutherek néhány hónapra Mansfeldbe menet. Nem sok látnivaló van a bérelt alsóház két szobácskájábán. Asztal, rajta hattyú; későbbi Lu- ther-képek és írások. Egyszerűségben született, mint a legtöbb nagy ember. Az emeleten kis múzeum. Ablakából oda látni a közeli Péter Pál-templom meredeken csúcsba futó pala-tetőzetére. Itt keresztelték meg Márton-napkor. A vaskos, tömör toronynak akkor még csak alulsó része volt készen. Ez rejti azt a kis kápolnát, ahol rácsorgatták a keresztvizet. A keresztelőkő széthullott darabjai kegyeletesen megújítva állanak. És itt töltötte Luther élete utolsó hetét is. Körüljárom a Szt. András-templo- mot. Magasan fekszik, sok helyütt repe- deztették meg földrengések. Keskeny lépcsők visznek fel a szószékre. Innen mondta utolsó négy prédikációját. A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula, 15 Nyílik az ajtó. Rujeff jön... Becsúszik, mint valami tolvaj. — Ismeritek már? Láttátok? — kérdi suttogva. A kérdés Lohera vonatkozott. — Ismerjük!... — Nehéz ember?... — Kemény diói... —■ Fiatal ember, szép ember? — Szép is, fiatal is. — Megöljük... megöljük!... — Csak úgV reszketett dühében Rujeffnek minden szava. — Nem olyan egyszerű a dolog, amint te gondolod. Könnyű volna a bárban lelőni, de nem akarom a nyakamat törni. — Az ügy érdekében még ezt is meg kell tennünk. — Jó... jó..., de ragaszkodom én is az élethez... — Nekünk nincs életünk, — lihegi vérben forgó szemekkel Rujeff, — a mi életünk nem a miénk!... A szovjeté a mi életünk!... —• Mindenhez idő kell..., nem lehet fejjel a falnak rohanni..., a dolgot elő kell készítenünk... ■—• Beléje vágom a kést... — S meg tudnád tennii, Rujeff? Mit ártot neked már ez az ember?... Rujeff nagyot nézett. Egy lépést tett élőre s. egész közel hajolt Natáliához. Olynnféle kifejezést öltött arca, mintha harapni akarna. ■— Hát te gondolkodnál, Natalia, hogy kés alá kapd, ha az alkalom úgy hozná magával?... — Nem tudom, de annyi bizonyos, nehezen nyomnám le a ravaszt a revolveren... —• Natalia!... — kiált fel kétségbeesetten Rujeff. —• Mi van veled, nem értem, te inogsz!... — Gondolkodom, Rujeff, s valahogy a vérem ellen megy, agyoncsapni egy embert, mint a legyet... — Natalia, neked tetszik ez az ember!... Sajnálnád megölni, mi?... — Sajnálnám!... — Te szereted ezt az embert!... — Sajnálom, de azért megölném, ha... S ha... s... ha?... — Ostromol türelmetlenül Rujeff. — Ha a szívem" szakadna is ketté!... — Véged van, te jutottál annak az embernek a karmaiba s nem!... ' — Hallgass. Sajnálom benne az ártatlan embert, ki nem ártott közülünk senkinek s mi megölnénk. Mondom, megölöm, de nem tehetek róla, sajnálom!... —- Engem is sajnálnál?... — Veti magát éhes szemekkel Natáliára Rujeff. — Miért ne sajnálnálak?... Mintha jégdarabokkal dobálódzna Natalia!... Rujeff szédülten Natalia keze után kap. Szorítja erősen, beieremeg egész testében. — Az életemet adnám érted, — lihegi vad éhséggel Rujeff, — s te... te utálsz engem... Natalia..., nekem jogom van hozzád’..., értsd meg, jogom van hozzád!... Ezzel egyre közelebb húzódott. Natalia kirántja kezét s az ajtóra mutat: — Takarodj, de rögtön, soha ne lássalak... Mit akarsz te szerencsétlen?... Kint a kapu nyílott. — Alex majd elintézi veled a dolgot... — Folytatja most már nekibátorodva. Rujeff kábulatából magához térve, könyörgésre fogta a dolgot. Nem tehet róla, de minden érzeménye Natáliához húzza. Nem is szerelem már, mit iránta érez, hanem őrület..., vak I
