Harangszó, 1935

1935-03-24 / 13. szám

1935 március 24. HARANOSZÓ 99. a templomot látja maga előtt. Nem egy gyönyörködtetést váró közön­ségre gondol, hanem mindig a hivő gyülekezetre. Mindegyik munkája homlokára ezeket a szavakat jegyzi: Jézus segíts! Munkája végére pe­dig ezt irja: Soli Deo Gloria! Egye­dül Istené a dicsőség! Meg is látszik minden alkotásán, hogy Istennel Istenért dolgozik. Művészi dicsőség helyett Isten dicsősé­gét keresi. Müvei túlélik korát s művészi értékükkel az emberi szellem legcsodásabb alkotásai élén foglalnak helyet. Nem is múlik el Bach alkotásainak értéke és hatása, ha alkotásai a nehezen megköze­líthető magasabb, nehezebb és tisz­tább zeneművészet körébe tartoz­nak is. Évszázadok múltával is evangélikus egyházunk hitfelfogá­sának és vallásos életfelfogásának legsajátosabb kifejezői maradnak. Evangélikus szellemet sugároznak s ma is millió és millió ember lelkét repítik Isten közelségébe. Énekeljük koráljait, gyönyörűséggel hallgatjuk kantáiéit és lehajtott fejjel rábízzuk magunkat, amikor Krisztus tragédiá­jában saját lelkünk tragédiáját ol­vasztja sugárzó melódiákba. Élete vége felé elhomályosodik látása. Lassan, tapogatózva megy a templqmlépcsőn szeretett orgoná­jához. Önfeledten futtatja végig ujjait az elefántcsont billentyűzeten s a zúgó akkordokban felolvad egész lénye. Nincsen előtte nyomtatott vagy írott kotta, most már igazán csak a leikéből játszik. Végül egészen megvakul. Ritkán jut el orgonájához. Otthon karos­székében ül svejének: Altnikolnak mondja tollba szerzeményeit. Julius végén jár a nyár s a moz­dulatlan hőséget csak néha szakítja meg egy kis szellőmozdulás. Maga elé meredő tekintettel új koráljának hangjait mondja egymásután s elő­relendülő keze mintha dirigálná az orgonakisérettel felzendülő énekkar énekét. Éppen ennek a sornak a melódiáját diktálja: Trónod elé járulok most nagy Istenség! — mikor a halál csendesen melléje lép s vállára teszi kezét. 1750. julius 28.-án Bach János Sebestyén Isten trónja elé járult. 250 évvel ezelőtt született. 185 évvel ezelőtt halt meg. Meghalt, de földről való távozása semmi válto­zást sem jelentett. Bach ma is él, sőt még inkább él, mint életében. Halhatatlan művei hangokból álló tükörképében evangélikus egyhá­zunk meglátja saját hitének és val­lásos., „étettipiisának tiszta képét. Az Isten gondviseléséért háládatos, bűnbánó és Krisztus keresztje után sóvárgó lélek pedig erőt nyer be­lőle az elinduláshoz és szárnyakat a boldog megérkezéshez. gát. Orgonajátszásban utolérhetetlen volt. Ekkor járt azon a vidéken Mar- chand francia orgonaművész. Ugylát- szik a szerény Bach megsokalta az idegen művész gőgös kérkedését, mert versenyre hívta ki őt. Elérke­zett a verseny napja, de a francia orgonaművészt hiába várták. Jónak látta búcsú nélkül távozni. Családi életében szeretet, hűség, önfeláldozás, kötelességtudat és le­mondás jellemezték. Nagy család­jával együtt szerényen kellett élnie. Sohase panaszkodott emiatt. Nyü­zsögtek körülötte gyerekei: néhá- nyan játszadoztak, mások leckéjüket tanulták, néhányan veszekedtek, ő me£ ott ült a nagy tölgyfaasztal mellett s önfeledt lélekkel kompo­nálta halhatatlan műveit. Egyénisége, tudása és lelkülete a templomi művészettel jegyezték el. De ő nemcsak általában a temp­lom művésze volt, hanem kimon­dottan az evang. templom művésze. Bach az evangélikus egyház hall­hatatlan nagy művésze. Alkotásai­ban egyházunk hitvallása, vallásos életfelfogása, golgotái kereszttaní­tása s Isten kegyelmében való meg­nyugvása nyilatkozik meg. Legfőbb, célját az istentisztelet építésében és gazdagításában látta, úgy azon­ban, hogy azzal is Isten igéjének hirdetését szolgálja. Nem a hangversenytermet, hanem „De gyönyörű lakodalom, magam is megházasodom!“ — hujjogat az egyik vőfély. „Ma menyasszony, holnap asz- szOny, holnapután komámasszony! Dé- vajkodik a másik. „Ne kedvem, ne“, — rikkant a harmadik, s ráncos csizmájá­ban kopogós táncot jár a menet élén. Utcahosszat, kiskapuban állva gyönyör­ködik bennük a falu népe s reájuk özön- lik nevetve a tavaszi veröfény. * Az alsószeren közvetlenül egymás mellett állott a két fiatal pár házikója, egymáshoz mindenben hasonlók, csak egy deszka palánk választotta el a két udvart egymástól. Az egyik ház is, a másik ház is zsúp­pal födve, volt mindegyiknek egy első és egy hátulsó szobája —- de egyik se padlózva, csak sárral föltapasztva — kettő között a konyha, közepén a ke­mence. A konyhából a tornácra lehetett kilépni, mely az eresz oltalmában az egész ház előtt végig húzódva a kama­rába torkollott, hol az élelmiszereket tar­tották. Kis kert volt az utca felül mindegyik ház előtt, az udvaron gémes kút nyikor- gott. A ház végében épült az istálló, majd az ólak következtek, aztán szérűvé szélesedett az udvar s a végében kis lá­bas pajta állt, még azon túl is volt egy darab földje mindegyiknek, mely lehu- zódott egész a sásszegte kis folyóig és a jószágnak legelőül szolgált. Négy hold szántóföld a falu határában — apai örök­ség — egészítette ki mindegyiknek kis vagyonát, ha a jó Isten szerencsét ád hozzá, a megélhetésre épen elég. így hát egészen egyforma körülmé­nyek közt kezdték meg az életet, lássuk, hogyan folytatták? Most jut eszembe, hogy valami különbség mégis volt köz­tük. A Benczéék csak magukban laktak, egyiküknek se éltek már a szülei, a Mi- kóék ellenben mindjárt negyedmagukkal kezdték. Két öreg asszony lakott náluk, az egyik az embernek az anyja, még munkabíró, hangos beszédű asszony, a másik az Ágnes öreg anyja, görnyedt hátú, imádságos anyóka. „Hát mán hova is mennének az istenadták? Jó az öreg a háznál!“ — vélte Mikó Lajos és a szemefényénél i s jobban vigyázott a maga öregeire. Mit csinál vájjon egy menyecske a lakodalmát követő napokban, ha azt nem akarja, hogy reá járjon a falu szája s szorgalmáról, életrevalóságáról, nyil­vánvaló bizonyságot kiván tenni? Fel­fordítja fenekestül a házat, melynek im­már ő az asszonya. 'Leaggatja az abla­kokat, kicipeli a bútorokat, lemeszeli a falakat kivül-belül, föltapasztja a szobát és a tornácot, még a kéménybe is fölmá­szik, Mikor pedig egy sarok söpretlen, egy szék lába mosatlan nem maradt, berendezkedik kedve szerint a fiatal asz- szony. Odaállítja a rozmaringot az ab­lakba, melléje piros muskátlit, sárga vio­lát, betarolja a kerítésről a sok szép csi­kós párnát, dagadt vánkosokat, melyek ott szellőzés örve alatt voltak közszemlé­re kitéve és magas ágyakat vet ottbenn, majdnem a gerendáig éröt. Himes vászon törülközőit, abroszait, szakasztó ruháit berakosgatja a ládába, bokorugrós viga- nóit a festett szekrénybe, selyem ken­dőit, énekeskönyvét és egyéb aprósá­gait a sublót fiókjába. Mikor kitámogat­ta a polcra a szép mázos edényeket s a szekrény tetején is ott díszelegtek a vi­rágos porcellán csészék és a fényes réz- gyertyatartók, akkor már csak a konfir­mációi emléket — az Úr vacsoráját áb­rázoló aranykeretü képet — kellett föl­akasztani s a kis tükröt, felette az árva- Iányhaj bokrétával és — otthon van az új menyecske, maga választotta, kedve szerint való otthonában. Nem sokat gyönyörködhetik azonban benne, legföljebb, ha vasárnaponkint, mert most jön a dandárja épen a mun­kának réten-mezön, a sok kapálás, szé- nagyüjtés, meg miegymás és maholnap elkövetkezik az a nagy hadd-el-hadd —• az aratás is. És az új menyecske tudja, hogy rájta van a falu szeme, ha vájjon bírja-e a munkát? Azért, ha egész nap szedte is a markot, dalolva hordja a ké­vét holdvilágnál is és mikor hazakerül, lisztet szitál, kenyérsütéshez készül, hogy reggelire már frissensült lángossal ked­veskedhessen az urának. (Folytatjuk,)

Next

/
Oldalképek
Tartalom