Harangszó, 1935

1935-03-17 / 12. szám

1935 március 17

HARANGSZÓ

91.

az utóbbiaknak meg alatta marad; egészben véve az európai átlag körül mozog.

Valamely népnek egykés voltát, illetve a népesedés emelkedő, vagy apadó jellegét azonban nem lehet pusztán a születésekből megítélni. A születések száma egymagában nem ad helyes és biztos mértéket egy nép számbeli gyarapodásáról. Az igazi, a természetes szaporodást a születések és halálozások egybevetéséből lehet csak pontosan megállapítani: ha a születési arányszámból levonjuk a halálozási megfelelő arányszámot. Ez alapon a fenti országoknak ezer lélekre eső természetes szaporodása az utóbbi három évben a következő volt:

1931-ben

1932-ben

1933-ban

Magyarország

7.1

55

7.3

Németország

4.8

4.3

3.5

Anglia

3.8

3.5

2.4

Ausztria

1.9

1.3

1.1

Franciaország

1.1

1.5

0.5

Svédország

2.3

2.9

2.5

Csehszlovákia

7.1

6.9

5.5

Olaszország

10.1

9.2

10.0

Románia

12.5

14.2

13.3

Japán

13.2

15.2

13.8

E statisztika szerint a 3 ezrelékes természetes szaporodást nem éri el Franciaország, Ausztria, Anglia és Svédország; míg Olaszország, Románia és Japán 10 °/00-et is meghaladó növekedést mutat. A népesedési arány csökkenésében valamennyi között pedig — éppen nagymérvű egykés voltánál fogva — Franciaországé a dicstelen dicsőség. Erről az egykéről s belőle folyó és vele kapcsolatos társadalmi kórjelenségekről írva M a r b e a u Franciaországban a gyermekkitevé- seket, halvaszületéseket, csecsemőgyilkosságokat és mesterséges elvetéléseket évi átlagban kereken 70.000re becsüli, ami az összes születéseknek mintegy a 10 %-át teszi ki. Döbbenetes számok! A születéseknek ez a szándékos korlátozása a francia nép között még a 18. században, a forradalom előtti időkben vette kezdetét; s a 19. század elején már általános volt. 1842-ben Bouvier Le Mans-i püspök a pápa elé viszi az ügyet, jelentve, hogy a fogamzás megakadályozása nagyon erősen terjed; de ha ezt halálos bűnként kezelik, legfeljebb elidegenítik a gyónókat a gyóntató-széktöl. Mire Róma „alapos megfontolás alapján“ azt az utasítást adja a francia papságnak, hogy a gyóntató atya erre a kényes természetű dologra nézve nem köteles kérdéseket feltenni a gyónónak; s ha az maga nem intéz hozzá ez irányban kérdést, hallgatással mellőzze az ügyet...

Mindezekből a tényekből és adatokból azonban az államhatárokon, vagy a népi, faji jellegen túlmenőleg bárminemű — mondjuk a vallásra vonatkozó — következtetést levonni nem lehet és nem szabad. Hiszen mint látnivaló: egykés népeket épúgy találunk a római katolikus, mint a protestáns országokban. Nem is vádképen, csak a felekezeti szempontból ellenünk irányuló, többször hangoztatott célzatos gáncsoskodás élének a letompítása végett s az e fajta ítéletek könnyelmű elhamarkodottságának az illusztrálására jegyezzük meg, hogy Európának két legegykésebb állama éppen a 98 %-ban róni. katolikus Franciaország és a szintén túlnyomó többségében katolikus Ausztria.

Kiss Samu.

Isten nevének hiábavevői közé tartoznak a károm- kodók is, még pedig nem csupán a durvák, — akiknek a hóhér iskolájában volna a helyük. Luther.

ríséget az erejével és azután az élelmiszerekkel való takarékosságra s ezzel kapcsolatban azok eltartására, halmozására, az egyelőre csak ingóságokban való vagyongyűjtésre.

A hús legcélszerűbb eltartási módjának bizonyult az élőhús. Megszelídítette, gondozta a kiskorukban elfogott növényevő állatokat s ezeket már öregségében is elérhette. Vándorolt velük legelöről- legelőre. Már nem volt felesleges nyűg az öreg a törzsnek. Állatállományuk szaporítási lehetősége végtelen volt. Az állattenyésztő nép már nem pusztította el az öreget, sőt megbecsülte, tisztelte, mert az értett legtöbbet az állatokhoz, az tartotta számon a jó legelőket és az időjárás törvényszerű változásait. Ekkor már számottevő vagyonok voltak, de még mindig csak ingóság. De ezt már a takarékosság szülte, attól az ösztöntől sarkalva, hogy öregségét biztosítsa s esetleg gyermekeit is sanyarú időszakok esetére. Az állandó megtelepülés, az állandó lakóhely már lehetővé tette az ingatlan vagyonszerzést is. A nép szorgalmát és takarékosságát később erősen sarkalta, hogy vagyonát örökül hagyhatta ivadékaira, mert az ösztönös ivadékszeretet mindenkor igen erős volt. Még később az ősök némelyike olyan előrelátó volt, vagy olyan kevéssé bízott Örököseiben, hogy vagyonát örök hitbi- zománnyá, elpazarolhatatlanná tette. Az ilyeneknek sikerült évszázadokra biztosítani birtokuk fennmaradását s a névfenntartó örökös mindenkori megélhetését. A hitbizományalapításoknak azonban a későbbi ivadékokra káros hatása is lett. Igen sok hitbizomány ura annyira biztosítottnak érezte a maga és ivadékai sorsát, hogy munkátlan, henye, pazarló életre szokott. Ez a kötöttség különben azt is megakadályozta, ami a kötetlen birtok nagy részénél a szabad forgalom törvényei szerint előbb-utóbb meg szokott történni, hogy a leghivatottabb gazda kezére kerüljön. Hogy a tehetség, a nagyobb szorgalom és nagyobb hiva- tottság érvényesüljön.

A munka állandóan nemesít és a takarékosság 'vagyont eredményez, a nemzeti vagyon szaporodását is. Általános szorgalom és takarékosság csak a magántulajdon rendszere mellett lehetséges. Az orosz kommunista rendszernek előbb- utóbb mégis csak csődbe kell kerülnie, mert néhány rajongótól eltekintve csak a fegyveres kényszer alatt és a különben elvont napi kenyérért dolgozik. Gondolja meg magát őszintén mindenki, ha öregkori ellátása biztosítva lenne és gyűjtött vagyonát nem hagyhatná gyermekeire, vájjon takarékoskodnék-e valaki és szorgalmatoskodnék-e felényire is, hogy vagyont szerezzen? Nem hiszem. Lássuk például a tisztviselő és az egész közalkalmazott társadalmat, akiknek a minimális megélhetése fizetésükkel s öregkori ellátása, ahova ugyan kevesen érnek el, — biztosítva van némileg nyugdíjukkal s valamennyire özvegyük sorsa is. Pedig gyermekeiket ők is szeretik, mégis mivel öregségük némileg biztosítva van, tehát csak az egyik késztető okuk van meg a vagyonszerzésre,

arra — igaz, hogy csak kis lehetőségük mellett — csak kevesen és főleg csak azok törekszenek, akik még csak első nemzedékben szakadtak el a földtől, magukkal hozva a szerzési ösztönt és az anyaföldnek még meleg szeretetét. A nagy többség már csak máról holnapra él. A következő nemzedékük még inkább.

Időnként, amikor valamelyik társadalmi osztálynak jobb módja adódik, a takarékossági kényszer is enyhül, fokozatosan kissé jobb módot engedélyezünk magunknak. Apró, alig észlelhető kényelmi, majd lassanként már a fényűzés határait is érintő engedményeket. Egyik évről a másikra nem vesszük észre a különbségeket, de ha a 30—40 év előtti állapotot vetítjük elénk, akkor már észre vesszük, hiszen szinte kiabál a nagy különbség. Milyen nagy a különbség a 40 év előtt: és a mai konyha között! Az akkori étkezési színvonal is épen úgy elég volt a munkakészség fenntartására, a gyermekek rendes, egészséges fejlődéséhez, ha ugyan részben egészségesebb nem volt, mint a mostani. És alig került, vagy kerülne most ennek a harmadrészébe. Meglehetős kedvességnek örvendtek, úgyszólván mindennaposak voltak a kukoricaételek, bab, borsó, lencse és a különböző répafözelékek. Az akkori fiatalság nem kívánta, hogy bárcsak faja vesznék a káposztának. Sülttésztákból beérték a közönséges kalácscsal. Nagy ünnep volt, ha töltve volt. Jó keletje volt az egyszerű, vízbenfőtt tésztáknak, a krumpliételeknek, az akár min-