Harangszó, 1935
Kis harangszó
34. oldal. KIS HARANGSZÓ 1935. április 21. egy padra és nem tudott mást tenni, csak sóhajtozott, fohászkodott: „Istenem, Istenem, segíts meg, hogy' megtaláljam a fiamat!“ Egyszer csak egy ar- rajáró fiatalember szólította meg a síró anyókát: „Mi baja van, kedves nénike? Nem segíthetnék valamiben?“ óh, milyen jól esett szegénynek a szíves szó! Él is mondta az ő nagy baját-bánatát hamarosan. Mikor befejezte Szavait, • a fiatalember megkérdezte tőle, ugyan ho-- gyan is hívják a néni fiát? Mit gondoltok, gyerekek, rai történt ekkor? Alighogy megmondta a néni a fia nevét, az idegen fiatalember átölelte s így szólt: „édesanyám, édesanyám, én vagyok; akit keres!“ Ugy-e, el tudjátok képzelni, gyermekek, milyen nagyon boldogok voltak ők ketten, akik Isten kegyelméből így megtalálták egymást! Ilyesmiről beszélnek a fenti bibliai történetek is. Jézus Krisztus nagypéntek éjszakáján elhagyta tanítványait, szeretteit, hogy gyötrelmes szenvedések után nagy gazdagságot: az örökélet ajándékát adhassa nekik. Akik itt maradtak, nem tudták, hova megy, azt sem tudták, visszajön-e hozzájuk az Úr. Milyen nagy volt Mária és a többiek kétségbeesése, amikor üres sír fogadta őket husvét hajnalán! Hol keressék, hogyan találják meg a Mestert?! És milyen végtelen volt az örömük, amikor megtalálták örökre a halott helyett az élő Krisztust! Az üres sír csak azt mondta „nincsen itt“, a találkozás a Mesterrel megmutatta, hogy „feltámadott!“ Husvét napján gondolj arra te is, kis testvérem: Jézus él! Veled van mindig, lát téged, vigyáz reád szüntelen, mert nagyon-nagyon szeret! e. n. HÚSVÉTI ÖRÖM. Örülj gyermeksereg, Ünnepet ülj máma! Elhengerült a kő, Megnyílt a sir szája. Feltámadt a Krisztus, Gyermekek barátja, Sírban keresitek ? Nincs itt, csak ruhája! A nagypéntek gyásza, — Midőn vére csordult — Ma, husvét reggelén, Szent őrömre fordult. RÍKl~t>Ú. írja: Farkas Zoltán bácsi. 7 Nagynehezen odábbcsúszott s hátával a kunyhó falának támaszkodva üldögélt nagy búsan. Figyelt kifelé. A falu lármája hol erősebben, hol gyengébben szűrődött be hozzá. Néha a „halálkunyhó“ körül is hallott lépéseket, néhány beszédhangot is, de közvetlen utána a törzsfönök durva hangja zavart el mindenkit a kunyhó közeléből. Biki-bú egyszerre felfigyelt. A kunyhón kívül, közvetlen azelőtt a fal előtt, amelynek támaszkodott, suttogó beszélgetést hallott. Fülét nekitámasztotta a trópusi nádból vert falnak, hogy minKriszius feltámadott! Feltámadott és él! Feltámad a sírból, Ki Benne hisz s remél. Ne búsitson többé Temető göröngye! Gyászolók! Gyászotok Változzék örömre! Elhengerült a kő Megnyílt a sir szája, Örülj gyermeksereg! Ünnepet ülj máma! Horeezky Béta tiszt, bácsi. den hajigot elfogjon. Még a suttogó beszédben is ráismert a törzsfőnök fiának és Bang-randzsúrnak, a legjobb barátjának a hangjára: „ ... de mit akarnak vele?“ „Holnap nagy ünnepség lesz a víz szellemének tiszteletére és...és arra kell...“ „De mire?“ — követelődzött Bang-randzsur. „Hát... éh... biztosan nem tudom“. Hirtelen topogás, gyors lihegés. Biki-bú úgy vette ki, hogy Bang-randzsur megragadta és hátracsavarta a törzsfönök fiának* kézét. Rekedten susogta: „Ha meg nem mondod, beletaposok a gyomrodba?, „ izé,.p a vajázsió akarja...“ „De mit akar?“ — rivaM)l(já Bang- randzsúr rekedt dühvel. „Ä szent álla-
