Harangszó, 1935
Kis harangszó
30. oldal. KIS HARANOSZó 1935. április 14. kiment a barátai közé, mint testvére. Az édesapját utánozta. Összehívott egypár fiút és azokkal mentek a szegény gyerekek meglátogatására. Elhívták őket és együtt játszottak. Gyerekek! Titeket megkereszteltek Krisztus nevébe! Akármi legyen a rendes nevetek, Krisztus igéjét kell hirdetnetek beszédetekben és cselekedetekben! <sy.) HIVŐ GYERMEK KÖSZÖNTŐJE. Kedves jó szüleim, ezen a szép napon, Elmondom én néklek, mi van az ajkamon. Ami az ajkamon, az van a szivemben, Ami a szivemben, az van a versemben. Mint a kicsiny madár puha meleg fészken, Mint a nyíló virág a zöldelő réten, Mint a friss harmatcsepp nyíló virág kelyhén, Úgy érzem én magam jó szüleim keblén. Meghálálni e sok jót én úgysem tudom, De majd az Ur Jézus, kihez imádkozom, Ad tinéktek áldott, gazdag esztendőket S mi vágy a szivemben: majd örök életet. Hofbauer Gy. b. Blkl~bú. írja: Farkas Zoltán bácsi. 6 Akkor aztán mást próbált. Az egypár beteget kikérdezett és megállapította, hogy olyan fájdalmaik vannak, mintha égési sebek lennének: „Akkor a tűz szelleme haragszik a falura. Az bújt ezekbe a szerencsétlenekbe“ —- mondotta. S megpróbálta kicsalogatni belőlük. S ezt pedig úgy csinálta, hogy összehívta a falu minden egészséges férfi- és asszonynépét. Aztán annyi darab kis kecskegödöilyét hozatott, ahány beteg volt a faluban. A falu közepén lévő térségen kijelölt egy köralakú területet. Azt sűrűn körűltűzködték dárdákkal, hogy erős rácskerítés lett belőle a kör körül. Azon belül aztán hatalmas tüzet raktak. S mikor már teljes lánggal lobogott, egymásután beledobálták a kis kecskegödöllyéket — elevenen. Gondolhatjátok, milyen keservesen bégettek azok odabent! Hogy vergődtek s milyen kétségbeesetten próbáltak kiugrani a körből! Pokoli látvány volt. De intett a varázsló s erre megszólaltak a dobok és sípok, a falu népe pedig eszeveszett, őrjöngő táncba kezdett az elevenen égő állatok máglyája körül. Teljes torkukból ordítozták: „Hiva, hiva hikali 1“ (Távozz, távozz gonosz szellem!) Aki úgy elfáradt, hogy kidőlt, az kapott egy tömllőből inni. Attól megerősödött s újra beállt a vadul ugrándozók és ordítozok közé. De nem sokkal utóbb, mint egy darab tuskó, úgy dőlt ki közülük. A tömlőből ugyanis valami borzalmasan erős pálinkafélét ivott s az egy kicsiny időre visszaadta még az erejét, de aztán, mint a lebunkózott állat, részeg álomba zuhant. Lassanként az egész falu ott feküdt a földön részegen és holtrafáradtan. Legtovább bírta a törzsfőnök, meg a varázsló. De mire a tűz utolsó parazsa is behunyta a szemét, ők is ott feküdtek a többi között, mint valami élettelen fadarab. A nap már magasan járt az égen, mire a falu éledezni kezdett. Amint magukhoz tértek, rögtön futottak a kunyhókba megnézni, hogy vájjon a gonosz szellem tényleg eltávozott-e? De bizony ott még mindig csak a betegek fájdalmas nyögése és jajgatása fogadta őket. Mikor a varázsló is magához tért, újra el kezdtek néki könyörögni, hogy szabadítsa meg őket a gonosz szellemtől. A varázsló feltápászkodott, vérbebo- rult, álmos szemmel megnézte újra az egyik friss beteget. Az izzadtságtól csurom víz volt szegénynek a teste. A varázsló álmos szeme élénken felcsillant ennek láttára. Csak annyit mondott: „Megvan már!“ — és sietett a törzsfőnökhöz. Bevonultak a kunyhójukba, összedugták a fejüket és jó darabig susogtak együtt. Mikor előjöttek, a törzsfőnök szeme hamis fényben lobogott, mint aki már előre örül valami gaztett véghezvitelének. Ahogy kiléptek, megszólalt a főtéren
