Harangszó, 1935
1935-02-03 / 6. szám
42. 1935 február 3. HARANGSZÓ nőegylet asszonyai. Beteglátogatás és szeretetmunka, reverzálísvédelem és ünnepélyek rendezése mind bennük talál vállalkozó munkásra. Szinte érthetetlen, hogy mégis van gyülekezet, ahol még nincs nőegylet. Pedig a megszervezése nincs semmiféle különös feltételekhez kötve. Csak akarni és elhatározni kell, a többi jön magától. Szervezzük hát meg a nőegyletet! A Krisztus lábánál ülő áhitatos Máriáknak adjunk lehetőséget arra, hogy szorgos Márták gyanánt szolgálhassák az Urat! Békesség, békesség!! Nagy Sámuel próbája. Irta: báró Podmanlczky Pál. IS — Mi haszna, ha a fia mindig ott van a sarkában. Akkor is, amikor színe előtt vagyok, egyre hallom hangját a szomszéd szobából s amikor a felséges asz- szony — láttam a szája mozdulásán —• még valamit mondani akart, egyszeriben csak ránk nyitja az ajtót... Barátja fölkelt. Kinyujtózott teljes hosszúságában, odalépett hozzá, megfogta karosszékét, rámosoly- gott s megkérdezte: — Barátom! .. . Néhány poltúra csak jutott neked is ... Egész bizonyos ... A királyasszonyéiból... Mindegyikükben egy-egy körmöci . . . Néha szimpla, máskor dupla ... Megint kiegyenesedett, egymáshoz dörzsölte két tenyerét, majd összekulcsolta a kezét. A következő pillanatban azonban visszahőkölt. Fakó arca még sá- padtabbá vált. Riadt szeme majd kiugrott a gödréből. — Jóska, mi lelt? — ijedtében magyarra fordította a szót s vállon ragadta pajtását s rázta volna, ha bírta volna ... Mert annak vörös képe egyszeriben elfehéredett, aztán még úgy elöntötte a pirosság, hogy olyan lett, mint a pulyka pötyögője, közben meg úgy kapkodott a levegő után, mint a szárazra került harcsa. — Látod, pajtás, látod! Nem jó az a nagy appe- titus . . . Megártott talán ez a csopaki is . . . A másik dörmögve ráhagyta: — Igen, ez a csopaki — de aztán mintha megbánta volna, odatartotta elébe az ónpoharat: — Tölts! Mégsem ivott. Néhány pillanatig maga elé meredt, aztán egyszerre csak elbödült: — Óh, én marha! Barátjában elhült a vér. Mondott volna valamit, de torkán akadt a szó. Bamba szemmel bámult pajtására s értelmetlenül hallgatta annak a dörmögését: — Szót se válthattam senkivel . .. Mindjárt a színe elé kerültem . . . Aztán mindjárt elindultam . . . Ez a néhány pillanat elég volt arra, hogy tehetetlenül előtte álló társa eszmélni kezdjen. Megállapította magában, hogy barátját a guta kerülgeti. Fölvetette a kérdést: mitévő legyen? Bizonyos, az lenne a legjobb, ha hamarosan borbélyt kerítene. Ilyenkor érvágás segít. De, hogy osonhatna ki észrevétlenül? Mert az se jó, előre fölizgatni az ilyen embert. Majd, ha itt lesz a borbély .. . De talán mégsem szükséges? Lám, mégis iszik. Bár ez ártalmára is lehet. Nehéz bor ez . . . No, hiszen megoldódik a nyelve is. Lassan, vontatottan megindult a beszélgetés. Belezökkentek a latin szóba is. Majd megint visszatértek a magyarra. Újra az ebédre terelődött a szó. Lenn az udvarról szóváltás hallatszott föl. A huszárjaik vesződtek valakivel. Az egyik — tótosan ejtette a szót, mint gazdája — váltig erősítgette: — Mondom, ejtőznek ő nagyságáék: hadd békén őket! Idegen hang felelt reá:
