Harangszó, 1935
1935-10-13 / 42. szám
1835 október 13 HARANGSZÓ 345 Veres Pálné-Beníczky Hermin. (Halálának 40. éviordulója alkalmából). Névnapot tartottak 1862. jan. 25.-én a vanyarci Veres kastélyban. A ház urát, farádi Veres Pál nógrádi alispánt ünnepelték szűk családi körben. A vendégek csak nyolcán voltak, de ott volt köztük a legkedvesebb vendég és rokon: Madách Imre is, aki elhozta „Az ember tragédiájáénak frissen nyomtatott, első példányát a kiváló asszonynak, Nógrád megye büszkeségének: Veres Pálné-Beniczky Her- minnek. A nagy költőt azóta híressé tette világraszóló alkotása, de bennünket ezúttal nem „Az ember tragédiája“, hanem Madách Imre akadémiai székfoglalója érdekel, melyben a nőről értekezve, nyilatkozatai folytán élénk vitába keveredett a nagyasszonnyal, aki meggyőzte őt téves felfogásáról a nők szellemi elmaradottságát illetően. Bebizonyította neki, hogy nem a nők képességeiben, hanem csupán az addigi nevelési rendszerben van a hiba. Madách végül is mindent visszavont, sőt egy szép költeményt is írt hozzá, de Veres Pálné most már nem nyugodott. Egyetlen leányának, Szilárdénak férjhezmenetele után megkezdte harmincévig tartó küzdelmét a nők magasabb kiképzése érdekében. Bár maga német nevelésben részesült, a szabadság- harccal kapcsolatos események hatása alatt lelkes magyar asszonnyá vátt, aki hazájának és családjának szentelte élete minden percét. A küzdelem nehéz volt. Kérvényt intéztek az országgyűléshez, amelyben egy mintaiskola felállítását kérik, amely irányítólag szolgáljon országszerte a női oktatásra. A kérvényt 9000 aláírással 12 tagú küldöttség vitte Deák Ferenchez. A miniszter azonban azon a nézeten volt, hogy kívánatosabbnak tartja, ha a béres asszony kötni tanul, mintha az úrinő bölcselkedik. S a legtöbb képviselő egyszerűen kinevette őket.. De Veres Pálné a maga rendíthetetlen hitével az eszmének mind több és töbf) hívet szerzett s végül e mozgalom őrszágos- jellegüvé vált. 18'69 okt. 17-én mpgnyilt a Nöképzö tanintézete. Igazgatója Gyulai Pál volt. 1881-ben költözött az intézet saját épületébe s 1888-ban felépült a Veres Pálné budapesti szobra. második ház is a főváros által adományozott telken, az akkori Zöldfa, ma Veres Pálné-utcában. Ekkor már a leány- elemiiskolák,, polgárik és felső leányiskolák mellett, a magyar nevelőnők szakszerű kiképzését is sürgetik. 1895. szeptember 28.-án a halálos ágyához siető leánya vitte meg neki az örömhírt, hogy Wlassics Gyula báró magyar királyi közoktatásügyi miniszter az egyetemet is megnyitja a nők előtt. De Szilárda ezt a jó hírt már nem tudta megmondani anyjának, mert Veres Pálné még az ő megérkezése előtt néhány perccel meghalt. Egy évvel később. 1896 október 3.-án a temetés órájában megnyílt az első leánygimnázium (Nöképzői) s 1900- ban tettek először érettségi vizsgát leányok Magyarországon. Az 1901. december 2.-án berendezett Wlassics kollégiummal betetőződött Veres Pálné harminc éves munkássága, amelynek korszakalkotó eredményei öt méltán nemzetünk nagyjai közé emelik. 1902. szeptember 27.-én leplezték le a vanyarci ev. templomban azt a márványemléktáblát, amelyet Holló Barnabás készített Veres Pál- néról s egy évvel később állították fel Budapesten az Erzsébet-téren carrarai márványszobrát. Felirata: „Küzdött, hogy a nő műveltségével és szívével a nemzeti jólét tényezője lehessen“. Illő, hogy egyházunk is megemlékezzék nagy leányáról. Meszlen. Aki evang. egyházunk történetének lapjait forgatja, gyakran találkozik Meszlen nevével. A XVI. század végén, az egyházi szervezkedések és hitviták idején igen fontos gyűlések voltak itt. Itt készült 1595 szept. 12.-én a híres Meszleni Concordia, mely a két protestáns feleke- zetet akarta összeegyeztetni, mely azonban nem sikerült. Ugyanekkor Az Úr kegyelmesen segített, a munka sikerült. A tüzet elfojtották. Még éjszaka volt. Ijesztő romok tettek bizonyságot a gyorsan jött veszedelemről. Jajveszékelő emberek állták körül a hamuhalmazt, apró drágaságok után kotorásztak a szemétben. Majd hirtelen a lelkipásztor után kiáltottak. „A lelkész? Az előbb még itt állt; el is vettem tőle a bőrvödröt! A kertben kell lennie, keressétek csak!“ Súlyos füst és gőzfelhö terjengett, a szem alig tudott keresztülhatolni rajta. Izzó és szenesedö gerendák hevertek köröskörüL Kiáltoztak, de nem kaptak választ. „Az Istenért, csak nem veszett a tűzbe?“ „Nem, itt állt, életben van.“ Más hang vegyült a kiabálók közé: „Én, én láttam. Ott kuporog lenn a törmelék között — és — ír!“ Az nem lehet igaz! Talán megőrült a szerencsétlenség miatt? Odarohantak, nem ügyeltek a körülöttük lévő parázsra, beomlott falakon vágtattak keresztül és majdnem megdermedtek. Valóban, a lelkész ott ült az elpusztult, megsemmisült értékek között és írt. Óvatosan közeledtek feléje. Aggodalmasan néztek rá. Hátha jól sejtették és őrjöngés fogta el Nem is lenne csoda! Máris észrevette őket. Fölállt és szembejött velük. Nemes arcán mosolygás honolt. Valóban mosolygott! Félénken és aggodalmasan visszahúzódtak. Sajnálkozás vett erőt rajtuk. „Engem kerestek? Nos, hálaéneket írtam az Urnák. Hálaéneket, mert kegyelmesen megkímélte feleségemet, gyermekeimet és engem!“ Kérdőn és bólogatva néztek egymásra. Tehát mégis őrült? „Halljá.ok csak! Álljatok ide mellém!“ Nem tudták, vájjon megtegyék-e, a kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél. Megálltak mellette. Olvasta, amit éppen papírra vetett a nagy nyomorúság láttára: „Óh vajha ezer nyelvem volna S angyalokéval érne föl, Mindegyik versenyezve szólna Teljes szívemnek mélyiböl Dicséretedre Istenem, Ki annyi jót mívelsz velem!“ Fölfigyeltek. Ez világosan és értelmesen hangzott, hívő félékből fakadó szavak voltak. Tovább olvasott és az emberek egyre közelebb húzódtak hozzá. Egyszerre csak meglökték egymást és csodálkozva tekintettek arra az emberre, aki ezt készítette, e nagy fájdalom ellenére. Akkor volt, amikor ezeket a szavakat olvasta: „Óh hát hogyne dicsérne szívem, Hogyne áldana tégedet! Ha e világot elveszítem, Úgyis nyertes leszek veled. Ha jön majd értem a halál, Hitem még akkor is megáll!“ Megragadta őket és elteltek tisztelettel teljes csodálkozással. Ez a lelkipásztor igazán méltó volt, hogy minden időben ragaszkodjanak hozzá! Ilyen keresztyén! Hát lehetséges volt dicsérő éneket mondani ilyen nyomorúságban? A szenvedés elmúlt, az ének megmaradt. 230 éve írta (17104-ben) és ha az élet agyonsújtással fenyeget, ma is énekeljük a kegyes, erőshitü Mentzer János énekét. (Énekeskönyvünkben a 12. ének.)
