Harangszó, 1935
1935-08-11 / 33. szám
270 HARANGSZÓ 1935 augusztus 11. hogy a résztvevők visszatérve őrhelyeikre hittel és új reménységgel munkálkodnak Isten országa eljövetelén! Horeczky Béla. Adatok Haubner püspök életéhez. Irta : dr. Payr Sándor. A püspök fiának jubileumlevele. Sok jellemzőt tudnék elmondani Haubner Rezső doktorról hallomásból és személyes tapasztalatból is. Nem feledhetem, hogy mint kezdő ismeretlen teológust mily szeretettel fogadott, midőn súlyos beteg édesanyám bajáról tudakozódtam tőle. Mily meleg részvéttel kérdezett ki és magának is mily jó tanácsokat adott. Orvos és lelkipásztor volt egy személyben. Apjában látta az ev. lelkész és a magyar hazafi példaképét. Annak emlékeivel vette magát körül. Apja, anyja arcképei, sok kedves régiség és Kufstein vára külön képen a falon. A régi bútorokat is megbecsülte, amelyek talán még Szalonak, Győr és Nagygeresd- paplakát is látták. Az 1848. esztendő, a pásztorlevél s a kufsteini fogság, ezek körül forogtak gondolatai. Záradékul közlöm Haubner Rezső sajátkezű, szép finom, majdnem nőies vonásokkal írt levelét, mely hű tükre hazafias és vallásos lelküiletének s annak a hódoló mély tiszteletnek, mellyel édesatyja főpásztori jelleme és hivatása iránt viseltetett. A 48-as idők félszázados jubileumára érlelődött meg lelkében, hogy milyen emléket állítson atyjának s ekkor írta Gyurátz Ferenc püspökhöz intézve 1898. május 22.-én a levelet. De meg kell említenem, hogy kilenc év múlva, 1907. júl. 20.-án kelt végrendeletében kétszer any- nyira, vagyis 200.000 (kétszázezer) koronára emelte fel az alapítványi összeget. Püspöki titkár voltam Pápán, mikor Gyurátz Ferenc ezt a levelet, mint történeti becsű dokumentumot a kezembe adta. Én iktattam május 31.-én 1434. szám alatt. A püspöki irattárból a kerületi levéltárba került. Sopronban őrzik Haubner arcképét, a deákkúti kelyhet, a fakanalat és villát (a városi múzeumban), mellyel Haubner Kufsteinban étkezett és fiának ezt az emlékezetes jubiláris levelét. íme, közlöm szószerint: „Mélyen tisztelt Főtisztelendő Püspök Űr! Nemzeti életünk felébredésének és emelkedésének félszázados évfordulóján hálaadatos szívvel tekintünk a múltba, azon dicsőültekre, akik érettünk annyit tettek, oly sokat áldoztak. Megváltóink voltak ők, akiknek kegyeletes emlékére mi is tartozunk áldozni. Ily tisztes kötelesség maradt reám is, Atyám, boldogult Haubner Máté Superintendens után, aki „mint ama jó pásztor“ Egyházát szerette mindenek felett, melynek vallása vezérelte őt mindenkor a tiszta hazaszeretetben. Ezen felmagasztalt lélek nyilatkozik meg ma is és szól hozzánk ezen válságos időkben, azon főpásztori üdvözlő iratában, melyet mint Superintendens 1848. Advent Vasárnapján intézett lelkész társaihoz, akiket az abban foglalt igazainak letéteményeseivé tett. Vajha megértenék őt ma is! De eljött az idő, amelyben kell, hogy bizonyságot tegyek ebbeli szeretetéről és jóvoltáról, hogy testet öltsön azon ige, melyet egész életében fennen hirdetett. Ennél fogva tisztelettel jelentem, amidőn a Nagytekintetü á. h. evangélikus Egyházkerület lelkész növendékeiről gondoskodik, azoknak, mint Egyházunk leendő oszlopainak, az ehhez megkívántaié szellemben való kiképzését komoly szándékába vette, theológiai intézetét ehhez képest reformálni kívánja, — hogy boldogult Atyám lelkületének sugallatából indíttatva, végrendeletemben már régebben ötvenezer forint alapot rendeltem egyelőre azon czélra, — melyről, miután az csak halálom után lehet folyósítható, míg élek kétezer forintot fizetek évenkint jelenlegi használatra. Fogadja a Nagytekintetű d. t. á. h. ev. Egyházkerület ezen Egyházunk érdekének szánt jólelkű ajánlatot, mint kegyeletes zálogát azon szellemi köteléknek emlékét, mely a rég elköltözött főpásztort Egyházához fűzi. Amidőn ezen intézkedésemet a Fö- tisztelendö Püspök Űr becses tudomására hozni szerencséltettem, hódoló tiszteletem kifejezésével maradtam Főtiszte- lendö Püspök Úr Sopron, 1898. május 22.-én. alázatos szolgája dr. Haubner Rezső s. k.“ Végrendeletében (1907.) határozottan kikötötte, hogy a 200.000 koronára kiegészített hagyaték ne róla, hanem Haubner Máté szuperintendens alapítványának neveztessék s 12 theológiai hallgató egyenként 240 korona évi segélyben részesüljön belőle. Ez a levél és a fejedelmi hagyaték örök időkre szóló bizonysága annak, hogy a soproni hírneves orvos és nagy emberbarát méltó fia volt Haubner Máté püspöknek. EgyOázunlc a tiszta ige egyháza, a Krisztus teste, ahol a lélek mindent megtalálhat, amire szüksége van. Ezt az egyházat itt lehet hagyni érdekből, megtévelye- dett vakságból, hamis prófétáktól megszédült hűtlenségből, de meggyőződésből soha ! Templomavatás a csodák földjén. Útirány: a csodák földje... Zamárdiban, a magyar tenger partján ért utol a meghívás: „Barlahidán nagy nap lesz, július 28.-án avatják a csodák templomát, okvetlen jer te is!“ Mintha egy hatalmas mágnes vonzókörébe kerültem volna, elsodró erővel született az elhatározás: ide el kell mennem! Útiköltségem? Az nincs! De nem azért csodák földje az, amely vonz. Itt az én kis „csodakerékpárom“: Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok! Felkelés éjjel félkettőkor, délelőtt 11 körül már ott izzadok a göcseji dombok „szuszogóin“. Végre itt az a bizonyos póstaút, amelyikről „a malomnál Barlahidára fordulhat az úr balra“. No, macskáim, még egy kicsit tapossunk s már ott is leszünk. Alig mászom meg egy-két sze- lidebb emelkedőt a „póstaút" araszos agyagporában, a dombtetőn szemembe magasodik egy frissen meszelt, erős tor- nyú templomocska. Ráismerek, noha soh- se láttam. Ez a torony hangtalanúl is azt harsogja: Erős vár a mi Istenünk. Az Ür új hajléka. Megindulunk az új isteni hajlék felé. A tanítólaktól az ifjúsági ház előtt visz az út. Az ifjúsági ház és a templom között szép kis sík terület. Gyönyörűen illenék rá egy papiak, s akkor teljes lenne a sorozat: templom, papiak, ifjúsági ház, tanítólak, iskola. Éppen kitesz egy barlahidai utcasort. A szép telek különben, amelyen a templom, papiak helye, ifjúsági ház áll, a tanító jövedelméhez tartozó föld. Minden szó és minden ellenszolgáltatás nélkül engedte át. A templom belseje tágas, magas, levegős. Egy kis olajfesték szag még lengedez. A friss barna padokban 120 ülőhelyet számolok meg. A hatalmas karzaton is elfér 50—60 ember. A hét pad között, fal mellett, hátul megint vagy száz. Az oltárméíyedés lépcsője közti szabad területen 30—40 szék. Ez még mind csak 328 ember. Barlahidának magának sok. Az egész szórványterületen nincsenek talán ennyien. De mi lesz holnap? Hisz lesz itt vagy másfélezer ember! Legyen kívül is külön istentisztelet? Vagy nyissák ki a három nagy ablak alsó szárnyait? Hisz minden szó kihallat- szik. Ez utóbbi mellett döntenek. Gyönyörű az oltáruk. Ovális mélyedésben, két lépcső és húsz centis dobogó magasságában, világosbarnán tör háromszögű csúcsaival a mennyezet felé. Az oltárkép megragadó, markáns, erős színekkel jeleníti elénk a Getsemáné sziklán gyötrődő Krisztust. Jakus Sándor, a lelkész bátyja festette Tatán. Különben pékmester. A forró kemence mellett forró álmokat hord a szívében a művészetről. Most odatette imádkozva a barlahidai oltárra. Az oltárt Döbröntey Ferenc „magtalan ember“ ajándékozta szülei és elhalt testvérei hálás emlékezetére. Az oltár alján szerényen meghúzódó aranybetük beszélnek erről, a figyelő szemű embernek. Hátrafordulunk a karzat felé. A fa mellvéd közepén kilenc karcsú orgonasíp ezüstje díszíti. De az orogonát nem látom mögötte felpuposodni. Kiváncsi voltam, milyen modern szerkezet ez a ki nem látszó orgona? Mert egészen szabályos orgonahangok áramlottak lefelé. A kántortanító, a barlahidainak bátyja gyakorolt a másnapi szolgálathoz. Odafönt látom csak, hogy nincs itt semmi orgona, csak egy jó harmonium. Az orgonasípokat a furfangos barlahidai asztalos faragta bele a mellvéd deszkáiba. Ezüstre festette s ha le nem leplezem őket, most másfélezer ember, meg rajtuk keresztül az egész ország hinné, hogy orgonájuk is van. Elkészül közben az oltár is. Hatalmas, díszes levelű begóniák, aszparágusz lelógó zöldje s valami ismeretlen lelógó növény díszíti gyönyörű halványlila csil- lagzuhataggal. Alul aztán sok-sok muskátli. Minden virágot a barlahidai kiskertek és ablakok szolgáltattak, pedig némelyik a nagyvárosi díszkertnek is becsületére lenne. Az oltárról a győri lány-