Harangszó, 1935

1935-06-09 / 24. szám

196

1935 június 9

HARANGSZÓ

adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.“ (1., 17.) Lehet-e tökéletesebb jeligét írni a Gyámintézet homlokára, mint az apostoli ihlettségnek eme látnoki szavait? Jó adományra és tökéletes ajándékra van szüksége szenvedő gyülekezeteinknek s így elégíthetjük ki mi is áldozat után sóvárgó lelkünket.

Amikor a gazdasági válság ezer nyomora köti gúzsba kezünket, tehetetlenül nézzük sok boldogmultú egyházközségünk fájdalmas vergődését; egyházi intézményeink birkóznak a közönnyel, evangélikus ifjúságunk reménytelenül néz a jövendő elé — akkor szükségét érezzük a jó adomány és tökéletes ajándék szellemének. Ilyenkor kellene igazán virágozni a Gyámintézetnek, letörni egy- egy darabot száraz kenyerünkből, megosztani boldogságunkat a szenvedőkkel, titokban odahordani verejtékkel megszolgált filléreinket, hogy sűrűn csörögjön és csordultig teljen a szeretet perselye.

Az adakozó készség felülről való, ahonnan minden áldás száll evangéliomi egyházunkra. Boildog példázata ennek nyíregyházi gyülekezetünk fényes múltja, ahol nem egészen kétszáz esztendővel ezelőtt meggyötört telepesek kezdték építeni nádfedelű hajlékaikat. A szerény ember nem magának épít először hivalkodó palotát, nem a testi jólét puhaságába merül el, hanem lelkének parancsszavát hallgatva — Isten dicsőítésére emel hajlékot. így tettek a földönfutó nyíregyházi ősök is, akik nemcsak a szegénységgel birkóztak, de üldözték is őket evangéliomi hitükért. Elűzték lelkészüket és tanítójukat, akik hónapokig bújdostak a környező nádasokban. Megható szeretettel járták a nádasok süppedő útját, élelmet hordva meggyötört testük ápolására. Visszatérőben pedig a megújhodás lángja lobogott szemükben: bátorítás boldog jövendőre.

Később is sok hányattatást hozott a forgandó szerencse s amikor a gyarló emberek megingatták a múlt szilárd eredményeit, a segítség és bátorítás mindig felülről szállt alá: a világosságok Atyjától. Most is — amikor erre legnagyobb szükség van — egyszerre elmélyült az emberek lelkében az egyházszeretet, őszinte hittel bátorítják egymást, kibővültek az egyházi egyesületek keretei, áldozatos építő munka indult meg bennük S a kérő szó minden szívhez és lélekhez utat talált.

Csodálatos példáját látom ennek éppen ma: nyíregyházi evangélikus leány- gimnáziumunk építkezésénél. Két évtizede zsellérkedik kölcsönadott épületekben: hol az egyház, hol a város fogadja magához őszinte vendégszeretettel. Most a maga szorgalmából — senkitől sem támogatva—szegényes építési tőkét gyűjtött össze s a közelmúltban tette meg az első kapavágást, hogy szeptemberre saját hajlékában szolgálja egyházunk dicsőségét. De takarékosságunk sovány perselyéből az épület külső vakolatára már nem jutott. Halkszavú felhívást bocsátottunk ki iskolánk barátaihoz, régi tanítványaihoz s néhány hét alatt egybe- gyült a szükséges összeg, hogy épületünk külsőre is magára ölthesse a becsület és egyházszeretet jótékony köntösét. Megható ragaszkodással hordták ösz- sze jóltevőink áldozatos filléreiket.

Ha egy gyülekezet életében ily boldog szépséggel lehet szolgálni az egyházi jótékonyság szent ügyét, mennyivel ragyogóbb tér nyílik erre Gyámintézetünkben, ahol szinte korlátlan lehetőségek kínálkoznak a jótéteményekre. Hiszen most parancsoló szükséget érez mindenki az adakozásra, akinek a Gondviselés csak egy arasznyival is többet juttatott, mint legfontosabb életszükséglete. Amikor magunk körül látjuk tobzódni a nyomorúságot, — farsangi álarcos bált játszva szemérmes szegényekkel is — akkor ketté kell törni a hálaadás kenyerét és megosztani a szenvedőkkel.

Biztatni és bátorítani akarom evangélikus testvéreimet, hogy oldják fel lelkűket a Gyámintézet céljainak alázatos szolgálatában, hallgassák meg a világosságok Atyjától alászálló buzdítást, mely ott kopogtat minden testvér lélek- ajtaján.

A lelki templom.

Ha gyermekkoromban megkérdezték volna tőlem, hogy mire való a Gyámintézet, ezt feleltem volna: szegény gyülekezeteknek templomot építeni. Azt hiszem, velem együtt sokan felelnének ugyanígy. Ha Gyámintézetünknek csak ez volna a hivatása, könnyen el lehetne utasítani kérő szavát ezzei a sokat hallott kifogással: nem kell djszes templomot építeni, amikor körülöttünk oly sok a munkanélküli, a ruhátlan, az éhező gyermek, nem kell más községnek adni, míg a magunk gyülekezetében is annyi a nyomorúság. A Gyárnintézetnek azonban ennél sokkal nagyszerűbb a hivatása; építeni akarja azt a lelki templomot, amelynek alapja a Krisztus. „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Urban“. Ha ebben a lelki házban egy tégla hiány-- zik, nem lehet teljes az épület; a Gyámintézetnek arra van gondja, hogy egy lélek se vesszen el az Anyaszentegyház- ban.

Ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, mondja Pál apostol. Az emberi test tagjai, szervei tökéletes példáját adják az egymásért való munkának és szenvedésnek. Vájjon abban a lelki testben, amelynek feje Krisztus, ugyanígy megvan-e ez a törvényszerűség? Fáj-e a szervezett egyházközségek tagjainak a templomtól távol lakók, a hitoktatás nélkül nevelkedő gyermekek fájdalma? Az anyagyülekezetek, egyházi egyesületek sokszor nagyon önzők. Ámbár van bőven tennivaló minden gyülekezetben, nem szabad elfelejtkezni a szórványban élőkről; ha azok betegek, vagy elsorvadnak, bizony belebetegszik, sőt elvérzik bele az egész test.

Egy szórványban élő édesanya panaszkodott nekem egyszer, hogy iskolás gyermeke, aki más híján református hittanórákra jár, reformátusnak mondja magát. Nem is csoda, hiszen csak édesanyja szavaiból hallja, de nem érti, mi is az, evangélikusnak lenni; a református nevelők, hitoktatók egész biztosan nem fogják evangélikus voltában megerősíteni. S végül a legtöbb esetben az édesanya is belefárad, belefásul a küzdelembe, mert egyedül marad. Belesír a lelkűnkbe az ö fájdalma?

Gyülekezetünk területén egy róm. kath. faluban van egy evangélikus kislány; édesanyja régen elszokott a templomtól. A gyermek azonban látja, hogy vasárnap mind díszbe öltöznek kis pajtásai, mennek csoportosan a templomba; ö is odavágyik és azt mondja, katholikus akar lenni. Ha egyedül hagynók, nem tudna ellenállni a nagy kísértésnek.

Számtalan példát lehetne még felhozni annak megvilágítására, hogy mily nagy szükség van a Gyámintézet munkájára nemcsak a kőből épült, hanem a lelki templomok körül is. Minden evangélikus embernek és egyesületnek kötelessége ebből kivenni a részét, mert egyházát menti és építi általa.

Marcsek Jánosáé.

Beszélő kövek helyeit beszélő romok.

A csatolt képen a tolnanémedi gyülekezet összeroskadt templomának képét látja az olvasó.

Olyan ez a kép, mint az őserdő mélyén egyik nomád törzsnek a sátora. Csak a nomád népek apraja, nagyja hiányzik mellőle. No meg, hogy ami ott bejárat szokott lenni, az itt egy összeomlott falnak a szomorú helye.

Pár évvel korábban egyik neves riporterünk egyik elterjedt napilapunk karácsonyi számában alföldi magyar népünk életéről írt hangulatos cikket. A nomád idők korától napjainkig vezetett a színes riport. A belőle leszűrt tanulság az volt, hogy a magyar nomád népnek termett az ázsiai síkokon, ahol sátorban tanyázott. A sátorélet volt az eleme. Azóta , nomád életét megszüntette a haladó kor, de nomád korából átmentette sátoréletét, mert ha nem lakhatik sátorban — földből tömi a házát s ez a földből tömött ház csak viseli a ház nevét, volta- kép azonban ingatag sátor az.

Kétségkívül szellemes a cikk arra, hogy elszórakozzunk az író ötletén. Az a szellemes író azonban nem is gondolta, hogy magyar könnyeken, nyomorúságon keresztül még nem ékelődtek ilyen igaztalanul az emberek. Folytatása ennek a kedélyeskedésnek egyik minta egészségügyi járásunk vezetőjének az az ötlete volt, hogy parancsolja meg a hatóság a tömésből épült házak lebontását s téglából való felépítését, valamint minden tapasztott padozatú lakásnak le- padlózásáj. Szóval nemcsak az írók között, közigazgatási emberek között is vannak, akik elhiszik, hogy a koldus passzióból jár koldus ruhában, épúgy a nélkülöző passzióból koplal családjával.

• A leroskadt tolnanémedi templom ridegen megmondja mindenkinek, hogy a tömött fal' mögött nem vadregényes hajlam, nem Ázsia pusztaságán kivirágzott romantika, hanem szegénység, divatos szóval: nincstelenség, nagy nyomorúság húzódik meg.

Tolnanémedi alakulása idején Sár- szentlőrinc filiája volt, 16 km. távolságra az anyagyülekezettől. Nem is túlnagy távolság az országút mentén. De őszi esőben, téli fagyban járja végig valaki ezt a 16 km.-t s menten megérti, hogy némely esetben a 16 km. hosszabb az 50 km.-nél. Ez pedig mégis nagy távolság arra, hogy a hívek templomba járjanak. Számra elég nagy volt a gyüleke-