Harangszó, 1935
1935-05-26 / 22. szám
1935 május 26. HARANOSZÓ 175. gyermek a család központja; ami a csillagrendszerben a nap, az ő a családban: minden körűié mozog, minden érette van, minden hozzá igazodik. S talán még fokozottabb mértékben ott, ahol az Isten teremtő akaratának tudatosan és bűnös módon állnak az útjába. A szülök mintegy ösztönösen érzik meg nem született, igazabban mondva, világra nem engedett gyermekeik iránt tartozó kötelességüket s azt a megmaradódban akarják öntudatlanul is kiengesztelni; s az azoktól megvont szeretetet az egyetlenkére halmozzák. Szere- tetük így válik valóságos majomszeretetté, amely csak kárára, romlására van a gyermeknek. A majomról beszélik a megfigyelők, hogy kicsinyeit annvira szereti s szeretetében oly szorosan öleli magához, hogy sokszor meg is fojtja. Az egyetlen gyermek is ekén esik áldozatul igen gyakran szülei oktalan szeretetének. Minden túlzásba vitt érzés bizonyos mértékben elhomályosítja az ember tisztán—látását s józan meggondolását; a harag, a düh, a bosszú vakká tesz; de azzá tehet az oktalan szeretet is. A szerelmes nem látia meg, nem ismeri fel választottjának a gyarlóságait. Hasonlóképen a szülő is főleg az egyetlen gyermekben majomszeretetének a szemüvegén keresztül csak szép és jó tulajdonságokat lát s hajlandó hibáit is erényeknek minősíteni. Rosszaságát, vásottságát „elevenségnek“nevezi;ha valami kellemetlen helyzetből meg nem engedett módon, talán hazúgsággal akarja magát kivágni: „milyen ügyes“. Ha a nagyok beszédébe belekotnyeleskedik: „milyen okos“. Ö a legszebb, legdrágább, legkedvesebb teremtés az egész világon. A szülők mindig csak vele foglalkoznak; mindenben csak az ö kedvét lesik és keresik. Ha valamit megkíván, annak teljesülni kell. Kérést megtagadni tőle nem lehet; valamiben hiányt éreznie nem szabad. Féltik a fúvó széltől, sőt akárhányszor még a napsugártól is. A gyermeket ezzel a túlzott gondoskodással rászoktatják a tunyaságra, puhaságra: hiszen neki még a kis ujját is alig kell mozdítania azért, amit elérni akar; mindent készen kap fáradság, áldozat, küzdelem nélkül. Pedig nagyon igaza van a régi latin költőnek, amikor a későbbi nagyságnak egyik alapját és forrását abban látja, hogy „sokat fáradott és tűrt, izzadott és fázott gyermekkorában“. S Lutherként is a helyes neveléshez szükséges, hogy „az egyik kézben ott legyen az alma, a másikban pedig a bot“; vagyis a szeretet fegyelemmel, szigorúsággal párosuljon. Az egykés szülök sze- retetéből azonban rendszerint hiánvzik a fegyelem; mindkét kezükben csak alma van. „lai a lelkemet“ dehogy merné megfenyíteni, megdorgálni, tőle valamit megvonni, őt lemondásra szoktatni! Az ily módon nevelt egvetlenke hamar észre veszi, hogy ö az első személy a házban s visszaél a reá pazarolt szeretettel: zsarnokává válik szüleinek, környezetének. Mikor aztán a szülői védő szárnyak alól kikerül az életbe, melv senkit nem kényeztet, nem dédelget, beáll a visszahatás. A gyermek, aki megszokta, hogy ő az úr. aki mindenkinek dirigál, egyszerre csak arra a keserű tapasztalatra ébred, hogy mások nem ö hozzá alkalmazkodnak; hogy aki ellenszolgáltatás nélkül, ingyen kapott mindent, a társadalom ő tőle is kíván áldozatot s az emberek vele szemben is támasztanak követeléseket. De éppen azért, mert eddig semmi akadályra nem talált, most a legelső ellenállásra megtorpan: tétovázó, habozó lesz; s mert útjából eddig minden nehézséget, minden parányi követ eltávolítottak, most a legelső göröngyben megbotlik: nem tud megállni a maga lábán és semmiféle önálló lépésre nem mer vállalkozni. A legújabb lélektani irányzat „fogyatékosság-érzésnek“, „kisebbrendűségi érzésnek“ nevezi ezt, amelyben az a gyermek, vagv ifjú másokkal szemben érzi kisebbségét, tehetetlenségét s elkedvetlenedik. Sok visszásságnak, lelkikórnak a szülője ez az Kicsi a ház, de az enyém... Irta : Csite Károly. Egyik dunántúli mezőváros főutcájában. a szép. új házak között egy rozoga, földbe sülyedt, ősi tűzfalas házikó lapult meg, hosszasan az udvarba nyúlva. Hajdanta földművelő gazda háza volt. Bódi Kristóf, nyugalmazott hivatal- segéd, új tulajdonos, alakíttatta át a kamrát, istállót, pajtát és a félszert is apró munkáslakásokká. Ebben a száz négyszögölnyi téglahalmaz kis tartományában uralkodott a megszürkült harcsábajúszú, büszke Bódi Kristóf nyolc szegény munkáscsaládon. Szörnyen értett ahhoz, hogyan kell a jól megadóztatott, szegény lakásbérlőket családostól együtt, a legalázatosabbakká tenni. Nem volt annak előtte becsülete, aki nem megfelelő alázatos hangon köszönt neki. Legrövidebb időn belül kiadta az útját. Egy évtized leforgása alatt csupán két fiatal lakóját nem tudta az ö követelménye szerinti alázatos, rabszolgalelkűvé átalakítani: Hasznos János fiatal, újházas cipészmestert és annak jóbarátját, a mindig víg, nótás Kajdócsi Mihájy festő és mázoló segédet. Köszöntötték ugyan ők is, mikor szembe kerültek vele az udvaron, de oly kemény, alázatosnak éppen nem mondható hangon, hogy Bódi majdnem széjjelrobbant az indulattól. Sőt János lázított is a lakosok között: — Mit alázatoskodnak a nyomorult göghordó előtt? Hisz a maguk pénzéből uraskodik, tömi a bendőiét pecsenyével. Annyit mondok, nem sokáig hizlalja magát az én pénzemből. Amint kifizetik feleségem kis jussát a testvérei, házhelyet veszek a város végén s ha sárból tapasztok is. de építek egv kis hajlékot nem gőgösködik senki többé fölöttem a saját pénzemért... János fogadkozását még azon őszön tett követte. Megkapta a felesége jussát vásárolt a város végén parcellázott új házhelyekből kétszáznégvszöeö! telket s építetett reá egy szobás kis házikót. Igaz, hogy a jussból nem került ki teljesen az építési költség, a bankhoz kellett kölcsönért folyamodni. De János azért boldog volt, ragyogott a simára borotvált arca, mint az érett tök. — Ne búsulj, Julcsám! — vigasztalta az adósság miatt aggodalmaskodó feleségét. — Kikalapálom én azt a hitvány kis adósságot. Csakhogy megengedte az Isten ezt a szent napot érnünk, hogv a magunk házába költözhetünk... Festő barátjával a ház homlokzatára pingáltatta ékes, nagy betűkkel: „Kicsi a ház, de az enyém“. Az utca túlsó sorára állva, órákig el tudott gyönyörködni a házikóban és a szép felírásban. Meglátogatta volt lakótársait s meghívta őket. hogv ne resteljék a kis fáradságot: nézzék meg az ő takaros, szép házát. A szegény munkások többsége úgy nyilatkozott egymásközt: ..Ebé a másé! Mit gyönyörködjem a máséban, mikor nekem semmim sincs.“A tucatnyi gyerekkel megáldott, közvetlen lakó szomszédja: Pál András, az öreg favágó, a legkisebb fiával, Gyurival azonban meglátogatta. János kívülről, belülről s minden oldalról megmutogatta asszonyos fecsegő, boldogságtól áradozó szájjal a kedves vendégnek a még kedvesebb házikóját. — Nézze, kedves bátyám, olyan, mint egy csöpp mesekastély az én drága házacskám. Gyönyörűség azt nézni. De magam is rengeteget dolgoztam ám rajta. Nem sajnáltam semmi fáradságot. Éit-napot mellette virrasztottam. Ugy-e, édes bátyám, még az irigy ember sem mondhatja rá, hogy nem csodaszép. — Szép, májszter uram. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szép, — mondta az öreg favágó kényszeredetten. — Hát még az a szép felírás! Mese szép az, drága bátyám! Magam is csodálkozom: hogyan tudtam kitalálni! S remekelt vele Mihály barátom. Mintha csak beszélne, oda kiáltaná a házam az egész városnak, az egész nagy világnak: „Kicsi a ház, de az enyém!“ Drága, édes bátyám! Van-e még ilyen szép dolog a
