Harangszó, 1935

1935-05-19 / 21. szám

168. HARANGSZÓ 1935 május 19. száraz nevetésében nyújtózkodott a sá­tán. Undorító volt. Láttam! De a vakok öt serr| akarják látni. Pe­dig jobban játszik a világ szívén, mint Paganini a hegedűjén. Az Alex lassít. Partra kapaszkodik. Csurom víz. Érdekes, eddig jó, hívő éle­tek sugárzásával szórtam tele a Harang­szót, miért rajzanak felém árnyképek máma? Talán az alkonyat teszi. A ma­darak fészekre szálltak, este van. És hű­vös. Összeborzadok. Mert éjjel is fa­gyott. Hírét vettem, hogy Barlahidán sem lesz aratás az idén. Elfagyott a határ. Kezem zsebet ér. Szarvaskenden le­velet kaptam egy asszonytól. Mást nem tud adni, ezt küldi. Kibontom. Virágszirom hull az ölem­be. Ez az utolsó úti emlékem! Már látom a templomot! Diadalma­san, sötéten komorlik elő az estéből. Mint néma vigyázó, őrzi a falut. Egy lélek sincs az utcán. Megállunk. A konyhában világosság, motoszkálás, ajtócsapódás, kislány, négy éves. Ugrál a ko­csi mellett. Hangja, ez a nagyszívfí, karácsonyi csengő ujjongva rázza a szót... Édesapám! Édes­apám! É-des-a-pámü És lehajlik hozzá az apja. Az Alex csupa taj­ték, csupa hab. Hosszan, elnyúlón nyerít. Aztán szép, okos fejét lehajtja mélyen. Fáradt... Jakus Imre. Egyszerű temetést. Egy berlini napilap cik­ket írt arról az egyre szélesebb körben jelent­kező kívánságról, hogy temetéseknél maradjon el a beszéd s csak Isten igéje és imádság han­gozzék a koporsó felett. — Mit szóljunk mi ma­gyarok, akiknél sok he­lyen még a rikatós bú­csúztatók is megvan­nak? — Győrött régóta igeolvasással és imával, beszéd nélkül történik a temetés. OLVASSUK A BIBLIÁT. „Kérjetek és adatik néktek!“ Május 20. A legjobb tanitómester. Gál. 4, 4—7. Megszámlálhatatlan az a kérő imádság, mely az emberek millióinak szívéből naponként ég felé száll. A po­gány vallásokban is nagy bőséggel ta­lálhatók ilyen imádságok s a névleges keresztyének kérései, könyörgései is szünet nélkül ostromolják az eget. Le­het, hogy e kérések külsőleg nagyon szépek, azonban Isten számára gyakran olyanok, mint a vad fának a gyümölcsei: ízetlenek, élvezhetetlenek. Az Isten előtt kedves imádságok nemes gyümölcsei csak ott teremnek meg, ahol a bűnös ember az ö Teremtöjével az Űr Jézus Krisztus váltsághalála és a Szentlélek munkája által az istenfiúság viszonyába jutott s gyermeki bizalommal viszi oda kéréseit mennyei Atyja elé. A Miatyán­Iskoláink. A nyíregyházi ev. Kossuth Lajos reálgimnázium. VIII. Nyíregyházát a török dúlás annak idején eltüntette Magyarország térképé­ről. Csak 1754-ben fogott hozzá akkori földesura, gr. Károlyi Ferenc, hogy újra­építse ezen a szabolcsi futóhomokos, ná­das, mocsaras vidéken a mai Nyíregy­házát. Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós vidékéről hozott telepeseket, akik 50 év múlva már szükségét látták annak, hogy gyönyörű új templomuk és már több tanerös elemi iskolájuk mellé, 1806-ban egy „professzori“ iskolát szervezzenek és benne a serdültebb ifjúság tiszta, pro­testáns szellemben nyerjen magasabb tudományos kiképeztetést „a honi nyel­ven való gyakorlás és tanítás útján“. Ezt az iskolát azonban 1854-ben meg­szüntette az egyház, mert nem akart eleget tenni a- bécsi kor­mány erőszakosan né­metesítö iskolapolitiká­jának. De már 1861-ben is­mét felvetődött a gon­dolat az egyházban, hogy a többi ev. gimná­zium mintájára közép­iskolát kellene Nyíregy­házán felállítani. A ha­tározatot ki is mondta az egyházi képviselőtes­tület, de a kivitelhez hiányzott az anyagi erő. Ekkor jött segítségére egyházunknak Nyíregy­háza városa és 100 ezer forintos alapítványt tett az ev. egyház javára, „egy algymnasialis is­kolának az ügy igényei­hez képest újonnan szer­vezésére, illetőleg egy, hivatásának méltóan meg­felelő és az ipartudomá­nyokra és itteni szükség szerinti figyelemmel le­endő evangélikus al­gimnáziumnak ezen város kebelébeni al­kotására és örökös fenntartására“. így született meg 1861-ben a mai nyíregyházi év. Kossuth Lajos reálgim­názium. Osztályai 1861-től kezdve év- ről-évre fokozatosan nyíltak meg. A ké­sőbben beállt anyagi zavarok miatt azonban az V. osztály csak 1872-ben, a VI. o. 1875-ben, a VII. o. 1886-ban nyíl­hatott meg és teljes nyolcosztályú fő­gimnáziummá csak 1887-ben lett, úgy, hogy az első érettségi vizsgálat 1888. június havában volt. Az iskola fokozatos benépesedésé- nek következménye lett az is, hogy az 1887-ben épült, egyemeletes épületet 1907-ben kétszeresére kellett kibővíteni. Azóta elegendő számú tanterem, könyv­tár, szertári helyiség, rajz-, dísz- és tor­naterem áll rendelkezésünkre. Iskolánk 1921-ben vette fel a címébe Kossuth Lajos nevét, 1924-ben lett reál­gimnáziummá és 1929-ben bővült egy 40 tanulóra berendezett diákotthonnal. Tanulóink létszáma a négy és ötszáz között szokott ingadozni, egyes osztá­lyokban olykor 70, sőt 80 tanulóval is. Az idén, szokatlanul, 509-re ugrott fel a nyilvános tanulók száma, ezért iskolánk kormányzótanácsa az I. és III. osztályt, amelybe 88, illetve 83 tanuló iratkozott, párhuzamosította. 74 évi fennállása alatt iskolánk a he­lyi és vármegyei társadalom részéről, amelynek mai vezetői javarészt nálunk nevelkedtek, mindenkor megkülönböz­tetett pártfogásban és megbecsülésben részesült, amit alapítványaikkal és ado­mányaikkal igazoltak a hálás öregdiákok és hozzátartozóik. Zsolnai Vilmos igazgató. Kocsival a falvakon át — haza. ni. Tavasz! Az út mentén fű zöldéi, ka­lászok ringanak. Odább pacsirta száll. Megyünk haza. Falunként kezdtem be­számolómat, de elálltam a folytatástól. Sok lett volna. Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Komárom, Fejér, Somogy megyéken loholtunk keresztül. Most már vége. Néhány kilométer és . otthon vagyunk. Az Alex idegesen kap­kodja fejét, tájra ismer. Aztán meghajt­ja önmagát: repül... Tanító barátom messzi előzi. Arcán öröm is, gond is. Mi újság otthon? Eltűnődöm!... Mennyi akadály, sánc, árok, ösvény húzódott előttünk? És az Or, a hatalmas, vigyázó Isten mintha egyéb dolga sem lett volna, minthogy picinyke, hullott életünkkel törődjön, mindig ráért megmutatkozni. Utat készíteni. Láttam!! És az ostobák, dő'rék, pöffeszkedők nem látják a kezét. Vakok. Ez a legszörnyűbb büntetés ta­lán. A végén kráter! Annak a szélén is pöffeszkedni mernek. Hangoskodnak is. „Nincs Isten, ha van is (?) — sze­gény“. Igen, egy asszony fejtegette ezt Hol is volt csak? Nem emlékszem. Csak az alakja él még bennem. Kicsiny, köp­cös kis fehérnép volt, falusi. Úgy pör­gött körülöttünk, mint az orsó. Visított. Szemei is forogtak, mint számológépen megzavart golyók. És nevetett. Cinikus, A nyíregyházi Kossuth Lajos reálgimnázium.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom