Harangszó, 1935
1935-05-12 / 20. szám
1935 május 12. HARANGSZÓ 159. döbben az ember. Tauffer tanár felállított tételeiben szomorú és meggyőző bizonyságát látjuk az egykekérdés bonyolultságának. Nagy veszedelem idején, szorongatott állapotban az ember gyakran elveszíti a lélekjelenlétét, tiszta látását, józan ítélőképességét s helytelen módon, téves eszközökben keresi a szabadulásnak lehetőségeit. Nos ha nem ismernek is azt a veszedelmet, amit az egyke jelent, abból a körülményből, hogy tudós emberek, orvosok „a közegészségügy érdekeivel“ összeegyeztethetőnek tartják azt; s nemcsak megalkusznak kényszerűen az adott helyzettel, hanem hivatalos tekintélyük súlyával még védelmére is kelnek: nyilvánvaló, hogy milyen súlyos természetű, „tanácsokban való megfogyatkozást“ (Luk. 21, 25.) szülő, válságos kérdés az. A „megélhetés megjavítására" irányuló törekvést Tauffer professzorral mi is szükségesnek, sőt a 7-ik parancsolat lutheri magyarázata alapján egyenesen kötelességnek tartjuk. De hát e cél elérésére nem volna más út és mód, csak az egyke-rendszer, ill. a korlátozott gyermekszám?! Hiszen az kétségbevonhatatlan tény, hogy az egyke erkölcsileg: bűn, nemzetgazdasági tekintetben: kár, hazafias szempontból: veszedelem. Ilyen eszközhöz nyúlva a megélhetés érdekében igazán odajutunk, hogy „a cél szentesíti az eszközöket“. A római katolikus egvház által szentként tisztelt Crispinusról, a vargák védőszentiéről mondják, hogy bőrt lopott, csakhogy a szegényeknek cipőt készíthessen. Bármennyire nemes és szép volt is a cél. mely Crispinust vezette, az eszközre vonatkozó eljárása miatt manapság bizonyára a büntető törvénnyel kerülne összeütközésbe. Hasonlóképen bármennyire „el nem ítélhető“, sőt kívánatos is minden vonalon a megélhetés javítására irányuló igyekezet: nem következik ebből, hogy minden eszköz alkalmas és megengedett arra. Már az „egészségügy érdekében“ sem. Ellenke^ zöleg! Hiszen éppen a közegészségügy legfőbb tényezője, az orvos van első sorban és kiválóan hivatva arra, hogy az életet minden formában, minden parányi lehetőségében s minden nyomorúságos megnyilatkozásában is feltétlen védelmébe vegye. A megélhetés javítását célzó törekvés eszközei közül így az egykét kivonva másban kell annak a módjait és orvosságát keresnünk. De erről majd később lesz szó. Azonban egészségügyi tekintetben a fentieken kívül még más vonatkozásban is szemébe kell néznünk ennek a kérdésnek. Mert a Közegészségügyi Tanács jelzett állásfoglalásával éppenséggel nem, sőt annak kétségbevonásával és tagadásával sincs az egyke-rendszer egészségügyi szempontból kimerítve. Vannak az egykének egyéb, szorosabb és komolyabb közegészségügyi kapcsolatai, nevezetesen okai is. A gazdasági okok niellett és után mindjárt ezek következnek. Hadd idézzem erre nézve Kiss Géza, baranyai református lelkésznek az írásából a következőket: „Hányszor hallom, én a lelkipásztor: „Kellünk mi valakinek? Szegény ember meghalhat“. S tökéletesen igaza van. íme: Súlyos vérzést kap szülés után egy fiatalasszony. Éjjel hoznak orvost. Elállítja a vérzést. „Mit fizetek?“ „60 pengőt“. Honnan vegye az a nyomorult a 60 pengőt? Ha gyermekvédelmet akarok s anyavédelmet, szabad lett volna megengedni, hogy ez egyáltalában pénzbe kerüljön?. Napokig nem tudja megszülni gyermekét egy fiatal asszony. Klinikára kellene vinni. Nem engedi magát. Inkább meghal, de az ő gyermekétől ne vegyék el másfélhold földjét, T. i. másfélhold föld miatt minden kórházi illetéket köteles lett volna megtéríteni. De itthon kenyér sincs. S akkor vitték be a kórházba, mikor a halott gyermek üszkös teste megfertőzte az anyát s nem volt már segítség. Hát nem természetes-e, hogy ilyen esetben ingyen életmentést kapjon minden nyomorult? Négy gyermeke van 4 holdjához egy hívemnek. Lovait elvitte az adósság. Más szántja nyomorult kis földiét kegyelemből. Tehene ugyanígy ment el. Van talán még egy disznaja. Éheznek. Súlyosan megbetegszik a szép, nagy, legény fia. Operációra van szüksége. Szegénymár megint ott termett az atyafinál és igen magyarázott neki. Dezső bá’ csak annyit értett a végéből: —...estig itt maradhat a .gyerek mellett is. Akkor aztán majd elmehet,oda... — de ez elég volt neki. Tudta mit fog tenni. Szépen visszaballagott Roziékhoz. — Te Rozi, — mondja, — van itt egy szegény ember az „óttóba". Nem tud hová menni éccakára. Kéne rajta segíteni. — Hát nekem nincs helyem, — mondja a Rozi. — hacsak Dezső bá’ nem adja oda neki a fele ágyát. — Oda én, szívesen. Csak azt akartam, hogy te beleegyezz. Valamit majd fizet is. de nem „2 pengőt“ éccakánként, mint aiiogy kínálják neki a szállást! És Dezső bá’ nem röstelte harmadszor is megballagni a kétórás utat. Az atyafit megtalálta egyik kórteremben. Eíőbb körülnézett, hogy nincs-e a láthatáron a „kékruhás“, aztán előadta a „mijárattyát“. Hej, örvendezett erre az atyafi. Még meg is ölelte, csókolta Dezső bá’-t. Azt se hitte volna, hogy ebben a rengeteg idegen városban akadjon valaki, akinek azon jár az esze, hogy segíthetne őrajta! Hát még mikor megtudta hogy Dezső bá’ két óra járásnyiról gyalog jött vissza miatta! Rögtön azt kérdezte: — Milyen vallású kend? — Én-e? Evangélikus. Az atyafi még nem is hallott erről a vallásról. Görögkatolikus volt Szatmár megyéből. Dezső bá’ aztán elmagyarázta neki. — Hát Luther Mártonról nem hallott? Lutherre emlékezett az atyafi. Tanulták az iskolában. De azt nem mondta meg Dezső bá’-nak. hogy mit tanultak róla. Nem akarta megsérteni. Magában azonban szörnyen csodálkozott, hogy „annak“ a Luthernek a követői ilyen derék, szíves emberek. No, Dezső bá’ hamarosan „reformálta“ a Lutherről alkotott fogalmait is. Elmondott neki mindent. A bűnbocsátó cédulákat, a 95 tételt, a pápai átokbuilát, a wormsi birodalmigyűlést, meg mindent, ami az eszébe jutott. Az atyafi igen érdeklődve hallgatta. Lassan rá került a sor a többi vallási kérdésre is. Dezső bá’ előadta neki a mi evangéliomi hitünk minden fontos hitcikkelyét. Milyen jó volt, hogy a bibliáját mindig a zsebében hordja. Mindjárt meg is mutathatta, hol van megírva, hol mondotta az Úr Jézus, amit mi hiszünk. Ennek aztán volt foganatja. Az atyafi óira és óira önmagától tért vissza a vallási kérdésekre. Nem is igen akart másról beszélni. Pedig Dezső bá’ napközben végigvezette Pesten és megmutogatott neki mindent. • amiért nem kellett fizetni. De az atyafi még a Gel- lért-hegy tetején is a Golgotha-hegvének titkára volt kiváncsi s a hullámfürdő mellett is az „újjászületés fürdőjét“ tudakozta. Mikor este lefeküdtek a közös ágyba, az imádkozás szentélye elől húzódott félre a függöny. Az atyafi csak ámult és sugárzott az arca. Hogy minden milyen egyszerű s mégis miiv felséges! S mennyire benne van minden a bibliában! Az atyafi úgy érezte, hogy most valami nagy sötétségről, hirtelen belépett a világosságba. Mikor elbúcsúzkodtak (Dezső bá’ pár nappal hamarabb elkészült), az atyafinak csak úgy folytak a szeméből a könnyei. Elővette a zsebéből az újonnanvett bibliáját, balkezével szívéhez szorította, jobbjával meg Dezső bá’ jobbját szorongatva ünnepélyesen mondotta: — A fiamat hoztam, hogy óttsák be a veszettség ellen, osztán én kaptam ót- tást az örök elveszettség ellen. Isten áldja meg érte kendet, meg Luther Mártont! (Folytatjuk.)
