Harangszó, 1935

1935-04-21 / 17. szám

134 HARANGSZÓ 1935. április 21. ezt. Mózes egykor a reábízott munka alól avval akart kitérni, hogy ő nem éke­sen szóló, nehéz ajkú és nehéz nyelvű. Isten azonban azt mondá: „Atyádfia Áron ékesszóló és elődbe jő“. Jómagam is szerettem volna erőtlenségemnek tu­datában ezen feladat elől kitéri s azt hozzáértő, ékestollú testvérekre hárítani. Ámde ép ékes tollú s melegszívű testvé­rek részéről oly sok biztatást s támoga­tásra kész ígéretet nyertem, hogy Isten nevében vállalom ezt a munkát is. Ha most már programmot kell ad­nunk a lapunk hasábjain folytatandó munka felől, úgy hivatkozunk gyáminté­zeti alapszabályainkra, amelyeket Ze- lenka Pál ebbe az egy mondatba tömö­rített össze: „Segíteni szegénységünkön és fejleszteni a közszellemet“. Hogy szegénységünkön segíthessünk, mindenekelőtt fel kell azt tárnunk. Az orvos nem gyógyíthatja meg a beteget, ha az betegségét elhallgatja. Kérjük azért szegény gyülekezeteinket, hogy viszo­nyaikról, helyzetükről, tárgyilagosan, röviden tájékoztassanak bennünket, de mégis úgy, hogy magunk előtt lássuk bajukat, halljuk sóhajukat s . érezzük szívük dobogását. Csak igazán indokolt esetben kérjük a Gyámintézet segítsé- ségét. Gondoljuk meg jól, hogy minden fillért, amit anélkül, hogy arra égetően szükség lenne, elvonunk a Gyámintézet- töl, elvesszük az igazi szegény gyüleke­zettől. Azért legyen mindenekelőtt jel­szavunk: Segíts magadon, a jó Isten is megsegít. Csak, ha az önsegély már nem képes megküzdeni a szegénység­gel, forduljunk a Gyámintézethez, a szenvedő egyházak perselyéhez. Még a legszegényebb gyülekezetek­nél is jobban fel kell karolnunk a szórvá. nyok, a diasporák ügyét. Egy történeti könyvben olvastam, hogy a 16. század­ban azt tartották, hogy a várnak sorsa a mezőn dől el. Amelyik várnak nem volt annyi ereje, hogy a síkmezőn száll­hasson szembe az ellenséggel, az a vár biztosan elveszett. Az az igazság, a mi viszonyainkra alkalmazva, azt jelenti: ha mi a diasporában, a szórványban elve­szítjük híveinket, akkor elveszítjük las­san a fiók — a leány — s az anyagyü­lekezetben is. D. dr. Kapler Hermann, a Németor­szági Evang. Egyházi Bizottság ny. el­nöke évekkel ezelőtt egy nagyon is meg­szívlelendő igét mondott: „Wenn die Kirche durch Pflege der Mission in Bechern gewinnt, so verliert sie durch Vernachlässigung der Diaspora in Ei­mern“ „Amit az egyház a külmisszió munkájával serlegbe gyűjt, azt hordó­számra veszíti el az elhanyagolt diaspo- rákban“. Isten ments, hogy ez a kül­misszió munkája ellen szóljon. Nem, nem. Ahol nincs külmissziói munka, ott belmissziói munka sincs. Én csak azt akarnám mondani, hogy „ezeket kellene cselekedni, de amazokat sem kellene el­hagyni“. (Máté 23, 23.) Az ujtestamentom szívünkre kötötte a külmissziói parancsolatot, de lelkünkre kötötte azt is „Vigyázz és erősítsd meg azokat, akik megmaradtak és akik ha­landó félben vagyunk“. (Ján. jel. 3. 2.) „Mindenekkel jól tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel“. (Gál. 6, 10.) Azért lapunk egész különösen fel­akarja emelni szavát a diaspora, a szór­vány lelkiismeretes támogatása ügyében. Az őskeresztyén egyházban a szór­vány támogatta az anyagyiilekezetet. Pál apostol ismételten felhívja a diasporát, hogy segélyezzék a jeruzsálemi anya- gyülekezetet. (I. Kor. 16. f. II. Kor. 9: f. Gál. 6. f.) Akkor a zsidók közt élő anya­gyülekezet nehezebb helyzetben volt, mint a pogányok közti szórvány. Ma a más kér. vallásuak közti evangélikus szórvány nehezebb és veszélyeztetettebb helyzetben van, mint a mégoly szegény de zárt sorú gyülekezet. Azért az lesz együk feltörekvésünk, hogy a zárt és különösen a nagyobb és módosabb gyülekezetek lelkiismeretét felkeltsük és fejlesszük a közszellemet. Mi nemcsak magunkért, hanem hit­testvéreinkért is felelősek vagyunk. Eze­kiel prófétánál azt mondja az Úr: „Em­bernek fia! Őrállóul adtalak téged az Iz­rael házának.“ (Ezekiel 33. 7,) Aki azt mondja, amit már — sajnos — hallot­tunk: minden gyülekezet törődjék a ma­ga bajával, az lelki rokonságban áll av­val a testvérgyilkos Káinnál, aki azt mondotta: „Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? (1. Mózes 4. 4.) Igenis mi őrizői vagyunk atyánkfiainak, különösen most, amikor gonosz szelek fujdogálnak mindenfelől, amikor a más- vallásuak szinte vetekednek egymással, hogy melyik tud több bárányt elragadni az oly kicsinnyé és szegénnyé lett evan­gélikus egyház aklából. Mi egyetemle­gesen felelősek vagyunk minden egyes, ha még oly piciny gyülekezetért is, mely eltűnik a magyar evangélikus egyház térképéről s minden egyes lélekért, mely nem tud egyenesen állni és meg nem ha­jolni, mint Gedeon katonái, nem tud tűr­ni és szenvedni, hűnek maradni, mikor az erőt annyi kísértés ostromolja. Ezt a felelősségérzetet akarja lapunk költögetni, felébreszteni minden evangé­likus családban, ahová csak elhatol. S ebben a munkában legyenek segítségül nemcsak azok, akik lapunkba írnak, ha­nem azok is, akik azt olvassák. Tolle, lege! Vedd és olvasd! Ezt a felhívást hallotta egykoron élete válsá­gos óráiban Augustinus. S ő kezébe vette az újtestamentumot és olvasott és megtért és az egyháznak különösen kiváló fia lett. Augustinus a hangot égi izenetnek mondotta, annak elle­nére, hogy csak egy a szomszédos kert­ben játszadozó gyermek hangja volt. Oh, mit szeretnék inkább és mit kíván­nék jobban, minthogy mindazok, akik­nek kezébe kerül lapunk, annak tartalmát megszívlelnék, üzenetét tovább adnák azzal: Tolle, lege! Vedd és olvasd! És mit szeretnék jobban, minthogy, most és mindenkoron szivébe-lelkébe véshet­nénk valamennyi magyarországi evangé­likus hittestvérnek azt az igét, amelyet 300 évvel ezelőtt a soproni evangéliku­sok véstek az országgyűlésre küldött követeiknek szívébe: „A keresztyén sze­retet követeli, hogy a hitrokonok egy­mást pártul vegyék, meggondolván, hogy amit ilyen esetben magunk számára vá­runk, azt cselekedjük másokkal is.“ A jó Isten áldja meg lapunk minden sorát e törekvésben s adja, hogy sok gyümölcsöt teremjen Magyarhoni Evan­gélikus Egyházunk javára! Ziermann Lajos a Magyarhoni Gusztáv Adolf-Gyámintézet egyházi elnöke. /Is olvasónak áldás és békesség! Boldog öröm és biztató ígéret szá­munkra, hogy az áldottszavu, régi Gyám- intézet feltámad hamvaiból, kiáltó szavát szerte küldi s ébresztő szolgálatával meg­kopogtatja az evangélikus családok és szivek ajtaját. Boldog öröm, mert szavában egyhá­zunk szavát, törekvéseiben egyházunk törekvéseit ismerjük fel. Biztató ígéret, mert munkaterviben egyházmentö szolgálatot és jövendőt építő céltudatosságot látunk. Megáldjuk Gyámintézetünk nyomda- betűkbe öntött, szerteszálló üzenetét s sze­retettel ajánljuk azt evangélikus híveink támogatásába és figyelmébe Dobbanjon meg ebben a kis lapban egyházunk szerető szive: tárja fel temp­lomnélküli gyülekezetek epedö szomju- hozását s mutassa meg a száraz cson­tokkal teleszórt hatalmas szórványteme- töket! Zendüljön meg ebben a lapban egy­házunk lelkiismerete: erős, egészséges, gazdag, hatalmas ember, hol van a te atyádfia, Ábel ? Azután táruljon fel ebben a lapban evangélikus egyházunk új egyházi térképet rajzoló hite és bizodalma: nem hagyom elpusztulni a zúgó tengerhullám ostro­mában körülnyaldosott kicsi szigeteket, hanem megmentem, életrekeltem, bástyává és erős várrá teszem ! Isten áldása nyugodjék meg a Gyám­intézet lapjának szerkesztőjén, olvasóin s el­végzendő közös egyházmentő munkájukon ! báró D. Padvánszlty Albert az egyetemes egyház felügyelője, D. Gedaly Henriit püspök, az egyetemes egyház egyházi elnöke, O. Kapi Béla D. Pa ff a y Sándor püspök. püspök, B. Kiss István püspök. Dicső és dicstelen fillérek. Az az egyházi szeretetmunka, ame­lyet a Gusztáv Adolf Gyámintézet végez, annyira magától értetődő a Krisztus egy­házában, hogy talán nem is annyira kü­lön feladatnak, mint inkább életmegnyil­vánulásnak lehet tekinteni. Ahol ez a szeretetmunka nem folyik, ott nincs élet. Ahol ez a munka gyenge vagy hézagos vagy elhanyagolt, ott silány az élet. Úgyhogy a gyámintézeti munka erőtel­jessége és eredményessége fokmérője evangélikus anyaszentegyházunk élet­elevenségének. Tehát ne úgy tekintsük a dolgot, hogy a segélyre szoruló egyházak és intézmé­nyek sokasága jelentené a gyengesé­günket. Mert a hitnek propagálása min­dig magával hozza, hogy segélyezendő gyülekezetek és intézmények szükségké­pen, a munka természeténél fogva van­nak és lesznek. Minél erősebb az egy­házi közösség, annál inkább talál alkal­mat a segélyezésre, mert annál több feladat elvégzésére tudja magát elköte­lezve. Gyöngék akkor vagyunk, ha erre a munkára nem adunk és adakozunk annyit, amennyi szüséges.

Next

/
Oldalképek
Tartalom