Harangszó, 1935

1935-01-01 / 1. szám

2. HARANGSZÓ 1935. január 1. hivatalodat, hiszen senki se fog ná­lad vásárolni, hiszen senki se fo­gad föl téged munkára, hiszen az életeddel, szabadságoddal, jóléted­del játszol. Ugye, néked is mond­ják „jóakaratú“ figyelmeztetőid: ne légy esztelen, minek mégy temp­lomba, bibliaórára, hiszen ezzel el- szalasztod a pénz- vagy örömszer­zés alkalmait. Pál pedig azt mond­ja: áron is megvegyétek az alkal­mat, mikor együtt lehettek, mikor megbékiilhettek az Istennel. (Ef. 5, 15-17.) Nem tudod, hogy me­lyik figyelmeztetést fogadd meg? Állj a homokóra elé és nézd: pereg­nek a szemek. Azért áron is meg­vedd az alkalmat, mert mi lesz ve­led, ha lehull az utolsó is?! * Peregnek a szemek. Lehullott egy év az idő homokóráján. Most új esztendő küszöbén állasz. Kö­nyörögj, hogy ez az újjászületés esztendeje legyen számodra. Hogy amikor lepergett az utolsó szem is életed homokóráján, amikor el­hangzik majd koporsód felett az utolsó Miatyánk, akkor legyen Va­laki, aki megfordítja azt a homok­órát, hogy peregjenek tovább a szemek az örökkévalóságig . . . Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! Egy régi napóra felirata. Az árnyék, mit karom mutat, Szétosztja a jövőt s múltat. — Előttem a jövendő van : Nem tied meg s bizonytalan. Mögöttem az elmúlt idő: Már nem tied s vissza nem jő. Egyedül a „most“ a tied: Használd fel, mig el nem siet. r Elet a romok alatt. Van az emberi életnek egy olyan mélysége, amelybe belezuhanó lélek számára szinte csodával határos már a szabadulás, az Istenhez való visszaju­tás: ez a börtön. A börtönök között is gondoljunk elsősorban olyanokra, me­lyeknek kapui csak évekre, vagy évtize­dekre elitéit bűnösök előtt tárulnak fel. Aki mögött egyszer egy ilyen fegyház- nak hatalmas vaskapuja bezárult, az meghalt az emberi élet számára, de meghalt igen sok esetben az örökélet számára is. Statisztikai adatok, fegyen- cekkel foglalkozó lelkészek bizonyítják, hogy évtizedek telnek el, mire akad egy olyan ember, aki büntetésének kitöltése után „új életet“ tud kezdeni. Legna­gyobb részük néhány hónap múlva újra bilincsekkel terhelten kerül vissza a régi helyére. A tátongó mélység nem engedi, ellenállhatatlan erővel húzza lefelé, lel­kén pedig egyre élesebben rajzolódik ki a kárhozat bélyege. Teljesen kioltotta talán az életnek rombadőlése ezeknek a szerencsétlen embereknek leikéből az Istennel való közösség utáni vágy láng­ját? Erre a kérdésre ad feleletet az a lelki megnyilatkozás, amelyét a követ­kezőkben ismertetek. A múlt hónap egyik napján kis teo­lógus csapat látogatta meg a sopron­kőhidai fegyházat, azzal a szándékkal, hogy Isten igéje által gyógyítsa a lelki sebeket, felrázza a közömbös, bűnben fásult szíveket. Visszautasítóan hideg tekintettel, keserű gúnyra rándult arcvo­nással fogadta a legtöbb fegyenc a teo­lógusok csoportját. Szinte le lehetet ol­vasni arcukról: „Ti is azért jöttetek, hogy mint valami újdonságot megbá­muljátok a mi szerencsétlen életünket.“ Amikor azonban Krisztusnak szelíden hívó szava hangzott előttük és ebből megértették, hogy ők sincsenek még tel­jesen elveszve Isten előtt, mikor az ének hangja belehasított lelkűkbe, egy­más után simultak el a haragos arcvo­nások és hullottak ki egyiknek-másiknak szeméből a bűnbánat könnyei. Azzal az érzéssel távozhattunk közülök, hogy Isten lelke elvégzi ebben a sötét világ­ban is a maga megvilágosító újjáterem­tő szent munkáját. Néhány nap múlva a helybeli, fegy- intézeti lelkésznek egy Raskó János ne­vű fegyenc átadott egy költeményt az­zal a kéréssel, hogy továbbítsa a teoló­gusoknak. A költeményt annak a nap­nak estéjén írta, amikor a teológusok ott voltak a fegyintézetben. Ebben a versben összefoglalja mindazokat az ér­zéseket, amelyeket a délelőtti látogatás leikéből kiváltott és azt a mélységes há­lát, amelyet ezért a teológusok iránt ér­zett. A vers „Krisztus követői“ címet viseli és így hangzik: Köszönetem küldöm Imámban felétek. Mert rab életemet Könnyebbé tettétek. Szerető szavatok Balzsam volt sebemre, Amit nem éreztem Soha az életbe’. . . Igaz, hogy az élet Cudarul megtépett. Mégis van még bennem Tisztán egy kis lélek. Ez ujjongott, örült, Veletek énekelt, Szivem szeretete Újra életté kelt. Nagy Sámuel próbája. Irta: báró Podmanlczky Pál. 10 — Mit nézel azon a rongyon? Kikivánkozott belőle, ami még egyre forrt, kavar­góit benne: — így csúffá tenni a szegény embert nagy bajá­ban . .. Már miért nem a rongyos kapcáját küldi ide? S ráadásul még ilyen cifra zacskóba teszi ezt a hit­ványságot .. . A többiek egyenkint vizsgálgatni kezdték a réz- poltúrákat. János gazda, maga sem tudta miért, legug­golt s egyet odavágott a tornác téglapadlójához. Hal­lani akarta, milyen a csengése. Borcsa asszony biz­tatta: Jó lesz próbálni! Hátha hamis . . . János gazda elmosolyodott. Magán is, a sógor­asszonyon is. Ugyan mire gyanakszik? Hamiskásan felékacsintott: — Hátha nem is igazi réz, csak arany... Amint a rézpoltúrák kézről-kézre járnak, egy­szerre csak megszólal a fiatal Nagy Sámuel: — Ez el van törve, vagy mi . . . Mozog. . . Odaadja az édesapjának. Az helybenhagyja: — Csakugyan ... De hogy repedhetett meg? János gazda elveszi tőle, megforgatja s visszaadja a fiatal Nagy Sámuelnek. Ez megint nézi, forgatja jobbra is, balra is, végre álmélkodva fölkiált: — Srófra jár ez, édesapám! Ilyet se láttam még! És mi van benne! S már oda is tartja az édesapja elébe a nyitott rézpoltúrát. Sem a fiú, sem az apa nem akar hinni a szemének: a rézpoltúrában egy arany van. Öreg Nagy Sámuel kiveszi s maga elé tartja, aztán megfordítja. Erre János gazda kiált föl nagy diadalmasan:-— Nem is szimpla: dupla arany! Hamisítatlan körmöd! Furcsa portéka az ember szíve! A jóból sohasem elég neki annyi, amennyit kap. Egyre több kell neki. Telhetetlen. Lám, ifjú Nagy Sámuel már a második rézpoltúrát vallatja. Hátha annak is ilyen finom magja van? Keményen megfogja, csavarint rajta egyet s már kiáltja is: — Ez is olyan! S tartja a többiek elé a nyitott rézpoltúrát: benne a mosolygós arany! Erre már nekilát mindenki: férfiak, asszonyok. Még a gyerekek is odafurakodnak. Van olyan poltúra, amely mindjárt az első csavarintásra enged, mint a kezes bárány, de van olyan is, amelyik megmakacsolja magát. Az ilyen- rendszerint ahhoz köti magát, hogy férfiember kemény fogása nyissa meg és szedje elő belsejének titkos kincsét. Azonban egy sem kerülheti ki sorsát. Szaporodnak a kettéesavari poltürák, mellet­tük meg nő a kis kupac az aranyokból. S olyan csönd van, hogy még a légy zümmögése is hallik. Most a

Next

/
Oldalképek
Tartalom