Harangszó, 1934

1934-02-25 / 9. szám

66.

HARANGSZÓ

1934 február 25.

vélem — csak annak volna szabad meglátogatnia, akit a haldokló is szeretne látni. Különösen egészségi szempontból kifogásolható, hogy a fertőző betegségben szenvedőt és megholtat is a falu nagy része elmegy megnézni, sokszor puszta kíváncsiságból.

A temetésnél sok őszinte gyászt, de sok pogány szinészkedést is látunk. Hányszor elhanyagolják hálátlan gyermekek szülőiket a halálos ágyon is, de a koporsónál műsírást rendeznek s ájuldoznak — puszta szokásból. Úgy érzem, a keresztyén ember, akinek a Krisztusban élő reménysége van, még gyászában is bizakodó s még bánatában is szerény.

Hadd szóljak ez alkalommal a mi halotti éneklésünk igazán siralmas állapotáról. Annyi szép halotti énekünk és dallamunk van, de szépen énekelni alig tudjuk őket. Ennek legtöbbször az az oka, hogy mindig alkalomszerű, szinte „esetszerű“ éneket akar a kántor elővenni, amit a hívők nem tudnak, de teljes buzgósággal ott a helyszínen akarnak megtanulni. Hogy az ilyen éneklésünket a római hitüek kimosolyogják, annak mi magunk vagyunk az okai. Nem volna szebb, ha kizárnánk minden „esetszerűséget“ s megtanulnánk 3—4 éneket, de azt legalább kifogástalanul?! Milyen megkapó érzés lenne, ha a szomorkodó, hantolóénekek helyett felcsendülne a 213., — egyébként is temetési — énekünk: Jézus én bizodalmám, vagy a 226. húsvéti énekünk: Koporsó, hol vagyon fullánkod!

Helytelen szokás, hogy ahol több lelkész van, válogatnak bennük s ha megtudják fizetni, rendeznek „kétpapos“ temetést.

A közkedvelt temetési szónok a mi népünk szemében az, aki szívmarcangoló, „ríkatós“ beszéddel gyötri az úgyis fájó sebeket. A személyenkint való búcsúztatás az egész szertartást fonákká teheti, különösen, ha összehevenyészett, rossz versben történik. Szégyen volna, ha ez még sok helyen szokásban lenne. A halotti tor nagy evéssel-ivással, sokhelyen zenével, jogosan azt hirdeti mindenkinek, hogy a halál, a sírás, a temetés csak . . . komédia. Sokan hiúsági kérdést csinálnak abból, hogy milyen fényes legyen a temetés, a koporsó, a koszorúk s erejükön felül költekeznek papírvirágkoszo- rúkra. Kedves Testvéreim ! A kegyelet igen szép virága érzéseinknek, de mindig a temetés után látszik meg, hogy korai virághullás után marad-e termő gyümölcse! De sok virág elkorhadt már. lelki gyász nélkül embersírokon! Bizony sokkal inkább áldott s maradandó lesz annak a neve, kinek emlékét jótékony adakozással, kegyes alapítvánnyal örökítik meg s kedveseik

sírját — ha helyben laknak — nem másokkal gondoztatják. Az evangélikus embert mindenben irányítsa az evangéliom: 1. Betegedhez hívj lelki vigasztalót. 2. Ne hazudd le a számadás komolyságát — komolytalan tapintatból. 3. A gyászod legyen szerény, nehogy képmutatónak lássák. 4. Ne tarts halotti tort borral, parádéval; ha vendégeid vannak, szerény, mindennapi ételben is a gyászodat mutathatod meg. 5. Ne a fényes temetés, hanem a gondozott sír s jótékony áldozat mutassa gyászodat.

Nemespátró.

Nemespátróban már a reformáció hajnalán megalakult az ev. gyülekezet. Mikor Nádasdy Tamásnak, Nagykanizsa földesurának és a reformáció hatalmas pártfogójának udvari papja, Szeremlyé- ni Mihály, 1544 táján a vidék falvaiban is prédikálgatott, Nemespátrónak lakosai is megismerték az evangéliomhak tiszta tudományát és mind egyszerre befogadták az evang. hitet. Ha lett volna itt temploma, mint a nemeskériek- nek, akkor ők is evangélikussá tették volna templomukat és abban tartották volna az evangélikus istentiszteleteket. De ilyen nem volt. Tehát kellett templomot építeniök. Első templomukat az 1590-ik év táján építették fel fatalpakra, fából. De azért erős vára lett ez itt az evangélikus hitnek. Megfelelő gondozás, tatarozgatás mellett sokáig fennállott. De végre is úgy 1720 körül már annyira düledező állapotba jutott, hogy újnak építése vált szükségessé. Míg ez megtörténhetett, addig a nemespátrói ev. hívek

Tanulj meg imádkozni!

Irta: dr. Schütt Gyula. 4

Autótülkölés rázza fel áhítatából. Hatalmas autó. Amint közeledik, lassít s amint odaér, megáll. Fényes luxuskocsi. Hárman ülnek benne. Egy hatvan év körüli férfi, jóságos arccal. Egy ötven éves nő, kinek egész külsején meglátszik, hogy legalább harminc évesnek szeretne látszani. Kikészített arc s fiatalosan szabott ruha az utolsó divat szerint. Folyton mosolyog. Ezzel is bizonyos bájt akar hazudni vonásaira. Szeméből gőg sugárzik. Teljesen ellentéte a férfinak. A harmadik, leány. Tizennyolc év körüli hölgy. Elegáns útiköpeny van rajta. Alabástrom nyakán igaz gyöngy, mely csak emeli csodálatos szépségét. Modern hölgy, kinek mindene jólétről, gazdagságról beszél. Bár nem minden büszkeség nélküli a megjelenése, mégis szimpatikus s lebilincselő.

—- Jó felé járunk-e, fiatal barátom? — szól oda a férfi. — János-majorba igyekszünk, özvegy Reinernéhez.

Dömötör az autóhoz siet s megmagyarázza merre kell menniök.

—■ Azonnal ott lesznek s ha az Amerikából jövő vendégek, akkor már várják is önöket.

Erre a szóra — Amerika — a két hölgy hirtelen oly kifejezést ölt, mely megvetéssel néz mindenre, mi nem amerikai. Koronczainé, hisz ők voltak, jól sikerült ajkbiggyesztéssel, mit feltétlenül szükségesnek tart mondanivalójához, átveszi a szót:

— Mondja csak, fiatalember, micsoda szokás ez itt maguknál, Európában, hogy minden harmadik ember koldul? Még az autót is megállítják. Életerős fiatalemberek sem restelik, hogy a tenyerüket tartsák. Ehhez mi odaát nem vagyunk hozzászokva. Nem valami felemelő rendszer. Amerikában a legutolsó embernek tartják, ki nem tudja magát munkájával fenntartani.

— Akkor, nagyságos asszonyom — mondja kesernyés mosollyal Dömötör — én is egyike vagyok ezeknek a legutolsó embereknek. Életerős fiatalember vagyok s nincs betevő falatom. Egész va- gyonom 25 fillér s éjjeli szállásom sincs.

— Hallatlan — kiált fel Koronczainé — s miért nem dolgozik? Ja kérem, munka nélkül nincs kenyér, nincs hajlék. Dolgozni... dolgozni... Önt Amerikában lezárnák. Dolgozni... dolgozni... fiatalember ... munkához látni s lesz kenyér... lesz ... lesz minden. így van ez, fiatal barátom.

— Dolgozni!... ez volna a legnagyobb örömöm, dehát... itt a baj, nincs alkalom a munkára. Megtetszik rövidesen látni, micsoda viszonyok között élünk. A gyors elszegényedés megfojt minden életet. Az üzleteket lezárják, a gyárakat leállítják s a munkás kénytelen koldulni attól, kinél még sejt valamit. Ez a helyzet. Szomorú, nagyon szomorú.

— Hagyja azt a helyzetet — rázza a fejét Koronczainé — munkaalkalmat teremteni... teremteni... ez az, ami Amerikát megkülönbözteti Európától. Itt nincs lendület. . . konzervatív hústömegek járnak-kelnek, kik a tegnapon rágódnak, mint egy csonton s ha azt kiszipolyozták, akkor... akkor... koldulnak. Ez Európa! Remek rendszer. Mondhatom. De majd csinálunk mi itt egy kis forradalmat... érti fiatalember... kis amerikai vért fecskendezünk ezekbe az összeszáradt erekbe. Lesz itt munka,... önt is alkalmazzuk...-— Mondja csak —■ szakítja félbe Ko- ronczai feleségét — Á ... város volt ez, melyen keresztül jöttünk? Van itt valami porcellángyár?

— Igen. —• Volt a válasz.

— A mienk, — szól öntelten Koronczainé, — itt fogunk mi új életet teremteni. Amerikai stilt fogunk adni ennek a lomha világnak..., ne kolduljanak....