Harangszó, 1934
1934-11-04 / 45. szám
1934 október 31. HARANGSZÓ 359. ezt elhitetni, mint az illető földi élete idején. A múlt nem olyan határozott védőügyvéd, mint a jelen. Ezért hiresztelhetnek róla olyanokat, amiket maguk sem hisznek el. Luther azonban — sajnos — nem jelenti az egész evangélikus ifjúság számára sem azt, mit méltán jelenthetne. Azokra gondolok, kiknek ugyan van Lutherük, de Krisztusuk nincsen. Fiatal emberekre, kik előtt az üdvösség kérdése, a Krisztusban lett kinyilatkoztatás sohasem kerül előtérbe, de felekezeti kérdések feszegetésénél büszkén szavalnak Lutherról és a reformációról. Ezekről joggal elmondhatná: Ez a nép csak ajkával dicsér engem, de a szíve nem az enyém. Luther nem akar ütőkártya lenni felekezeti csaták fehér asztalánál. Az az ifjúság Luther ifjúsága, amelyik nem feledkezik mecr arról a Lutherról, aki csukott szobájának négy fala között a császárok császárával szemben egészen másként viselkedett, mint Wormsban a földi császárral szemben. Az az ifjúság az övé, amelynek ő a lelki atyja. Az az ifjúság, amelyik nemcsak beszél róla, nemcsak lelkesedik érte, hanem a nagy reformátorhoz hasonló komolysággal tusakodik üdvösségéért. Weltler Rezső. Október 31. Evangélikus emberre nézve alig lehet szebb és méltóbb alkalom az ünneplésre, mint október 31.-e. Luther bátor cselekedete bizonyságtétel volt arról, hogy Krisztus evangélioma Isten gyermeke előtt értékesebb állásnál, hatalomnál, életnél — mindennél. E nap tehát az Úr evangéliomához való hűség ünnepe. Luther inkább engedelmeskedett Istennek, mint embereknek. E nap tehát az isten előtt leboruló alázatosság ünnepe. Luther nyilvánvalóvá tette, hogy a tiszta igazság felette áll rangnak, hatalomnak s az ember az istenfiúság boldog birtokában szabadon állhat meg a legfélelmetesebb földi hatalmasságok előtt is. E nap tehát az emberi méltóság ünnepe. Luther bányászcsákánya kiásta azt a régi igazságot, hogy az üdvösség Isten kezében van, nem pedig az emberekében. E nap tehát a kegyelem ünnepe. Mindezek alapján drága evangélikus anyaszentegyházunk az Úr evangéliomához való hűség, az Isten előtt leboruló alázatosság s az emberi méltóságot féltő gonddal őrző s az Isten kegyelméről szüntelen prédikáló anyaszent- egyház. Boldog örvendezéssel gondoljunk arra, hogy mi is ennek az egyháznak va- I gyünk a tagjai. De nemcsak tagjai vagyunk, akiket az anyakönyvekben s az egyházi adót fizetők listáján tartanak nyilván, hanem gyermekei is, akiket szívük szeretete fűz hozzá, akik életükkel és vérükkel is mellette állunk s készek vagyunk róla vallást tenni. Október 31. Evangélikus egyházunk történelmi napja hadd dobogtassa meg különös erővel szívünket s lehessen drága alkalom az Úr előtt való hálás megállásra és lélek szerint való ünneplésre! Cséry Lajos Netvyorkbnn egy zsidó 106.000 dollárt adott e(nt régi bibliáért. Nem azért, hogy olvassa, hanem hogy üzletet csináljon belőle. Hát neked miért értékes a biblia? OKTÓBER 31. A wittenbergi vártemplom küszöbén Elszántan állt meg a szürke barát, Egy írást göngyölt széjjel a kezében S megdöngette a templom kapuját. A durva kámzsa alól előszedte A kalapácsot és a szögeket S az Ur parancsa: 95 téléi A kapun lángolt. Elvégeztetett! Azután lassú, de szilárd léptekkel Indult a templom szószéke felé, Amíg Wittenberg sürü emberrajban Tódult, hömpölygött a kapu elé. A templomkapu két szárnya kitárult És tengerárként tódult a tömeg, Egy talpalattnyi hely sincs már üres n S az oltár felé új tömeg töret. Elhalt a moraj, a vásári lárma. Szószékén állt már a kámzsás barát S a templomhajó dübörögve zengte A tömeg fölött kemény ércszavát. A lélek tüze izzott beszédében S az istenhitnek csodás ereje: Az élő, tiltó lelkiismeret, „Mert nem tanácsos tenni ellene!“ A nép csak ámult megrendült lélekkel, Mert hisz nem hallott még ilyen csodát, Ahogy a bátor szerzetes hirdette A megfeszített Krisztus igazát. S szárnyra kapott a 95 tétel, Az ige magva szertehullt s kikelt S mig nőtt a hitnek drága, szent vetése A gőgös Róma döbbenten figyelt. A hős hitvallót végre megidézte, A hit bajnoka vádpadra került, Fenkölten, bátran nézett véle szembe, Lelke nyugodt volt, tiszta és derült. Állott a nagy per, ott a császár-elnök S fényes talárban bíboros követ, Nagy Sámuel próbája. Irta : báró Podmaniczky Pál. 2 A jövevény már messziről tisztességtudóan ráköszönt a gazdára: — Szerencsés jó napot kívánok! — Adjon Isten. A tornác elé érve, leakasztja válláról a katona a pár csizmát, amellyel való szándéka hozta ide, erre a portára. Bele is kezdene már a mondanivalójába, de a mester tudja az emberséget s beljebb igazítja a műhelybe: — Kerüljünk csak beljebb, vitéz uram! Nagy Sámuel uram amúgy is mosolygós arca még mosolygósabbá válik, nyájas barna szeméből csak úgy árad a melegség. Nem az embernek: Isten jóságának örül. Lám, az Isten jót ád: ha nem csurran, csöppen. Rendben a műhely: itt a munka. Igaz, csak egy kis tal- palás — látja, csak annyi —, de a semminél ez i‘s több. A vitéz talpával fölfelé tartja elébe a pár csizmát: — Ha megkaphatnám holnapra . . . Egy-kettőre indulunk tovább ... Egyiket is, másikat is. Meg kell adni: becsületes munka. Ilyen csizmára öröm új talpat verni. Megbiztatja a gazdáját: A mester kezébe veszi s megszemléli a csizmát. — Készen lesz . .. Holnap ilyen tájban . . . Ahogy a mester megbecsülte, ahogy nyájas arccal rámosolygott, minderre jóleső melegség támadt a messze idegenből idesodródott katona szíve tájékán. Mialatt a mester odaállítja csizmáját a kis asztal mellé, körüljártatja tekintetét a takaros, ünneplőbe öltözött műhelyen, nekibátorodik s kíváncsiskodva megszólal: — Hát már csak ilyen öregesen, mester uram? Hétköznap is ilyen ünneplőben a műhely? De jó annak, akinek már munka nélkül is van mit aprítania a tejbe! A mester most fölegyenesedik s szembe fordul vele. Erre önkéntelenül is megtoldja a szavát: — Az ember nem is vélné olyan öregnek . . . Döbbenve látja, hogy a mester arcán ború váltja föl a derűt. Sóhaj szakad föl annak széles melléből és egy szomorúat legyint a kezével: — Nem vagyok én öreg ember, öcsém! Csak épen hogy korán' megőszültem, mint az édesapám. S ha öreg volnék is: szegény ember vagyok s van kiért törődnöm, vesződnöm, hála Istennek — tette hozzá kis váltatva. Majd ökölbe szorul a jobbja: — Haj, nem hiába asszony a királyunk! Az Isten éltesse sokáig Mária Terézia Őfelségét, de mégis csak gyönge asszony. S ezt tudják is azok, akiknek kemény ököl kellene — s nyomaték kedvéért rázza is nagy, csontos öklét. Majd kissé lehiggadva folytatja: — A soproni vásárról jöttem hazafelé. Jó vásárt csináltam. Dagadóra volt tömve a pénzes tarsolyom arannyal, ezüsttel. S egy Istentől elrugaszkodott gaz útonálló megtámadott harmadmagával s kirabolt. Ügy
